Gondolatok a magyar ókortudomány jelenéről és jövőjéről

A magyar ókortudomány helyzete keveseknek okoz álmatlan éjszakákat. Akiknek mégis, olykor megosztják gondolataikat kollégáikkal. Egy ilyen, alapos és részletes előadás kéziratát most kaptam meg szerzőjétől, klasszikus-filológus, filozófiatörténész barátomtól. A szöveg nem csak a „szakmabeliek” számára hordoz fontos gondolatokat, ezért megkértem Simon Attilát, hogy előadása első felének néhány részletét a jelen blogban megjelentethessem. Köszönöm, hogy hozzájárult! A teljes szöveg elérhető itt.

„(…) Úgy gondolom, hogy az ókortudós tevékenységét nem csupán tudományos, s még csak nem is tágabban értett szellemi beállítódása, hanem intézményes-társadalmi környezete is meghatározza. Vagyis a tudományos munkát meghatározó institucionális közegnek, a kutatás és az oktatás intézményeinek helyzete s ezek összefüggése a társadalmi és politikai folyamatokkal. Hadd kezdjem tehát az ókortudomány intézményes és társadalmi összefüggéseinek és környezetének nagyon vázlatos bemutatásával – ahogyan ezt én ma látom.

Ez az intézményes és társadalmi helyzet kétarcú, s ennek magyarázata egyebek mellett az lehet, hogy éppen napjainkban jelentős változáson megy keresztül. Ha derűlátóan akarok fogalmazni, akkor azt mondhatom, hogy e folyamat kimenetele még nem dőlt el, s van lehetőség annak alakítására, ha borúlátóan (vagy talán csak realistán), akkor viszont azt, hogy következményei drámaiak, ha nem végzetesek lesznek. Egyfelől ugyanis világosan érzékelhető a szakmának és általában az antik örökségnek a pozícióvesztése. Ennek talán leglátványosabb jele szakunknak a középiskolai, de ezzel összefüggésben immár az egyetemi oktatásban is bekövetkező, rohamos háttérbe szorulása. Ennek egyik oka kétségtelenül az elmúlt évek és a jelen oktatáspolitikájának a humán- és társadalomtudományokat kedvezőtlenül érintő döntéssorozata, s az ennek hátterében érzékelhető tudomány-, oktatás- és kultúrpolitikai ideológia.

Mindazonáltal rövidlátó és felületes helyzetértékelés lenne a magyarázatot csupán a kormányzati cselekvésben megtalálni. A jelenlegi oktatás- és tudománypolitika ugyanis összhangban van − s részben legitimációját is ebből az összhangból nyeri −, szakterületünknek és általában a humántudományoknak az általánosabb, társadalmi méretű legitimáció- és pozícióvesztésével. (…) Az ugyanis, hogy a magyar társadalom túlnyomó részének a közvetlenül hasznosítható javak és az anyagi értékek sokkal fontosabbak, mint általában a nyugat-európai társadalmak polgárainak, a szellem és a művelődés pedig nagyrészt haszontalanságnak, de legalábbis fölös luxusnak számít (egyébként a könnyen fölhorgadó, a rendszerváltoztatás előtti évtizedekben gondosan karbantartott értelmiségellenesség is részben innen nyeri magyarázatát), az értékszociológiai vizsgálatok által évtizedek óta folyamatosan kimutatott tény. Egy hosszú távon gondolkodó, bölcs, és egyébként a konzervativizmussal is jobban összhangban lévő kormányzás persze akár a közvetlen politikai haszonszerzés, az ingatag „népszerűség” napi kívánalmainak ellenében is elkötelezetten óvná ezeket a nemzeti azonosságtudatot és a demokratikus társadalmi kohéziót − sőt egyébként a korszerű gazdaságban a szellemi újításon és alkalmazkodóképességen alapuló termelékenységet és hatékonyságot is −  pótolhatatlan erővel fenntartó és újraalkotó tudásterületeket, ahelyett, hogy nyilatkozataival tovább rontson a humán- és társadalomtudományok társadalmi megbecsültségén, s hogy intézkedéseivel elsorvadásukat idézze elő. (…)

Ha szélesebbre nyitjuk látószögünket, akkor azt tapasztaljuk, hogy azok az elemek, melyek a felsőoktatás- és tudománypolitikát, valamint a bölcsészetet övező közhangulatot ma Magyarországon meghatározzák, bizony a miénknél kedvezőbb helyzetű országokban is megjelentek, megjelennek. (Leszámítva talán azt az amúgy nem lényegtelen különbséget, hogy nálunk gyáriparosok és más nagyvállalkozók is időről időre leküzdhetetlen kényszert éreznek arra, hogy előadjanak néhány döbbenetes és rendkívül kártékony, ráadásul veszedelmesen koncepciózus otrombaságot a művészetek vagy némely bölcsész szakok fölöslegességéről, vagy általában a felsőoktatás – mint mondani szokták − „reformjáról”, ami az ő nyelvükön egyszerűen a további forráskivonást jelenti.

Az Oxfordi Egyetem Kongregációja 2011. június 7-i ülésén 283 igen és 5 nem szavazattal a következő határozatot fogadta el: „A Kongregáció utasítja az [Egyetemi] Tanácsot, hogy jelezze a kormánynak: az Oxfordi Egyetem megvonja bizalmát a felsőoktatási miniszter politikájától.” E határozat hátterében az áll, hogy az oxfordi professzorok nem értenek egyet a brit kormányzat felsőoktatási politikájának meghatározó elemeivel: a piaci szemlélet eluralkodásával, „a versenyképesség fetisizálásával, […] ezzel összhangban a mérnöki és természettudományok előtérbe helyezésével, ami többek között a bölcsészettudományok és a művészetek háttérbe szorulását jelenti” (milyen ismerősen csengő szavak), s kiállnak a felsőoktatási rendszert a második világháború óta meghatározó három alapelv mellett, melyek értelmében „a felsőoktatás az adófizetők pénzén fenntartott közjó; az egyetemeken folyó tudományos munka független a mindenkori politikai és gazdasági törekvésektől; és az egyetemi tanuláshoz és tanításhoz való hozzáférés kizárólag szellemi képességek alapján biztosítandó.”

A piaci fundamentalizmusnak, a felsőoktatás kizárólag gazdasági, munkaerőpiaci szempontok alá rendelésének, a „megszorítások” társadalmi költségekkel nem számoló politikájának fenyegetését érzékelve az elmúlt időben világszerte számos gondolkodó emelte föl a szavát, politikai oldaltól függetlenül, az egyetem humboldti eszméjéhez való ragaszkodás, a felsőoktatásnak a demokratikus társadalomban nélkülözhetetlen szerepe, a „feltétel nélküli egyetem” gondolata, a humántudományok helyettesíthetetlenségének hangsúlyozása és méltóságának megőrzése mellett. Az itt leírt, a humántudományok egészét fenyegető tendenciák szakterületünkön még vészjóslóbban érvényesülnek, ráadásul ezek a világszerte zajló folyamatok nálunk – a kiinduló helyzet lényegesen rosszabb lévén − sokkal gyorsabban, és attól tartok, súlyosabb következményekkel mennek végbe.

A vészharangok hosszadalmas kongatása után most néhány szót tudományunk helyzetének másik, szebbik arcáról. Hiszen, miközben egyfelől bajaink tagadhatatlanul számosak, másfelől viszont tudományunkban fontos és nemzetközi mércével mérve is színvonalas kutatások zajlanak, tehetséges és szorgalmas szerzők és elszánt kiadók számos könyvet, sőt tematikus könyvsorozatot jelentetnek meg, antik auktorok teljes életművének új magyar nyelvű kiadása zajlik, új fórumok jelennek meg (részben az új közvetítő közegek adta lehetőségeket is kihasználva), s ókori anyagból rendezett kiállítások hívják fel a figyelmet a múzeumi reprezentáció korszerű lehetőségeire.

A teljes ókortudomány szempontjából is látványos az elmúlt két évtized fejlődése a patrisztikus és a filozófiatörténeti kutatások terén: e két szakterületen sorra jelennek meg klasszikus szerzők és fontos szakirodalmi munkák fordításai, magyar szerzők monográfiái, és jónéhányan vannak már olyanok is, akik a nemzetközi kutatásban sem csak elvétve vesznek részt, hanem rendszeres szerzői a legrangosabb folyóiratoknak, standard kézikönyveknek, vagy az egy-egy szakterületen zajló kutatás legújabb eredményeiről számot adó tanulmányköteteknek.

Arra pedig a legkülönbözőbb területekről lehetne példákat mondani, hogy fiatal kutatók neves külföldi egyetemeken szereznek tudományos fokozatot, s olyanok is akadnak, akiknek első nagyobb munkája a világ valamely vezető kiadójánál jelenhetett meg.

Érdemes külön is megemlíteni azt a szemléleti átalakulást, melynek már kézzelfogható, sőt intézményesült vagy az intézményesülés felé tartó eredményei is vannak, részben a filozófiatörténetben is, de főként az irodalomtörténeti kutatás és oktatás területén. A fiatalabb nemzedékek látásmódját ebben a szakágban immár nem kizárólag az ókortudomány, hanem a kortárs irodalomtudomány és filozófia különböző irányzatai is meghatározzák, munkáikban magától értődőn és ugyanakkor tudatosan ötvözik a régit az újjal. Ezzel pedig összhangban vannak a nemzetközi kutatás legjavával, melynek törekvése, ahogyan ezt Jürgen Paul Schwindt megfogalmazta, „a történeti-kritikai filológia kipróbált hagyományainak összekapcsolása a modern elméletalkotás mintáival.”

E törekvések jelentős részben az Ókor című folyóirathoz kapcsolódnak, melynek létezése önmagában is az egyik legbiztatóbb jele tudományunk megújulási- és életképességének. Szakkörökön túlterjedő népszerűsége pedig egy kevésbé borúlátó elme számára talán annak cáfolatát is adhatná, amit a fentiekben a társadalmi érdeklődés hiányán s ezzel összefüggésben tudományunk tekintély- és legitimációvesztésén borongva megfogalmaztam.

A külső feltételek romlása közepette tehát a szakmai élet pezseg, s jelentős teljesítmények születnek. És bizonyára születni is fognak, ha ezeknek a fiataloknak – s innen Ritoók Zsigmond szavait idézem − „erre lehetőséget adnak. Szörnyű pazarlás volna, ha olyanok, akiknek képzésébe sok anyagi és szellemi energiát fektettünk, mikor a vetés már gyümölcsöt hozna, elvesznének a tudomány számára, mert valamiből meg kell élni, családot kell alapítani, vagy – jobbik esetben – elvesznének a magyar tudomány számára, s a gyümölcsöt mások szednék le. Ez nem lenne jó.” Valóban: ez nem lenne jó.