A Szeplőtelen Fogantatás ünnepe – december 8.
Posted by “Trienti”
“1854. december 8-án a Szent Péter-bazilikában IX. Piusz pápa intonálta térden állva a Veni Creator himnuszt, majd az Ineffabilis Deus kezdetű bullát maga olvasta föl. Végül megindult hangon segítségül hívta a Szentháromságot és az apostolfejedelmeket, s a definimus, decretamus et comfirmamus szavakkal kezdve kihirdette a kötelező erejű megerősítést. A jelenlévőket a dogma szövegének előszöri hallása lenyűgözte, amint erről a visszaemlékezések egybehangzóan tanúskodnak. Ezt követően, általános megindultság közepette a pápa intonálta a Te Deum himnuszt, megáldott egy aranyból készített, díszes mívű koronát, s azzal a IV. Sixtus kápolnájában álló Szűz Mária-szobrot megkoronázta. Az ünnepnap estéjén egész Róma fényárban úszott.
Végezetül álljon itt a dogma szövege: ,,A kimondhatatlan Isten (…) kezdettől fogva és a századok előtt egyszülött Fiának anyát választott és rendelt, hogy a Fiú testet öltve az idők boldog teljességében tőle megszülessék. Ezt az anyát az összes teremtményekhez képest annyira megajándékozta a szeretetével, hogy egyedül benne lelte a saját akaratához legközelebb álló tetszését. Ezért messze megelőzve az összes Angyali Szellemeket és az összes szenteket, oly csodálatosan elhalmozta Őt minden égi kegyajándék bőségével istenségének kincsesházából, hogy ő maga a bűn minden szennyétől mindig teljesen mentesen és egészen szépen és tökéletesen az ártatlanság és a szentség teljességének azt a példáját adja, amelynél nagyobb az Isten alatti világban nem képzelhető, és el sem lehet gondolni, hogy Istenen kívül bárki elnyerhesse.
Így tehát mindenképpen illő volt, hogy ő mindig a legtökéletesebb szentség díszeivel fölékesítve tündököljön, és teljesen mentes lévén még az áteredő bűn szennyétől is, az őskígyón a legnagyszerűbb győzelmet arassa, ő, az oly tiszteletreméltó anya. Az Atyaisten úgy rendelkezett, hogy egyszülött Fiát – akit úgy szeretett szívből, mint önmagát, hiszen önmagával egyenlőnek nemzette – úgy adja oda anyjának, hogy természet szerint az Atyaistennek és Szűznek egy és ugyanazon közös Fia legyen. Maga a Fiú választotta őt, hogy valóságosan a maga anyjává tegye, és akitől a Szentlélek azt akarta és eszközölte ki, hogy tőle, az anyától fogantassék és szülessék meg, akiből ő származik. (…)
A Szent és Oszthatatlan Háromság tiszteletére a Szűz Istenanya dicsőségére és ékességére, a katolikus hit fölmagasztalására és a keresztény vallás növelésére, Urunk Jézus Krisztusnak, Szent Péter és Pál apostoloknak tekintélyével és a sajátunkkal kijelentjük, kihirdetjük és meghatározzuk, hogy az a tan, amely azt tartja, hogy a Boldogságos Szűz Mária fogantatásának első pillanatában, a mindenható Isten egyedülálló kegyelméből és kiváltságából, az emberi nem Üdvözítőjének, Jézus Krisztusnak érdemeire való tekintettel, az áteredő bűnnek minden szennyétől eleve megőrizve mentes volt: Istentől való kinyilatkoztatás, és ezért erősen és állhatatosan kell hinnie minden hívőnek.”
Forrás: Török József: A Szeplőtelen Fogantatás dogmájának története.
Heidl György blogja 
Köszönet a mai ünnepről megemlékező lélekemelő posztért!
Ez is egy értékes Vigilia-tanulmány a dogma előtörténetének összetett kérdéseiről, tomista látásmódban:
http://www.vigilia.hu/regihonlap/2005/7/deak.htm
Szép ez az ünnep, mint ahogy a Szűzanya mindig is Isten költészetét jelentette számomra!
Orthodox barátom kérdése: “Miért mondta ki ezt a dogmát a katolikus egyház? Ha ez a hitigazság valóban a Szent Hagyomány része, akkor azzal nem lettetek többek 1854 után, hogy ezt kimondtátok. Ha pedig nem volt világosan a Szent Hagyomány része, akkor valami nagyon furcsa dolog történt a pápa részéről. Amúgy is, dogmát olyankor szoktak kimondani, amikor az egyház egysége veszélyben van. Itt milyen szakadás fenyegetett, ami miatt dogma kimondására volt szükség? Itt a pápa valami nagyon furcsa dolgot művelt, és nem elsősorban a dogma tartalma miatt, ami önmagában az orthodoxoknak sem lenne idegen.”
Hát bajban vagyok a válasszal…
‘Ha ez a hitigazság valóban a Szent Hagyomány része, akkor azzal nem lettetek többek 1854 után, hogy ezt kimondtátok.’
Több lesz-e egy nő és férfi kapcsolata attól, ha a férfi szerelmet vall a nőnek?
Az lesz, még akkor is, ha a nő -nő lévén- amúgy is tudja, honnan fúj a szél.
‘dogmát olyankor szoktak kimondani, amikor az egyház egysége veszélyben van’
‘Szoktak’ – de ez messze nem kényszer.
‘Itt milyen szakadás fenyegetett, ami miatt dogma kimondására volt szükség?’
A hagyományos értelemben vett egyházszakadás valószínűleg nem fenyegetett.
Azonban attól még lehetett a helyzet olyan, hogy a pápa bölcsnek és időszerűnek érzett egy ilyen lépést.
Kedves Tilla!
Különbségeink tiszteletben tartása mellett sajnos pontosítanom kell — de nem azért, hogy közös ünnepeünket felesleges vitákkal kisebbítsem.
Barátja jó dialektikus, de az elbeszélt történet ebben a formában azt a benyomást kelti, mintha nem ismerné eléggé az egyházatyák hagyományát, melynek ortodox hitünk szerint örökösei vagyunk. Az Istenszülő fogantatása közös ünnep, de az 1854-es dogmának a tartalma is ebben a formában számunkra idegen a szent hagyománytól. Idegen, mert egy olyan premisszán alapul (az áteredő bűnnek dominánsan a kései Ágoston által meghatározott koncepciója), ami nemcsak hogy nem része az atyák hagyományának szent Ágoston korában és azt megelőzően, de idegen e hagyománytól. Ágoston e markánsan egyéni álláspontját egy olyan vitában alakította ki, melyben vitapartnere(i) egy homlokegyenest ellenkező — de a keresztény hagyománnyal még inkább ellentétes álláspontot képviselt(ek). Így egy hamis dilemma áldozatává vált. Olyan hamis dilemmának, mint hogy az Isten egy-e vagy három. Ebben e kor katolikus kutatóinak jelentős része is egyetért — bár e blog gazdájának, Ágoston nálam messze jobb ismerőjének talán más az álláspontja.
Az is igaz persze, hogy ez az augusztiniánus teológia egy jó 6-800 éven át jól megfért egy egyházban az ortodoxok által ma is képviselt állásponttal.
Kedves IMB!
Teológiailag valószínűleg sokkal képzetlenebb vagyok, így nem vitatkozni szeretnék, csak kérdezem: mi tünteti ki az ‘egyházatyák hagyományát’, ami itt gyakorlatilag sziklaszilárd viszonyítási pontként szerepel?
Miben különbözik az ágostoni álláspont az egyházatyákétól?
köszönettel: DV
Kedves IMB!
Köszönöm a pontosítást! Ha jól értem, akkor az orthodoxia szempontjából az a fő probléma az 1854-es dogmával, hogy az az eredeti bűn katolikus tanának a továbbgondolása, amely tant az orthodoxia eleve problémásnak tartja. A csecsemőkeresztségnek akkor az orthodoxok szerint nincs bűneltörlő hatása? Ártatlannak tartják a csecsemő “emberi természetét”?
Az eredeti vagy áteredő bűn kérdésében eltér egymástól az orthodox és a katolikus álláspont. Az orthodox álláspont megtalálható John Meyenddorff „A bizánci teológia” c. könyvében.
Az áteredő bűn „nyugati” fogalmának megértéséhez szükséges annak a figyelembevétele, hogy Isten az első emberpárt természetetét meghaladó ajándékkal, természetfölötti hivatással ruházta fel. Ez azt jelenti, hogy az első emberpár olyan ajándékkal rendelkezett, amelynek következtében úgy kerülhetett kapcsolatba Istennel, amely kapcsolatot természetes képességei nem tettek volna lehetővé. Ezt az ajándékot a nyugati teológia elsősorban a megszentelő kegyelemben látja. Ennek kisérője az ember és külső-belső világa közötti egyensúly, harmónia és a halhatatlanság. A megszentelő kegyelem és az ezt kisérő adományok nemcsak Ádámnak és Évának szóltak, hanem az egész emberiségnek. Így minden világra jővő, emberi természettel rendelkező ember megkapta volna ezeket. Ádám bűne következtében azonban az emberiség elvesztette az ajándékokat, így ettől kezdve a világra jővő ember már nélkülözi a megszentelő kegyelmet és azt ezt kisérő adományokat. Ez a nélkülözés azonban nem olyan, mint amikor olyasmit nélkülözünk, ami soha sem lett volna meg, hanem itt fájdalmas veszteségről van szó. Az áteredő bűn lényege a megszentelő kegyelemtől való megfosztottság. Ezért az áteredő bűn analóg értelemben nevezhető bünnek, mert a személyes szándék hiányzik (ez Ádámnál volt meg). A keresztségben a megszentelő kegyelmet kapjuk vissza (a többi adományt azonban nem), így törli el ez a szentség az áteredő bűnt (és felnőttek esetében a keresztségig elkövetett bűnöket is).
A „görög” teológiai gondolkodás nem egészen ezt a mintát követi. Ádám bűne szerintük az emberi természet valamilyen megromlását eredményezte. A vitában az áteredő bűn fogalmát néha félre is értik, amikor ezt valamilyen személyes bűnként fogják fel. Az emberiség megszentelő kegyelem elvesztése miatti elesettségét és nyomorúságát nem fogják fel olyan értelemben ontológiai hiánynak, ahogyan ezt a Nyugat teszi, náluk nem annyira erről, mint inkább csak az ezt kisérő adományok hiányáról van szó. Ezért a gyermekkeresztséggel kapcsolatos orthodox álláspont szerint itt nem az áteredő bűn eltörlése történik, hanem annak az életnek az átadása, amelyet gyermeknek „halandó szüleik nem képesek megadni”.
Sok orthodox teológus szerint Szent Ágoston, a Nyugat (ebben a kérdésben is) eltér az atyák hagyományától, és ami Nyugaton az utolsó 1000 évben történt, az a hit torzulása, deformáció. Ennek a deformációnak része a skolasztika is. Erre emlékeztető gondolatok katolikus szerzőknél is előfordulnak néha. Az orthodox John Meyendorff-ot idézem:
„A görög nyelvű és kultúrájú Bizánc olyan elutasító módon viszonyult a görög filozófiához, amilyet Nyugat sohasem ismert. A bizánci egyház épp annak a korszaknak az előestéjén tagadta meg ünnepélyesen a görög bölcselet és a kereszténység közötti új szintézist, s kötelezte el magát egyedül a patrisztikus korban elért szintézis mellet, amikor is a Nyugat majd a régiek filozófiája mellett kötelezi el magát, és belép a skolasztika nagy korszakába. Ezzel átengedte a Nyugatnak azt a feladatot, hogy nála sokkal inkább „göröggé” váljon. A teológia jővője s a Kelet és Nyugat közötti kapcsolat szempontjából ez a választás hatalmas jelentőséggel birt.” (A bizánci teológia, 100. oldal.)
Köszönöm a hozzászólást. Hadd kérdezzek itt is egy dolgot:
‘Az emberiség megszentelő kegyelem elvesztése miatti elesettségét és nyomorúságát nem fogják fel olyan értelemben ontológiai hiánynak, ahogyan ezt a Nyugat teszi, náluk nem annyira erről, mint inkább csak az ezt kisérő adományok hiányáról van szó. ‘
Ez azt jelentené, hogy az ortodox álláspont szerint az ember természete nem romlott meg az áteredő bűn miatt?
Kedves D. V.! Az ortodox teológia szerint is megromlott az emberi természet az eredeti állapothoz képest az első emberpár bűne miatt. Alapvető tapasztalat a bűn valósága, az ember Istentől való elszakítottsága, és erről beszél a Szentírás is. Ebben tehát nincs vita. Inkább egyes helyek értelmezésének különbségeiről van szó, s ebből a szempontból meghatározó az, ahogyan a Rómaiakhoz írt levél 5. fejezetét eltérő módon értik nyugati és keleti teológusok. A legnagyobb vitát kiváltó vers az 5,12, amelynek kapcsán a latin és a görög hagyomány látványosan elvált egymástól, főként Ágostonnak és az augusztinistáknak köszönhetően. Pál itt arról beszél, hogy az első ember, vagyis Ádám bűne kihat minden utódjára. Kérdés azonban, miként értsük az Ádámra utaló görög eph’ó prepozíciós szerkezetet. A latin in quo, azt jelenti, hogy “őbenne” mindenki vétkezett. (in quo omnes peccaverunt). A görögök számára azonban ez inkább azt jelenti, hogy Ádám vétkének következtében, vagyis az “ő nyomában” mindenki vétkezett, hiszen ha már egyszer az ember elfordult Istentől, nyilvánvalóan meggyengült az emberi természet, hajlamos lett a bűnre, stb. Ágoston ezt az “enyhébb” értelmezést elutasítja amikor Pelagiusszal és követőivel vitázik az emberi szabadságról és az isteni kegyelemről. A Nyugat azonban nem követi teljesen Ágoston peccatum originale felfogását, Szent Tamás pl. sokat finomít a hagyományon. Egyébként úgy látom, hogy a kereszteletlenül meghalt gyermekek sorsáról folyó teológia diskurzusban, és a legutóbbi hivatalos, félhivatalos nyilatkozatokban is megfigyelhető az, ahogyan Róma megszabadul az ebből a szempontból terhes ágostoni örökségtől.
Egy apró pontosítás. A Rm 5,12 görög szövegében a névmás egyszerűen grammatikailag nem vonatkozhat Ádámra.
Ez fontos, hiszen “Ádám” nem szerepel az előző tagmondatban. Szóba jöhetne az “anthróposz” vagy a “thanatosz”, de valószínűbb az “amennyiben”, “mivel” jelentés,amit az in quo és a latn kéziratokban szintén előforduló quod is visszaad. Ágoston persze az unus homo-ra értette, aki azonos Ádámmal, azaz in Adamo omnes peccaverunt. Az biztos, hogy mint D. V. mondja, Pál mondatai olykor nagyon “darabosak”.
Kedves H.Gy.!
‘“őbenne” mindenki vétkezett’ – ‘“ő nyomában” mindenki vétkezett’ – ki tudná megmondani, hogy mi a különbség?
Mivel a ‘vétkezés’ személyes aktus, ezért hozzám a második közelebb áll.
Kérdés persze, hogy mi a ‘gyakorlati’ különbség. A fizika egyes területein előfordul, hogy egy jelenséget teljesen eltérő matematikai objektumokkal is lehet ‘ábrázolni’. A számszerű végeredmény ugyanaz lesz.
Talán az sem segítene, ha maga Pál jönne el, hogy elmagyarázza, mire gondolt. Lehet, hogy görögül maga is így mondaná, latinul úgy, saját anyanyelvén meg nyilván megint máshogy.
Különben is, darabos és sarkos mondatai, lóugrásban haladó gondolatmenetei mintha néha túl nagy teret hagynának az értelmezésre.
Ma talán furcsán hangzik, de az V. század első felében valódi különbséget láttak a kettő között, és az értelmezéseket igyekeztek határozottan megkülönböztetni. Egy gyors keresésre ezt találtam: http://lexikon.katolikus.hu/P/pelagianizmus.html
Kedves H.Gy.
Rom 5,12 vitatható latin fordítása hatással lehetett Szent Ágostonra, a trienti zsinat szerint azonban „Ádám bűnös hütlensége” következtében a bűn átszármazott az egész emberi nemre és annak tagjaira. Az más kérdés, hogy a Rom 5,12 mennyire támogatja egyértelműen a fenti dogmát. Vannak akik szerint támogatja egyéb helyek figyelembevételével (pl. Rom 5,19, Ef 2,3).
Fontos azonban, hogy helyesen értelmezzük a trienti zsinat által is említett bűnösséget. Ádám nemcsak az emberi természet adottságaival, képességeivel rendelkezett, hanem a természetfölötti megszentelő kegyelem által az Istennel való barátsággal is. Ehhez járult még az úgynevezett eredeti épség adománya, amely többek között mentességet jelentett a rendetlen kivánságoktól és a haláltól. Ádám bűne miatt mindezek nemcsak számára, hanem az őt követő emberek számára is elvesztek. A megszentelő kegyelem jelentette az emberben azt a természetfeletti és állandó készséget, amely képessé tette őt az Istennel való barátságra. Ennek Ádám bűne miatti hiánya Istentől való elfordultságot, megfosztottságot eredményezett. Ebben áll az áteredő bűn lényege, tehát itt nem olyan bűnről van szó, amelyet az áteredő bűn súlya alatt lévő ember szándékosan elkövetett. A megszentelő kegyelemmel együtt elvesztek az eredeti épség adományai is. A görögök erről, továbbá az emberi természet megromlásáról beszélnek. A skolasztikus teológia bizonyos mértékig “védelmébe veszi” az emberi természetet, mert állítja ugyan, hogy ez rosszabbá lett az eredeti épség adományai elvesztésének következtében, azonban magának az emberi természetnek a képességei, erői nem gyengültek meg lényegesen. Ezt a kérdést egyébként átszövi a természetfölötti és a természet viszonyának értelmezése. Ez újabb viták kiindulópontja lett Henri de Lubac véleménye (a híres Surnaturel című könyv) miatt, de ez már messzire vezetne a témától.
Kedves Matthaios! Inkább úgy fogalmaznék,hogy a Rómaiakhoz írt levél 5. fejezetének és a párhuzamos helyeknek az ágostoni értelmezése határozta meg a nyugati teológiai vitákat az áteredő bűn értelmezésével kapcsolatban. Befolyásolta, de nem minden elemében determinálta. Sem Szent Tamás, sem a Trienti Zsinat nem követte Ágostonnak azt az elgondolását, mely szerint a szexuális vágy révén öröklődik Ádám vétke nemzedékről nemzedékre.
Egyébkén a kérdés a hagyományban rendkívül összetett, és egészen különböző válaszokat találunk. A II-III. századi szerzők nem tulajdonítanak akkora jelentőséget a paradicsomi bűnesetnek, mint amit Ágoston után gondolnánk. Ez abból is fakad, hogy a II. századi szerzők szerint Ádám és Éva még gyermekek voltak a paradicsomban, akiknek növekedniük kellett mindenféle értelemben. Irenaeus szerint például a mindent előre látó isteni pedagógia részére volt az, hogy Ádám és Éva vétkezett, mert ily módon megtanulták a különbséget jó és rossz között. Elbuktak, ami érthető, de semmi baj, tovább tökéletesednek, előrehaladnak, és a rossz tapasztalataik ebben segítenek. Ez nem egyedi elgondolás, a latinok között némileg hasonlót fogalmaz meg majd Lactantius is.
A nehéz téma áttekintéséhez amúgy magyar nyelven elérhető egy remek disszertáció egy kiváló görögkatolikus szerzőtől, aki a keleti és nyugati kereszténység szempontjaira egyaránt étzékeny: Dr. Seszták István, Bűn és kiengesztelődés Alszeghy Zoltán SJ teológiájában, Nyíregyháza 2005. (245. o. – ISBN 963 86650 5 X)
Csak, ha valaki idetévedne, akit a téma mélyebben is érdekel, annak ez hasznos információ lehet.
“Szűz Mária szeplőtelen fogantatása ellen éppen azok feleseltek legtöbbet, akik nem is hittek az eredendő bűnben, következésképp önmagukról is azt kellett hinniök, hogy mentesek az eredendő bűntől, hogy ők is szeplő nélkül fogantattak.
A boldogságos Szűz szeplőtelen fogantatásának hite nem új az egyházban, csak mint hitcikkely nem volt kimondva. S ezt cselekedte a Szent Szűz nagyobb dicsősége okából, a világ püspökeinek kérésére, a katolikus hívek igaz lelki örömére Mária nagy tisztelője, Boldog IX. Pius római pápa 1854. december 8-án.” (Kovács Sándor főesperes)
“Addig ugyanis, míg az Egyház dogmának nem nyilvánít valamit, nem bizonyos, hogy minden katolikus meg tudja állapítani róla, hogy beletartozik a kinyilatkoztatásba s így hiszi. És akkor se hiszi, mikor már felhívták rá a figyelmét, addig, míg a dogma nem lett belőle, akkor is tagja maradhatott az egyháznak, ha nem hitte. Különvéleménye ugyanis olyasmire vonatkozott, amiben még nem döntött az egyház.
A dogmakimondás tehát azt jelenti, hogy az addig esetleg homályos vagy nem elég határozott hit kifejezetté és öntudatossá válik, vagy hogy amit a hitben addig egyesek nem tartottak elég fontosnak, most megtudják, hogy az egyház tanításától való ebbeli eltérésük eretnekségnek számít, azaz az egyházból való kizárással jár.
_ _ _ _
Új dogmakimondásokra az ad alkalmat, hogy idők folyamán egyes tévtanok felmerültével vannak hívők, akik kétségbe vonják a keresztény hit egyes tételeit. Ilyenkor a hívek útbaigazítást várnak az egyháztól. Tudni akarják, hogy a kétségbevont állítás igaz-e, s ha igen, olyan fontos-e, hogy a különvélemény eretnekségszámba megy, azaz az egyháztagság megszűnésének következményével jár. Ilyenkor dönt az egyház, és ha a katolikus hit körébe vágónak jelenti ki a dolgot, akkor keletkezik új dogma.” (Ft. Pezehoffer Antal: A katolikus hit igazsága. III. kötet. -részlet)
Egy mindnyájunk örömére szolgáló hitigazság egyértelműsítéséről és az ezzel kapcsolatos tévedések kétely nélküli kizárásáról van szó. Protestáns felebarátaink számára is hasznos eligazításul szolgálhat ez a dogma. Azonkívül Szűz Mária iránti nagyobb szeretetüket, tiszteletüket és iránta való bizalmukat is erősítheti. Úgy legyen!
Kedves Trienti! Itt most nincs vita köztünk.
Van azonban az idézetben egy rész, amit pontosítani kell:
“Szűz Mária szeplőtelen fogantatása ellen éppen azok feleseltek legtöbbet, akik nem is hittek az eredendő bűnben, következésképp önmagukról is azt kellett hinniök, hogy mentesek az eredendő bűntől, hogy ők is szeplő nélkül fogantattak.”
Feltételezem, hogy Kovács Sándor főesperes itt nem a tomistákra gondol, mert ők hittek az eredeti bűnben, nem gondolták magukat szeplőtelenül fogantatottnak – tudtommal 🙂 -, és mégis ők voltak a hittétel legfőbb ellenzéke évszázadokon keresztül, pl. a ferencesekkel szemben, akik pártfogolták a hitigazságot (ld. az általam fent belinkelt tanulmányt).
Benedek pápa legutóbbi kedvenc filmje, a kérdésben történelmi fordulópontot jelentő híres vitát jeleníti meg:
Én láttam, és érdemes megnézni, mert jó film és szellemi-lelki élmény. A néző történelmi kontextusban hallja Boldog Duns Scotus (Szent Anzelmtől idézett), a vita összefüggésében perdöntő szavait: “potuit, decuit, ergo fecit”!
Kedves Bystander!
Köszönöm a filmelőzetest, felkeltette az érdeklődésemet. Szívesen megnézném a filmet, de mivel nem beszélek olaszul, angol felirattal választanám. Kerestem a YouTube-on ilyen formában, de nem találtam. Hol keressem esetleg? Köszönöm.
Kedves Kolibri!
Erről a 2011-es filmről van tehát szó, ami angolul itt meg is rendelhető:
http://www.amazon.com/Blessed-Duns-Scotus-Immaculate-Conception/dp/B005OT3FWC
Annak sajnos interneten keresve sem látom nyomát, hogy ezt magyarul szinkronizálták volna. Én nem találkoztam ezzel a filmmel magyar nyelven, pedig jó film, és hiteles képet ad a középkori egyetemek világáról, így megérdemelne egy szinkronizálást / feliratozást.
Kalóz oldalakon ez biztosan megvan már angolul ingyenesen is, mert az, akinek neve a Szeplőtelen Fogantatás, az USA védőszentje, így sokan megnézik a kapcsolódó filmet is. De ehhez nem lenne elegáns itt további instrukciókkal szolgálnom, hiszen ez jogokat sértene.
Köszönöm. (Szinkronizálva semmiképp nem nézném meg, mindenképp csak felirattal keresem.)
Kedves Bystander!
Nem hiszem, hogy a szeplőtelen fogantatás nagy hittitkával gúnyolódni kellene.
Kovács Sándor főesperes úr nyilván azokra gondolt, akik semmibe veszik az áteredő bűn tényét, a keresztség szentségét és eszközszerű szükségességét az üdvösséghez.
A szeplőtelen fogantatás nem volt hittétel 1854-ig, így a tomisták nem küzdhettek évszázadokon keresztül ilyen módon ez ellen. Nem árt figyelembe venni azt az árnyalt megközelítést sem, amilyen módon tárgyalja ezt a nehéz kérdést Deák Viktória Hedvig domonkos szerzetesnő. Kránicz Mihály sem használja fel a támadásra a teológusok megosztottságát e témában. “Jóllehet a hagyomány “egészen szent”-nek nevezi Máriát, a teológusok mégis feltették kérdéseiket. Elsőnek azt, hogy ha Jézus az egész világ megváltója, melynek Mária is a tagja, még ha ő egészen szent is, hogyan lehet Jézus az ő számára is megváltó? Sem Szent Bernát, sem Aquinói Szent Tamás, sem Szent Bonaventúra nem tudta ezt a látszólagos ellentmondást feloldani. A 13. század jelentős skót teológusa, a doctor subtilis címet kiérdemelt Duns Scotus (1265-1308) talált erre megoldást, amikor kifejtette, hogy Mária a Fia révén elővételezett megváltásban részesült.
Egy nagyon nehéz kérdésről volt szó, amely megosztotta még a legnagyobb szenteket is.
Aquinói Szent Tamás Krisztus, az istenember teljesen sajátságos és csak rávonatkoztatható bűn nélküliségét helyezte előtérbe, aki által lehetett csak Szűz Mária szeplőtelen anyja méhében, vagyis nem önmagától, hanem a megváltás kegyelme és a Megváltó teljes bűn nélküliségéből való részesedés által.
Nem értem, hogy mit vélsz gúnyolódásnak, mert én legkevésbé sem gúnyolódtam. Kovács Sándor főesperes szamárságot írt, azt javítottam azon a ponton, amihez megvan a hozzáértésem. A “főesperesség” nem teológiai hozzáértést minősít, hanem plébánosokat koordináló szerepkör. Ez a Google-teológia hátránya, hogy nem tudod megítélni a forrásaid értékét és a legnagyobb kincseket kevered a bóvlival. Sajnos itt fent is. Jó nagy öntudattal.
Deák Hedvig OP cikke jó tomista apológia a témában, azért ajánlottam, de te támadásnak veszed (és nem érted, mit ír Deák Hedvig). Reménytelen veled a kommunikáció, Trienti! Ebben ismét hibáztam, hogy megpróbáltam. 😦
Kedves Bystander!
Idézlek: “Feltételezem, hogy Kovács Sándor főesperes itt nem a tomistákra gondol, mert ők hittek az eredeti bűnben, nem gondolták magukat szeplőtelenül fogantatottnak – tudtommal 🙂 …”
Ezt gúnyolódásnak tartom a szeplőtelen fogantatáson is, nem csak Kovács Sándor főesperesen. Megírtam, hogy ő nyilvánvalóan kikre gondolhatott. K.S.-t nem főesperesi megnevezése miatt idéztem. Róla bővebben mindenki számára: http://www.szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/article,PArticleScreen.vm/id/72444
Amit ö írt az nem bóvli, nem ostobaság. Hozzászólásaim, teológiai ismereteim (“Google-teológia”) és személyem gőgös lefitymálása helyett, nézz jobban utána, hogy kit és miért idézek és milyen gondolataim vagy megállapításaim vannak az adott témával kapcsolatban.
Honnan veszed, hogy nem értem mit írt Deák Viktória Hedvig domonkos szerzetesnő?
Melyik kijelentésemmel támadtam meg írását? Visszaolvastam magam és nem látom ennek nyomát.
“…(a tomisták) voltak a hittétel legfőbb ellenzéke évszázadokon keresztül, pl. a ferencesekkel szemben, akik pártfogolták a hitigazságot.”
Erre írtam azt, hogy , a szeplőtelen fogantatás kérdése 1854-ig még a szenteket is megosztotta. Kránicz Mihály meg is nevez néhányat közülük.
“nem tudod megítélni a forrásaid értékét és a legnagyobb kincseket kevered a bóvlival.”
Másnak talán erről más a véleménye… – és nekem is.
Én nem látok gúnyolódást Bystander kommentjében, akit a blog konstruktív hozzászólójaként mindig szívesen olvasok.
Javítás: Aquinói Szent Tamás, Krisztus, az istenember …
Az ünnep magyar meggyökerezéséhez nagyon érdekes adalélokkal szolgál Bálint Sándor Ünnepi Kalendáriuma:
http://mek.niif.hu/04600/04656/html/unnepiki0008/unnepiki0008.html
Kedves H.Gy!
A dec.13. 9:46 du hozzászóláshoz:
Elveti-e ma egyértelműen a katolikus egyház az ortodox álláspontot?
Mennyire egységesek a vélemények? Van mindkét felekezet számára elfogadható értelmezés, vagy nincs semmilyen átfedés?
A másik kérdésem a ‘terhes ágostoni örökségre’ vonatkozik. Az ember azt hinné, hogy a ‘szent’ életműve minden szempontból kiállja az idők próbáját. Itt mintha nem ez lenne.
Csak az első kérdés tisztázásájoz egy megjegyzés:
“Elveti-e ma egyértelműen a katolikus egyház az ortodox álláspontot?”
A katolikus egyház az ún. “Ratzinger-formula” alapján állva folytat párbeszédet az ortodoxiával. Ez abból indul ki, hogy a közös hagyomány, ami már a patrisztikus korban is összetett volt, kétfelé fejlődött tovább a századok során (bifurkáció). A tanfejlődés itt azt jelenti, hogy lehet, hogy egy első ezredfordulón tartott zsinat pl a Szeplőtelen Fogantatás 1854-ben kimondott dogmáját anakronisztikusan elvetette volna, mert az nem volt beérett teológiai álláspont akkor. Egy egyetemes zsinat nem időfeletti módon, hanem időszerűségükben is megítél tanításokat. Ennek megfelelően a Ratzinger-formula szerint abból az elvből kell kiindulni a párbeszédben, hogy katolikus oldalon az ortodoxoktól az azóta bekövetkezett tanfejlődés terén nem kell többet követelni az újraegyesüléshez, mint amit a két egyház közösen egészen biztosan vallott az első ezredfordulón. Nem lehet persze semmibe venni katolikus oldalon sem a második évezred fejleményeit, de ezt a Ratzinger-formula szerint nem az újraegyesülés akadályaként kell felfogni, hanem mint olyan legitim nyugati tanfejlődést, ami majd valamilyen módon keresztül kell menjen a keleti egyház “recepcióján” a teljes egység eléréséhez. Itt persze egy nagyon kényes pontról van szó, hiszen az Igazság nem realtív, de mégis időben közelítjük meg, és különböző legitim kifejezésformái lehetnek a katolikus egyházon belül is.
Az itt mondottakhoz a katolikus-ortodox párbeszéd dokumentumai adják a hivatkozást, amelyek katolikus szempontból nem tanítóhivatali dokumentumok, de mégis a Szentszék képviseletében az egység előmozdításáért felelős pápai tanács bíboros prefektusa és a konstantinápolyi patriarchátus megbízott püspöke a társelnökei a teológiai vegyesbizottságnak. A katolikus tanítóhivatal oldaláról az Unitatis Redintegratio zsinati dokumentum alapján az Ut Unum Sint enciklika közelíti meg leginkább ezt a problémakört.
Kedves Bystander!
Lehet valamilyen anyagot találni a „Ratzinger formuláról”? Öszintén szólva kételkedem abban, hogy létrejöhet az egység egy „biankó formula” alapján úgy, hogy például az 1000 utáni egyetemes zsinatokat figyelmen kívül lehet hagyni, de majd később ezek „átvezetésre” kerülnek. Egy kicsit is ismerve az orthodoxiát, ebbe ők sem mennének bele. Nem beszélve arról, hogy nekik is voltak „egyetemes” zsinataik, ahol a palamitizmust dogmatizálták. A teológiai párbeszédnek viszont van értelme, mert kiderülhet az, hogy melyek azok a külöbségek, amelyek az eltérő fogalmazás, megközelítés ellenére is feloldhatóak és melyek azok, amelyek feloldhatatlanok, amelyeket nem lehet a „szönyeg alá söpörni”.
Kedves Matthaios!
Ez egy jó kiindulópont, főleg azért, mert jó áttekintést ad a téma irodalmáról, történetéről:
https://secure.webvalence.com/ecommerce/searchCode.lasso
Egy témáról szóló konferencián ezt ajánlotta egy katolikus szakértő bevezetőként.
A szkepticizmust sok gyakorlati szempontból én is osztom, de azt hiszem, hitbeli kérdés, hogy nem szabad feladni az egyház egységének megvalósíthatóságát.
Nem biztos, hogy átment a link:
Richard A. Mattiussi: The Ratzinger Formula. Eastern Christian Publications : Fairfax, 2010.
Ez a mű a primátus témájára öszpontosít, ami a Ratzinger-formula megfogalmazásának az eredeti kontextusa volt 1976-ban, de végigkíséri a későbbi fejleményeket is.
Kedves Bystander!
A „Ratzinger formula” név Walter Kasper biborostól származik, aki nyugalomba vonulásáig az „ökumenéért felelős miniszter” volt. A név Joseph Ratzinger egy korai, elsősorban primátusra vonatkozó kijelentésére támaszkodik. Othodox blogon olvastam, hogy a hozzászoló szerint túlzott jelentőséget tulajdonítanak a „Ratzinger formulának”. Ahogyan bizonyos területeken Aquinói Szent Tamás véleményeiben is látható fejlődés, Joseph Ratzinger félévszázados teológiai pályafutásának minden mozzanata sem azonosítható maradéktalanul XVI. Benedek pápa teológiájával. Szerintem őt az egyháztörténelem nagy pápájának fogják tartani, igen kritikus korszakban, súlyos külső és (talán még súlyosabb) belső nehézségek között kormányozza az Egyházat. Nem szakértőként egyébként úgy látom, hogy az orthodoxia jobban ragaszkodik az elmúlt ezerév hagyományaihoz, mint némely katolikus ökumenikus teológus a saját hagyományaihoz. Nem hiszem, hogy az 1054 utáni egyetemes zsinaok dogmáit csupán legitim teológiai véleményeknek lehetne tekinteni (az interneten a domonkos-jezsuita vitákra való utalás mintha ezt vélelmezné). Azt sem hiszem, hogy sok olyan orthodox teológus lenne, aki akár csak a Lumen Gentium-ot maradéktalanul elfogadná. Folyhatnak hasznos teológiai megbeszelések, amelyek hasznosságához azonban az is kellenne, hogy mind a két fél öszintén feltárja az külöbségeket is. Lehet, hogy ezt az orthodoxok is jobban elvárnák a katolikusoktól? Az előző moszkvai patriárka, II. Alekszij a régi, zsinat előtti rítus szabad gyakorlására vonatkozó Summorum Pontificum motu proprio-ról így nyilatkozott: „ Az ősi liturgikus hagyomány visszaállítását és elismerését üdvözöljük. Mi szorosan kapcsolódunk hagyományunkhoz. A liturgikus hagyomány hűséges megőrzése nélkül az Orosz Orthodox Egyház nem lett volna képes túlélni az üldözés korszakát.”
Illusztrációként a fentiekhez, az alábbi linket találtam: http://www.kath.net/detail.php?id=39303. Hasonló katolikus megnyilatkozás rendkívül barátságtalan lépésnek számítana. Az is igaz, hogy a moszkvai patriarchátus nincs annyira jelen Németországban, mint a katolikus egyház. De mégis.
Igazán köszönöm, ez nagyon érdekes.
‘abból az elvből kell kiindulni a párbeszédben, hogy katolikus oldalon az ortodoxoktól az azóta bekövetkezett tanfejlődés terén nem kell többet követelni az újraegyesüléshez, mint amit a két egyház közösen egészen biztosan vallott az első ezredfordulón’
Bizonyos aggályok azért felmerülnek: a keleti és a nyugati ‘nyelvjárás’ különböző irányban fejlődött. A ‘közös nyelvet’ még értik, de már nem beszélik. Ha pedig saját nyelvükön szólnak a másikhoz, akkor könnyen félreértik egymást.
Kedves D.V! Az Ön problémáján kívül nekem még más problémám is van az idézett szöveggel. Tegyük fel, hogy létrejön az egység az idézett szöveg szerint. Ezekután az ugyanazon egyházba tartozó, (előzőleg) orthodox hívő nem tekintheti eretnekségnek például az eredeti bűnre vonatkozó dogmákat, viszont tekintheti ezeket számára nem releváns teológiai véleményeknek. Ezekután én, mint ugyanazon egyház tagja miért nem tehetném meg, hogy átnézem az 1054 utáni dogmákat (van belőlük) és szépen kiválogatom a nekem szimpatikusakat, ezeket továbbra is dogmáknak tartom, a nem annyira szimpatikusokat viszont inkább nem releváns véleménynek?
Teljesen igaz.
Mély fájdalom, hogy a katolikus-ortodox megosztottság ilyen mély. Nem is csak dogmatikai, hanem érzelmi és kulturális téren. A dogmatikai eltérés inkább csak ennek kényszerű kifejeződése.
Családon belül is van ilyen: ha a sógornők nem szimpatikusak egymásnak, hát hamar kreálnak valami ügyet, amiben ez az ellenszenv konkrét formát ölthet.
Kedves David!
A dogmatikai eltérés a katolikusok és ortodoxok között és a családon belüli kreált(!) ügy egy szintre hozása ugyebár nagy csúsztatás. Nem szimpátia kérdése a hitigazság melletti állásfoglalás! A szakadárság sem kis bűn!
A fájdalmas megosztottság apokaliptikus körülmények között történő megszűnéséről ír Vlagyimir Szolovjov 19. században élt orosz teológus “Az Antikrisztus története” c. elbeszélésében. Megtalálható az orosz vallásbölcseletről szóló 1988-ban megjelent Vigilia könyvben. Interneten is megtalálható az a gyüjtemény, amelyben ugyancsak megvan. Linket nem adok, mert a rövid sorok miatt ez esetleg sérülne.
Kedves David Vincent! Köszönet Bystandernek az első kérdéshez kapcsolódó eligazításért. A másikra válaszolva: Ágoston óriás, akinek nagy az árnyéka is. Aki elmélyed az életművében, látja, miként alakították nézeteit az aktuális viták, és hogy miként helyeződnek át hangsúlyok, rögzülnek tézisek a kései művekben. Annyira összetett az életmű, hogy később az egymással vitázó Gottschalk és Eriugena, vagy még később Erasmus és Luther egyaránt ágostoni idézetekkel érvelhettek eltérő nézeteik mellett. Azt hiszem, minden jelentős teológusnak vannak vitatható gondolatai, és akkor kezdődnek a bajok, amikor a rajongók ezeket is megkérdőjelezhetetlen igazságként hirdetik.
Köszönöm!
Szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy én csupán egy leíró választ adtam D.V. konkrét, fenti kérdésére a katolikus-ortodox párbeszéd dokumentumai és szakirodalma alapján. Nem léptem színre sem ökumenistaként, sem egyházpolitikusként, sem futurológusként. Továbbra is maradok önmagam.
Amit fontosnak tartok a párbeszéd szempontjából, az katolikus és ortodox oldalon is az igazi egyházi identitás tisztázása. Hiteles ökumenizmus nem fakadhat egyházpolitikai indíttatásból vagy felszínes békülékenységből, csak az első évezred közös örökségében való belső egymásra ismerésből. A II. Vatikáni Zsinat – sok más felszínes vélekedéssel szemben – alapvetően ebbe az irányba indult el. A zsinatnak ez az igazi irányvétele még nem tudatosult kellőképpen a katolikusokban. Érdekes helyzetet teremthet, ha egy esetleges közeljövőbeli pán-ortodox zsinat hasonló tisztázást végez a közelmúlt hagyományrétegeinek a mélyebb identitáshoz való viszonyáról. Ezt a szálat folytatva azonban a feltételes módok tartományába lépnék, ami az ökumenistákra tartozik. Én fontosnak tartom a II. Vatikáni Zsinat katolikus identitással összefüggésben megfogalmazott ökumenikus zsempontjait, de nem vagyok ökumenista, ezért itt megállok. Meggyőződésem, hogy Jézus látható egységért mondott főpapi imájának meghallgatásában bízni katolikus erény.
A blog egy korábbi, alaposan kivesézett témájára visszautalva: az Ecclesia de Eucharistia enciklika olyan katolikus identitást fejt ki, ami tanítóhivatali szinten fogalmazódik meg, korrigál bizonyos részleges katolikus identitásokat, és amely a legmesszebbmenőkig pozitív ortodox választ kapott a teológiai tanulmányok szintjén:
http://katolikusszemmel.wordpress.com/2012/10/04/az-eucharisztia-az-egyhaz-szive/
Ortodox szempontból a helyes szemléletű eucharisztia-teológia alapvető pont bármiféle egyháztani kérdés megvitatásához. Az enciklika katolikus szempontból nem egyházpolitikai manőver, hanem saját hagyományunk fontos tartományainak újrafelfedezése, tudatosítása. A “Ratzinger-formula” ezt az irányt mutatja, és Benedek pápa a hivatalos katolikus-ortodox párbeszéd jelenlegi, primátus kérdését elemző tárgyalásait félreérthetetlenül a látható egység távolabbi célját szem előtt tartva támogatja. Nem lehet véletlen, hogy egy évtizednyi szünet után XVI Benedek pápasága alatt vettek új lendületet a katolikus-ortodox kapcsolatok, és éppen a legkényesebb pontok megtárgyalása irányában. Ez persze még csak az elméleti szint, de valahol el kell indulni, ha nem akarunk egy tévesen felfogott identitásokból levezetett prekoncepciót rákényszeríteni a jövőre.
A helyesen ápolt identitás maga a hitbeli hűség, így az keresztény kötelesség, még a teológiai szimpátiákon felülemelkedve is. A helyesen ápolt katolikus identitásnak pedig törvényszerű gyümölcse az egység erősödése, minden felszíni ellentéten túl is, a feloldhatatlan szembenállások élsebb kirajzolódásával párhuzamosan is.
Kedves Bystander! A fentiekkel sok vonatkozásban egyetértek. Ha azonban már futurológusként elvégeztem egy „ökumenikus” gondolatkisérletet, egy megjegyzást szeretnék tenni. A többször hivatkozott eucharisztia-teológia szép gondolatokat és mély meglátásokat tartalmaz. Azonban magából az enciklikából is kiderül, hogy Boldog II. János Pál teljességgel a trienti eucharisztikus dogmák talaján áll, ez adja az alapot. Ez persze nem meglepő, az ellenkezője lenne inkább az. Gondolom, a mindenképpen üdvözlendő teológiai párbeszéd is egyszer el fog jutni ezekig, ahogyan szembesülni kell az 1.Vatikáni Zsinat primátussal és tévedhetetlenséggel kapcsolatos dogmáival is. Nem gondolom, hogy ezek „szönyeg alá söprése” vagy az ezekről való lemondás lehetséges. Azt inkább tartom lehetségesnek, hogy a pápa egyszer bizánci szertartású püspök lesz, de ez már megint futurológia. Kiindulás lehet az ezer évvel ezelőtti állapot. Az identitásokhoz azonban hozzátartozik az is, ami ezóta történt. Azt hiszem, orthodox oldalról ez teljesen világos, talán katolikus oldalon vannak ezzel kapcsolatban apróbb bizonytalanságok. Ráadásul itt nem csak egyszerűen identitásokról van szó, hanem magáról a hitről is.
Kedves Trienti!
december 15, 2012 – 2:21 du. – hozzászólásához:
‘ A dogmatikai eltérés a katolikusok és ortodoxok között és a családon belüli kreált(!) ügy egy szintre hozása ugyebár nagy csúsztatás. ‘
Természetesen nem erről volt szó. Az események menetét, szerkezetét hasonlítottam egy családi perpatvaréhoz.
A kereszténység első évezredét sok szempontból mai szemmel szokatlan pluralizmus jellemezte. A szakadást előidéző okok csírái is már évszázadokkal korábban jelen lehettek. (Ágoston halála és az egyházszakadás között is jó 600 év telt el), Az egyházszakadás valószínűleg a ‘lelki’ szakadásnak a következménye, nem pedig az oka volt – pont úgy, ahogy egy működő házasságnak is vége van, ha a férj és a feleség lemondanak róla. (és ekkor aztán igen hamar gondoskodnak kézzelfogható válóokról is)
Kedves David!
Dogmatikai eltérésekről van szó, amihez nem hasonlítható semmiféle KREÁLT családi perpatvar. Különben ez az összehasonlítás ebben az összefüggésben egy szintre helyezést jelent. Mint írtam nem szimpátia kérdésről van szó, amikor dogmákról beszélünk.
Előszőr “a szakadást előidéző okok csírái”-ról írsz, majd ugyanazon mondatodon belül az ok már következmény lesz melyet -állításod szerint- valamiféle lelki szakadás előzött meg. El kéne döntened, hogy akkor most számodra melyik a mérvadó? Persze előbb azért vizsgálódj a valós okok felől, így nem lesz ellentmondásos és homályosan utalgató a hozzászólásod.
“A kereszténység első évezredét sok szempontból mai szemmel szokatlan pluralizmus jellemezte.”
Kíváncsi vagyok az első évezred pluralizmusára, mibenlétére, ami a 2. évezredben már nem volt “szokatlanul” jelen.
Kedves Trienti!
‘ez az összehasonlítás ebben az összefüggésben egy szintre helyezést jelent. ‘
Nem értünk egyet. Ha a mennyek országát lehet kovászhoz vagy mustármaghoz hasonlítani, akkor szerintem nem megátalkodott dolog az egyházszakadást egy házasság felbomlásával szemléltetni.
‘Előszőr “a szakadást előidéző okok csírái”-ról írsz, majd ugyanazon mondatodon belül az ok már következmény lesz melyet -állításod szerint- valamiféle lelki szakadás előzött meg. ‘
A házasság-kép: a szakadás akkor következett be, amikor már nem akartak együtt maradni. Ezt értettem ‘lelki szakadás’ alatt. De hadd ne magyarázzak tovább egy hasonlatot.
Kedves Dávid!
Ne feledkezzen meg saját szavairól, hasonlatáról, mellyel az egyházszakadás kreáltságát akarja szemléltetni. A ‘lelki szakadás’ elég tág fogalom és belső folyamat, amit nem lehet nyomon követni, legkevésbé bizonyítékként felhozni. Kreált okokról a nyugati Egyház esetében semmiképp sem beszélhetünk.