A Szó és a Hang

A mai evangéliumi olvasmány:

Tibériusz császár uralkodásának tizenötödik esztendejében, amikor Poncius Pilátus volt Júdea helytartója, Heródes pedig Galilea negyedes fejedelme, Fülöp, a testvére Itúrea és Trachonitisz tartomány negyedes fejedelme, és Lizániász Abilína negyedes fejedelme, Annás és Kaifás főpapok alatt, elhangzott az Úr igéje Jánoshoz, Zakariás fiához, a pusztában. S ő elment a Jordán egész környékére, hirdette a bűnbánat keresztségét a bűnök bocsánatára, amint írva van Izajás próféta beszédeinek könyvében: ,,A pusztában kiáltónak szava: ,,Készítsétek az Úr útját, tegyétek egyenessé ösvényeit. Minden völgyet betöltenek, minden hegyet és halmot elhordanak; ami görbe, egyenes lesz, a göröngyös pedig sima úttá: és meglátja minden test Isten üdvösségét’. (Lk 3,1-6)

Az Egyház általában mennyei születésük, vagyis földi haláluk napján emlékezik meg szentjeiről. Keresztelő Szent János egyházi ünnepe azonban földi születésének napja: június 24., hiszen Lukács evangéliuma szerint (vö. 1,26) édesanyjának, Erzsébetnek foganása után hat hónappal látogatta meg Gábriel angyal Galilea Názáret nevű városában Máriát, és Jézus születését a IV. századtól kezdve december 25-én ünnepeljük.

Keresztelő Szent János alakját az adventi időszakban is elénk állítja az Egyház, hiszen ő az, aki előkészíti az Úr útját, ő a prodromosz, az előfutár. A szinoptikusoktól némileg eltérően János evangéliuma (1,23) szerint Keresztelő János azt mondta önmagáról: “a pusztában kiáltó hangja vagyok. Tegyétek egyenessé az Úr útját!” A vers idézet Izajás könyvéből (40,3). János annyiban tér el a a többi evangélistától, amennyiben ő hangsúlyozza a Keresztelő önmeghatározását: ő nem egyszerűen “a pusztában kiáltónak hangját” hallatja, hanem ő maga ez a Hang. Tehát Hang – görögül: phóné, latinul: vox -, és nem szó, ahogyan a bevett fordítások hozzák. Éppen a János evangélium prológusának fényében érdemes határozott különbséget tenni hang és szó között, hiszen az így kezdődik: “Kezdetben volt a Szó [görög: logosz; latin: verbum vagy sermo], és a Szó Istennél volt, és Isten volt a Szó. Ő volt kezdetben Istennél.” Másvalaki a Szó, aki testté lett, és köztünk lakozott (Jn 1,14), és megint más a Hang. A Szó Krisztus, a hang János.

Órigenész és a nyomában Szent Ágoston a szó és a hang különbségét és összetartozását kiemelve értelmezi Keresztelő Szent János és Jézus kapcsolatát. Ágoston minden általunk ismert Keresztelő Szent János ünnepén elmondott prédikációjában érinti ezt a kérdést. Az adventi előkészületet elmélyítendő idézem most az egyik, magyarul másutt nem olvasható ágostoni prédikáció (Sermo 293B) egy részletét az Előfutárról, a pusztában kiáltónak Hangjáról.

„Ma nagy ember születésnapját ünnepeljük. Szeretnétek tudni, milyen nagy? Az Írásban ez áll: Asszonyok szülöttei között nem támadt nála nagyobb (Mt 11,11; Lk 7,28). A Szűz szülötte mondja ezt róla. Így tanúskodott tanúja mellett. Így ítélt a bíró saját hírnökéről. Ebben a tiszteletben kívánta részesíteni a Szó saját Hangját, ahogyan azt a ma reggeli olvasmányban is hallottátok. Krisztus a Szó, János a Hang, hiszen az Írás Krisztusról azt mondja: Kezdetben volt a Szó (Jn 1,1), János pedig önmagáról állítja: a pusztában kiáltó hangja vagyok (Jn 1,23, vö. Mt 3,3; Mk 1,3). A szó a szívbe, a hang a fülbe jut el. Ha a hang megüti a fület, de nem viszi el a szót az értelemig, meddő a hangzása, nincsen hasznos gyümölcse.

Nincs szükség hangra ahhoz, hogy a szívemben megszülessék a szó, de a hang segít eljuttatni a te szívedig azt, ami az én szívemben már megszületett. Lehetséges tehát, hogy a szó a hang elé lép, miközben hang nélkül nem lép elő. Nem azért hozzuk létre a hangot, hogy megszülje az addig nem létező szót, hanem, hogy megmutatkozzék az, ami volt már, csak éppen rejtőzött (vö. Jn 1,30). A szóról és hangról mondottakat lássuk meg Krisztusban és Jánosban! Keresd Krisztust! Kezdetben volt a Szó. Hol volt? És a Szó Istennél volt. Kezdetben Istennél! Mennyivel előttünk! Mennyivel fölöttünk! És a Szó testté lett, hogy közöttünk lakozzék (Jn 1,14). Honnan tudnánk ezt, ha nem hallanánk a hangot? Már halandó testben élt Krisztus az emberek között, azok mégis Jánoshoz mentek, hogy megkérdezzék tőle: Te vagy a Krisztus? (vö. Jn 1,19-20) János pedig, hogy igazolja: ő a hang, rámutatott a Szóra. A Szó előtt járt, és elhárította magától az őt meg nem illető tiszteletet. Ujjával Krisztusra mutatott. Mert akik arról kérdezték, hogy ő-e Krisztus, azt válaszolta János: Íme az Isten báránya, íme, aki elveszi a világ bűneit (Jn 1,29 és 36): hallgassátok őt, ismerjétek fel őt! Őelőtte járok, őt hirdetem.

Emlékezzetek csak, mit mondott! A pusztában kiáltó hangja vagyok. Készítsetek utat az Úrnak (Jn 1,23). Nem nekem, hanem az Úrnak. Mert őt hirdetem, amikor kiáltok. A hírnök hangja a bíró érkezése. Amikor pedig eljön az, akit hirdetek, és megpihen a ti szívetekben, neki növekednie kell, nekem pedig kisebbednem (Jn 3,30). Hiszen tudjátok, kedveseim, hogy amikor a szó igénybe veszi a hang segítségét, és a hallójáraton át behatol a szív birodalmába, a szó növekszik a szívben, a hang pedig lecseng a fülben. Nem marad meg a hangzás, amely megütötte a fület. A hogy vég nélkül megmaradjon, mivel alászállt az értelemhez. Miért? Mert neki növekednie kell, nekem pedig csökkennem.”