Heidl György blogja

"A filozófia a szépségnél végződik, a teológia a szépséggel kezdődik."

Hit, megértés, életmód

Előzmény: A Szimbólum – a hit alapvetése.

A sztoikusok megkülönböztették a filozófiát mint elméleti diskurzust és a filozófiát mint életmódot. A diskurzus a tanítások rendszerezése és igazolása, valamint a bizonyítások mikéntjének elemzése. E két átfogó területnél, vagyis a természetfilozófiánál és logikánál jóval fontosabb a tanítások gyakorlati alkalmazása, az etika, hiszen a filozófiai diskurzusnak a gyakorlatot kellene szolgálnia. Csakhogy igen gyakran felcserélődik az elvárt sorrend.

Epiktétosz egy helyütt példának hozza a hazugságot: „A filozófia első és legfontosabb része az, amely tanítások gyakorlati alkalmazásáról szól; például az, hogy nem szabad hazudni. A filozófia második része a bizonyításokat tartalmazza: miért nem szabad hazudni? A harmadik rész az előzőeknek alapvetésül és megvilágosításul szolgál. Miért bizonyítás ez? – kérdezi. Mi a bizonyítás? Mi a következtetés? Mi az ellentmondás? Mi az igaz és mi a hamis? A harmadik rész tehát a második rész miatt szükséges. A második pedig az első miatt. A legfontosabb azonban, amivel mindig foglalkoznunk kell, az első rész. Mi viszont fordítva csináljuk. A harmadik résszel töltjük időnket, és minden buzgalmunk ebben merül ki. Az első résszel egyáltalán nem törődünk. Így történik, hogy hazudozunk, miközben annak a bizonyítási módja, hogy nem szabad hazudni, kéznél van nekünk.” (Kézikönyvecske 52. Sárosi Gyula fordítása) A logikai bizonyítás kéznél van, vagyis pontosan tudjuk, világos ismeretünk van róla, miközben a gyakorlatban a tudásunkkal éppen ellentétesen cselekszünk.

René Descartes (1596-1650) úgy gondolta, hogy ki kell dolgoznia egy teljesen racionális megalapozású, vagyis a logikára és természetfilozófiára épülő etikát, s amíg ez nem sikerül, ideiglenesen elfogad néhány ésszerűnek tűnő sarkalatos erkölcsi irányelvet (Értekezés a módszerről 3. rész). Ideiglenes erkölcstana alapján vezetőjének tekintette hazája törvényeit és szokásait, a keresztény vallás tanításait, legértelmesebbnek megismert embertársai véleményét. Megfogadta, hogy cselekedeteiben és elhatározásaiban szilárdan kitart; nem törekszik olyasmi elérésére, ami nem áll a hatalmában, és megmarad amellett az életforma mellett, amelyben gondolkodását a legeredményesebben csiszolhatja az általa felismert módszer következetes alkalmazásával. Mindez nagyon szép, és sok szállal kapcsolódik az antik és középkori filozófiai hagyományokhoz. Ezzel a vállalkozásával azonban Descartes minden korábbinál élesebben elkülönítette egymástól a hitet és az észt, a cselekvést és megértést, a közösséget és az egyént.

Elhatározása szerint erkölcstana csak addig ideiglenes, amíg csupán valószínű ismeretekre alapozódik, szemben a világos és tagolt, kétségbevonhatatlan, úgynevezett apodiktikus belátásokkal és ítéletekkel. Ezek közvetlenül adottak a tudat számára, mint például az alapvető matematikai igazságok. Ismerjük nagy hatású, a módszeres kételkedésből kiinduló érvelését, amely szerinte ilyen evidens belátáshoz vezet. Először kétségbe vonok minden előfeltevést, előítéletet, állítást, ismeretet, minden képzetet, amit az érzékelés közvetít az észnek. Ha mindenben kételkedem, akkor egyedüli bizonyosságom a kételkedésem ténye. A kételkedés viszont gondolkodás, ha pedig gondolkozom, akkor vagyok. Önnön létezésem biztos ismeret, amelynek princípiuma az egyetemes kételkedés.

A descartes-i módszer tehát a szubjektum közvetlenül adott, kétségbevonhatatlan belátását tekinti a tudás biztos mércéjének. A szubjektum észbizonyosságára kívánja alapozni a metafizikát, a természetfilozófiát – ami ekkor már a mai értelemben vett természettudományokat kezdi jelenteni – és az erkölcstant. Egyik vállalkozás sem mentes a nehézségektől, itt azonban csak az erkölcstannal kapcsolatos elgondolás radikális újdonságát szeretném kiemelni. Ez ugyanis nagy mértékben hozzájárult a filozófia modern fogalmának leszűkítéséhez, amely szerint filozófiai kutatás princípiuma az önreflexív és rendszerező észhasználat, amely független az életmódtól és a morális cselekvéstől. Az utóbbi csupán az előbbi lehetséges, de nem szükségszerű következménye.

Az „ideiglenes erkölcstan” koncepciója arra a feltevésre alapozódik, hogy lehetséges, és ezért kidolgozandó a nem ideiglenes erkölcstan, amely tisztán értelmi belátásokra épül. (Pontosan erre vállalkozik majd Baruch Spinoza (1631-1677), akinek „geometriai rendben igazolt etikája”  Descartes programjának sajátos megvalósítása.) Ha az ideiglenes etika első saroktétele az az elhatározás, hogy, mint Descartes mondja, „engedelmeskedjem hazám törvényeinek s szokásainak, állhatatosan megmaradjak abban a vallásban, melyre Isten kegye folytán ifjúkorom óta oktattak,” akkor egy nem ideiglenes, vagyis geometriai módon igazolt etika tisztán a szubjektum értelmi belátására alapozódik. Tehát egy definitív, axiomatikus és minden elemében bizonyított etikának kellene magában foglalnia az Istennel, az emberrel és a kettejük viszonyával kapcsolatos tanításokat. A legfőbb baj az ilyen logikai-etikával az, amit Epiktétosz is felvet: bár tudjuk, mit kell és/vagy mit nem kell megtenni, egyáltalán nem biztos, hogy ennek megfelelően élünk.

A keresztény egyház kezdettől fogva kizárja azt az előfeltevést, hogy az egyes ember tisztán értelmi belátása megelőzheti és megalapozhatja a vallás és az erkölcs tanításainak elfogadását. Ágoston fáradhatatlanul idézi a görög fordítás alapján Izajást (7,9): „hacsak nem hisztek, nem értetek meg.” Nem vakhitre buzdít, aminek mintegy Istentől adott jutalma lehetne a megértés. Egyrészt az egész emberi élet alapvetően „hitben járás” és nem tudásban, másrészt a megértést megelőző hit egy pontosan meghatározott közösségnek – a Krisztusban megkereszteltek közösségének pontosan meghatározott hite. E hit által bekapcsolódva az egyházba, az egyes ember eljuthat a megértésre. Descartes után szinte nem is értjük, miről van itt szó. Pedig a keresztény beavatás folyamata, amely azt ígéri, hogy a hittől elvezet a megértésig, mindmáig a „credo ut intellegam”, „hiszek, hogy értsek” alaptételére épül.

A beavatás, a keresztségre való felkészítés folyamata kettős: egyszerre elmélet és gyakorlat. A beavató pap vagy püspök kifejti és megtárgyalja a tanításokat. A kifejtés (expositio) a rövid és tömör Hitvallás bővebb magyarázata, a tárgyalás (tractatio) pedig a Szentírás értelmezése, valamint a Hitvallás téziseit alátámasztó érvelés (tractatio fidei). Mindez azonban nem marad puszta elméleti tanítás, hiszen a beavatás folyamatának végcélja nem a clare et distincte, világos és tagolt közvetlen ismeret megragadása Istenről, hanem egyesülés Istennel, részesedés a szentségekben: a keresztségben és az eucharisztiában.

Rítus és tanítás, érzékelés és megértés, tapasztalat és ész egymást kölcsönösen erősítik. A tanítás magyarázza a rítust, miközben a rítus előkészíti az embert a tanítás befogadására. Lássunk erre egy példát! A keresztségre feliratkozott jelölt szemét a püspök vagy a presbiter megkeni sárral (vö. Jn 9,6-7), hogy előkészítse a “szív szemének” gyógyulását, mert olyasmit kell majd látnia, amit azelőtt nem látott. „Te is ügyelj szíved szemére”, mondja Ambrus, majd így folytatja: „Testi szemeddel testi dolgokat láttál, ami azonban a szentségekhez tartozik, azt szíved szemével mindeddig nem láthattad” (De sacramentis 3.12.).

A korai katekézisekben megfigyelhetjük, hogy a püspök csak a már megkeresztelteknek beszél a szentségek – vagyis a keresztség és az eucharisztia – teológiájáról. Amíg az ember nem született újjá a keresztségben, nem működnek azok az érzékei, amelyekkel képes a puszta látvány mögé tekinteni. Amíg nem tisztult meg a benső szeme, nem látja meg a keresztség vize vagy az eucharisztia kenyere és bora mögötti valóságot. Csupán egyszerű dolgokat, testeket lát: vizet, kenyeret és bort. Van azonban valami, amit a testi szem és “a szív szeme” együttesen pillanthat meg. Ahogyan Ambrus mondja: „Eljöttél, lemosakodtál, az oltárhoz járultál, látni kezdted, amit azelőtt nem láttál. Ez azt jelenti, hogy az Úr forrásvize és az Úr szenvedésének igehirdetése által ekkor megnyíltak a szemeid. Korábban vaknak látszottál, most már kezded látni a szentségek világosságát.”(Sacr. 3.2.15).

A “szív szeme” nem romantikus metafora. A szív érzékszervei, vagyis a szellemi érzékszervek valódi képességeink. A szellemi érzékelés nem a testi érzékelést felülmúló tisztán értelmi megragadás, hanem a helyreállított testi érzékelés. Ész és érzékelés teljes együttműködése. Nem új szemet kap a megkeresztelt, hanem megnyílik az a szeme, amely fizikai értelemben eddig is nyitva volt, ámde képtelen volt valóban látni vele. A szellemi érzékek nem a testi érzékektől elkülönült ideák. A szellemi érzék a testi érzék eredeti, helyes működése. Amíg nem működik, az érzékelés csak testeket lát ott, ahol más is jelen van. Ha a keresztségben helyreállt az ember eredeti, bűntől mentes állapota, működésbe lép benne a szellemi érzékelés, így eljuthat a megértésre, képes felfogni a szentségek értelmét, magyarázatát, sajátos logikáját (ratio sacramentorum). Ahogyan Ambrus mondja: „az idő arra int, hogy most a misztériumokról beszéljek, és magyarázatot adjak a szentségekről. Ha úgy gondoltam volna, hogy ezt meg lehet tanítani a keresztség előtt a még be nem avatottaknak, akkor nem átadtam, hanem eladtam volna.” (De mysteriis 1.2.)

A fentiek és a szép számmal található hasonló megjegyzések olyasmiről tanúskodnak, amit Descartes után hajlamosak vagyunk teljesen elfelejteni: érzékelés és megértés egységet alkot, nem az érzékelés, hanem az értelmet és az érzékelést meggyengítő bűn a tévedés forrása, és nem a puszta ész, hanem a teljes, egyszerre érzéki és eszes ember a megismerés alanya. Hit, életmód és megértés a lehető legszorosabban összekapcsolódnak.

Advertisements

38 comments on “Hit, megértés, életmód

  1. Visszajelzés: A Szimbólum – a hit alapvetése « Katolikus szemmel

  2. Bystander
    január 25, 2013

    H.Gy.: “A “szív szeme” nem romantikus metafora. A szív érzékszervei, vagyis a szellemi érzékszervek valódi képességeink. A szellemi érzékelés nem a testi érzékelést felülmúló tisztán értelmi megragadás, hanem a helyreállított testi érzékelés.”

    Ez egy tipikusan olyan téma (sensus fidei fidelium), amely az első évezredben közkeletű volt, a második évezredben pedig (és különösen a neotomista teológiában) drámaian háttérbe szorult. Ormond Rush “The Eyes of Faith” (2009) az egyik olyan kiváló monográfia, amely rámutat ennek a témának a központi jelentőségére, és arra, hogy ezt a II. Vatikáni Zsinat miért kívánta újra a teológiai figyelem előterébe állítani. A hitérzék témájának a búvópatak-szerű háttérbe szorulásával (ami a nyugati egyházszakadás összefüggésében némileg érthető), a teológia “tapasztalattal” való kapcsolata elsorvadt, és a teológián is eluralkodott az absztrakt tudományosság – hagyománytól idegen – eszménye. Ormond Rush amellett érvel, hogy e témában a neotimista tárgyalást, illetve annak hiányát nem teológiatörténeti fejlődésnek, hanem a teológia betegségének kell tekintenünk, ami sok probléma forrása lett.

    Ezzel egybehangzóan ezt írja a Nemzetközi Teológiai Bizpottság 2012-es dokumentuma:

    “35. A teológusok számára a sensus fidelium-nak nagy jelentősége van. Nem csupán figyelmük és tiszteletük tárgya, hanem munkájukhoz alap és locus. Egyrészt a teológusok függenek a sensus fidelium-tól, mert az általuk kifejtett és magyarázott hit Isten népében él. Világos tehát, hogy maguknak a teológusoknak is részt kell venniük az Egyház életében, hogy világos ismeretük legyen róla. Másrészt, a teológusoknak Krisztus Testén belül való különleges szolgálata az is, hogy úgy magyarázzák az Egyház hitét, amint az a Szentírásban, a liturgiában, a hitvallásokban, a dogmákban, a katekizmusokban és magában a sensus fidelium-ban van. A teológusok elősegítik a sensus fidelium tartalmának megvilágítását és artikulálását, elismerve és bemutatva, hogy a hit igazságát illető problematikák összetettek lehetnek, és pontos kutatást igényelnek.[80] Időről időre rájuk hárul továbbá az a feladat is, hogy kritikusan vizsgálják a népi vallásosság megnyilvánulásait, az új gondolati áramlatokat és benső mozgásokat az Egyházban az apostoli Hagyományhoz való hűség nevében. A teológusok kritikáinak mindig építő jellegűeknek kell lenniük; alázattal, tisztelettel és világosan kell azokat adniuk: „A tudás (gnószisz) felfuvalkodottá tesz, a szeretet (agapé) ellenben épít” (1Kor 8,1).

    36. A sensus fidelium-ra való figyelés a katolikus teológia egyik kritériuma. A teológiának azt kell keresnie, hogy felfedezze és helyesen artikulálja azt, amiben a katolikus hívők ténylegesen hisznek. Szeretetben kell elmondania az igazságot, oly módon, hogy a hívők növekedni tudjanak a hitben, és ne legyenek olyanok, akiket „a tévedésbe ejtő álnokság minden szele magával sodor” (Ef 4,14-15).”

    Bővebben:
    http://www.vatican.va/roman_curia/congregations/cfaith/cti_documents/rc_cti_doc_20111129_teologia-oggi_hu.html#3._A_„sensus_fidelium”-ra_való_odafigyelés

    Mindezt érdekes a posztban írottakkal összekapcsolva olvasni!

    • matthaios
      január 25, 2013

      Kedves Bystander!

      ‘Ormond Rush amellett érvel, hogy e témában a neotimista tárgyalást, illetve annak hiányát nem teológiatörténeti fejlődésnek, hanem a teológia betegségének kell tekintenünk, ami sok probléma forrása lett.’

      Ötven éve nincs már neotomizmus. Van a magyar teológiai életben egyetlen neotomista? Az igaz, hogy létezik a világban néhány domonkos és világi teológus, akik még mindig (vagy inkább újra?) azt mondják, hogy Arisztotelészt azért még sem kellenne teljesen a kukába dobni. Újabb jelentkezésük egy kis ingerültséget keltett. Az is igaz, hogy éppen ma kaptam egy érdekesnek látszó könyvet a fizika tomizmusra erősen építő értelmezéséről (az előszót Ralph McInerny írta). De igazából nem értem, hogy miért siránkozunk még mindig a neotomizmus miatt. Ez még mindig kisért? Vagy esetleg hiányzik? Hát bizony ez lehet. Vannak, akik nem könnyen mondanak le a teológia tudomány voltáról? Kár is lenne, kissé cinikusan azt mondanám, hogy nem biztos, hogy ettől megoldódnánk az Egyház problémái.

    • Bystander
      január 25, 2013

      Kedves Matthaios!

      A tömörség kedvéért most pontokba szedve válaszolok.

      (1) Az egyház problémáinak megoldásához kulcs a jó teológia. A fent idézett NTB-dokumentum is ezért született Benedek pápa kérésére.

      (2) Örülök, ha igaz az, hogy a neotomizmus hibáiból az itt kommentelő tomisták is tanultak, ez néha nem nyilvánvaló. Nem egyszer hangzott el itt is olyan tartalmú kijelentés, hogy a “folytonosság hermeneutikáját” a neotomizmus rehabilitációjaként kellene értelmezni (ami XVI. Benedek felfogásának ismeretében nyilvánvaló tévedés). Schütz Antal – a maga korában kiváló – Dogmatikája a közelmúltban új kiadást ért meg. Akik ezt hivatkozásként használják, oktatásban is, azoknál nyomát sem láttam annak, hogy tudatosították volna e kiváló mű néhány, – ha jól értem ön szerint is meghaladott – “neoskolasztikus” alkotóelemét. Akkor mondanám, hogy a tomistáink meghaladták a neoskolasztika hibáit, ha nem félévszázados, leporolandó könyvekkel lőnének a “modernizmusra” (amely cimke szintén- és ugyanolyan mértékben meghaladott). A folytonosság hermeneutikája azt is jelenti, hogy meg kell emészteni a 20. sz. teológiai vitáinak a maradandó tanulságait. Ezt itt a blogon, a tomista hozzászólásoknál, rendszeresen hiányolom.

      (3) A jó tomizmus – bizonyos értelemben – valóban hiányzik, de a rossz tomizmus több kárt tett, mint amennyit használt az egyház missziójának. Véleményem szerint a tomizmus “pozícióit” – paradox módon – éppen a rossz tomisták gyengítették meg. Arra már sokszor utaltam, hogy ezen mit értek, és azt – sine ira et studio – mire alapozom. A zsinati jegyzőkönyvek dokumentálják, hogy a II. Vatikáni Zsinaton volt egy jelentős csoport, amely zsinati szinten is ki akarta mondatni a “24 tomista tézis” azonosítását a hiteles katolicizmussal. Ennek a zsinat tudatosan ellene szegült. Korábban már idéztem azt a két kijelentést, amit a zsinati dokumentumok Szent Tamás örökségéről ténylegesen tartalmaznak.

      (4) A modern fizikának nemcsak tomizmusra építő értelmezése van, hanem hindu és buddhista értelmezése is. Sőt, ez utóbbit Nobel-díjas fizikusok is népszerűsíteték. Én óvatos lennék a tomizmus relativisztikus kvantummechanika általi igazolásával. Még azt is problémásnak látnám, hogy a kereszténységet a katolikus teológia modern fizikával egybecsengő gondolatai útján “igazoljuk”. Az egész megközelítés elhibázott.

      A fenti, eredeti poszt egy nagyon fontos pontra világít rá, a II. Vatikáni Zsinat tanításával teljes összhangban. Én erre reagáltam, mert jónak tartom, ha nem általánosságban, hanem konkrét témák kapcsán vitázunk (ahol az adja magát). Azért ezen a blogon írogatok, mert itt ehhez kiváló impulzosokat kapunk, amelyeket nem lenne jó elszalasztani!

    • matthaios
      január 25, 2013

      Kedves Bystander!

      Megint a neotomizmusról vitatkozunk. És már megint nem igazi érvekkel. Most csak egy kicsit „csipegetek”.

      ‘A folytonosság hermeneutikája azt is jelenti, hogy meg kell emészteni a 20. sz. teológiai vitáinak a maradandó tanulságait.’

      Ezzel egyetértek. Egy mindenütt folytonos függvény azt jelenti, hogy minden pontjában folytonos. Igen erős igyekezetet látok abban az irányban, hogy a II.Vatikáni Zsinat dokumentumaiból kiolvassák a neotomizmus elitélését. Nem látom, hogy ezt az igyekezetet siker kisérte volna. De ha már itt tartunk, akkor a Humani Generis enciklika (1950) pontosan a neotomista oldalon szólt bele a vitába. Ha visszavonták az enciklikát, miért van még mindig fenn a Vatikán honlapján?

    • matthaios
      január 25, 2013

      Kedves Bystander!

      Már megint a neotomizmusról vitatkozunk. Örök téma! Most csak egy kicsit “csipegetek”:

      ‘A folytonosság hermeneutikája azt is jelenti, hogy meg kell emészteni a 20. sz. teológiai vitáinak a maradandó tanulságait.’

      Ezzel egyetértek. Egy mindenütt folytonos függvény azt jelenti, hogy minden pontjában folytonos. Igen erős igyekezetet látok abban az irányban, hogy a II.Vatikáni Zsinat dokumentumaiból kiolvassák a neotomizmus elitélését. Nem látom, hogy ez az igyekezetet sikeres lett volna. De ha már itt tartunk, akkor a Humani Generis enciklika (1950) a neotomisták oldalán szólt bele a vitába. Ha visszavonták az enciklikát, miért van még mindig fenn a Vatikán honlapján?

      A modern fizikával kapcsolatban tett megjegyzésemet félreértette. Nem arra gondoltam, hogy a „a kereszténységet a katolikus teológia modern fizikával egybecsengő gondolatai útján “igazoljuk””. (Kétely esetén a szöveg visszaolvasható.) Amire viszont gondoltam az az, hogy a tomista természetfilozófiában látok potenciált a modern tudomány értelmezésére.

      ‘A fenti, eredeti poszt egy nagyon fontos pontra világít rá, a II. Vatikáni Zsinat tanításával teljes összhangban.’

      A posztokkal nagyrészt egyet lehet érteni. De ez úgy is megy, ha az ember tomista, mert a lényeg nem a filozófia különböző értelmezésében van.

    • Bystander
      január 25, 2013

      Kedves Matthaios!

      Ön: “A posztokkal nagyrészt egyet lehet érteni. De ez úgy is megy, ha az ember tomista, mert a lényeg nem a filozófia különböző értelmezésében van.”

      A posztok szerintem nem a filozófia értelmezéséről szólnak, csak ön a sorozat első posztját a tomizmus filozófia-fogalmának a provokációjakánt olvasta. Azzal sem értek egyet, hogy tomista szemmel nincs kihívás a fent leírtakban (bár H.Gy. nyilvánvalóan nem polemizáló szándékkal írta). E harmadik poszttal például Garrigou-Lagrange erősen vitába szállna, ebben az őt olvasva biztos vagyok. A 20. század teológiai vitái nyomán nyilvánvaló, hogy a hitérzék kérdésköre is azon kérdések szűkebb csoportjába tartozik, amelyeket én a “tomizmus vakfoltjai” kategóriába sorolok. Ha valami provokálja önt, annak az ön kvázi-exkluzivista tomizmusa is lehet az oka. Ennek megvilágítására hivatkozom a zsinatra, mindig abban az értelmezésben, ahogy azt a zsinati atyák túlnyomó többsége értelmezte. Ennek ma már világosan feltárt forrásirodalma van. Ahogy a szentírás értelmezésénél is a szerző által szándékolt értelem az elsődleges, úgy ez a zsinati megnyilatkozások esetében is így van.

      Én a neotomizmus elítéléséről nem beszéltem, csak jegyzőkönyvezett tényeket említettem.

    • matthaios
      január 25, 2013

      Kedves Bystander!

      A posztok szerintem nem a filozófia értelmezéséről szólnak, csak ön a sorozat első posztját a tomizmus filozófia-fogalmának a provokációjakánt olvasta.

      Ezt írtam egy-két órával ezelőtt: “A posztokkal nagyrészt egyet lehet érteni. De ez úgy is megy, ha az ember tomista, mert a lényeg nem a filozófia különböző értelmezésében van.”

      Nem unalmas ez már?

    • Bystander
      január 26, 2013

      H.Gy.: “A “szív szeme” nem romantikus metafora. A szív érzékszervei, vagyis a szellemi érzékszervek valódi képességeink. A szellemi érzékelés nem a testi érzékelést felülmúló tisztán értelmi megragadás, hanem a helyreállított testi érzékelés.”

      Itt egy ugyanolyan fontos kulcspontot érintettünk, mint amiről az eucharisztiánál volt szó. Ezért ütöm a vasat, amíg meleg, nem másért. A hagyomány helyes fogalma áll vagy bukik a sensus fidei megértésén! A fenti poszt szerzőjéhez, a blog házigazdájához hasonlóan én is úgy látom, hogy e sokszor háttérbe szorult témához nagyon fontos visszatérni.

      Ha ebben egyetértünk, akkor részemről ez a szál elvarrható, de ez kulcspont az én mondanivalóm megértéséhez is.

    • matthaios
      január 26, 2013

      Hogy kinek melyek a kulcspontok, arról lehet vitatkozni. Arról is, hogy mit kell érteni a „szív szeme” kifejezésen. Bevallom, most nem igazán érzek indittatást ehhez a vitához. Csak a “legkulcsabb” kulcspontokról mondanék néhány szót: a legigazibb „kulcspont” a megtestesült Ige, tehát a megtestesülés, a megváltás misztériumai „kulcspontok”. Ezeknek következménye az isteni természetben való részesedés szintjére felemelt emberi természet. Ennek a felemeltetésnek az eszközei: a megszentelő kegyelem, a szentségek, az Egyház… Tehát „kulcspont” ennek tudata, az egész emberi élet ennek megfelelő irányultsága, az eszerinti élet. Ami ehhez közel visz, az jó, ami viszont ettől eltávolít, az nem jó.

      • Bystander
        január 31, 2013

        Szent Tamást olvastam éppen valaminek a kapcsán, és véletlenül ide kapcsolódó érdekes pontra találtam, ezért feljegyzem, hátha valakinek hasznos lesz.

        Tamás az Efezusi levél 1,18 alapján ír a “szív szeméről”! A Szentenciákhoz írott Kommentárjában ezt olvassuk: “ubi amor ibi oculus” (In III Sent., d. 35, q. 1, a. 2.). Vagyis őstomista szempontból sem olyan alaktalan fogalom ez, különösen, ahogy ez összekapcsolódik a “connaturalitas” tamási fogalmával, az “ismeretelméletével” összefüggésben.

        • H.Gy.
          január 31, 2013

          “Ubi amor ibi oculus”. Nem is könnyű lefordítani, pedig milyen egyszerű kis mondat. Plótinosz írja Erószról: “Ő a vágyakozó szeme, amely azt adja a szerelmesnek, hogy rajta keresztül látja a vágyottat, ámde ő maga előrefut és mielőtt a szerelmesnek megadja a látószerv általi látás képességét, eltelik a látvánnyal, hiszen előbb lát, és semmiképpen sem úgy, ahogy a szerelmes – akibe szilárdan beleplántálja a látnivalót –, hanem megelőzve őt, maga szakítja le a szépség látását mint gyümölcsöt.” (Enn. 3.5.2

        • matthaios
          január 31, 2013

          Nem vagyok teljesen bíztos, hogy Szent Tamás közvetlenül az Ef 1,18-ra hivatkozik („Világosítsa meg lelki szemeteket, hogy megértsétek, milyen reményre hívott meg titeket, milyen gazdag a szentek fenséges öröksége”). A szövegben a szemlélődő életről van szó, és a kérdés az, hogy a szemlélődés csak értelmi tevékenység-e. Azt mondja Szent Tamás, hogy a szemlélődő életnek való átadás, az ezt akadályozó dolgok elkerülése, azt ezt előmozdító dolgok keresése és követése nem lehetséges az akarat nélkül. Az akarat a jóra irányultsága következtében „mozgatja” a szemlélődőt. Amennyiben a szemlélődő saját tökéletességét, saját javát nézzük, úgy a filozófusok szemlélődéséhez jutunk. A szentek szemlélődése esetében azonban a szemlélődés vágya a szemlélődés tárgyának szeretetéből származik, „quia ubi amor, ibi oculus”. Szent Tamás ezután közvetlenül hivatkozik Mt 6,21-re: „ubi est thesaurus tuus, ibi est cor tuum”. Nagyon értelmezve talán így lehetne lefordítani a mondatot: azt akarjuk látni, aki felé a szeretet vonz. A mondat azért is nehezen fordítható, mert rejtett utalást tartalmaz a két alapvető szellemi képességre: az értelemre (oculus) és az akaratra (amor).

        • Bystander
          február 1, 2013

          Szt. Tamás a hit kegyelmét számtalan helyen “fénynek” is mondja, ami a kommentátorok szerint a megkülönböztetés aktív mozzanataként értendő. Ezzel a fénnyel Isten ad képességet az emberi elmének, hogy a “connaturalitas” révén Isten dolgaiban eligazodjon. Véleményem szerint nyilvánvaló, hogy ebben a kontextusban kell értelemezni a fenti helyet is, mert a szem és a fény korrelatív fogalmak.

          A szentírási helyre, mint az egy évezredes hagyomány egyik emblematikus hivatkozási pontjára utaltam. semmi jele annak, hogy Tamás ettől olyan értelemben távolságot venne fel, mint pl. R. Garrigou-Lagrange, aki ezt explicit verbis megteszi (pl. a papi tökéletességről szóló, már hivatkozott könyve első fejezetében: http://www.pathsoflove.com/priesthood-and-perfection ).

          Az imént Ef 1,18 görög eredetijét is megnéztem, és a “szív szeméről” szól a szöveg, mint ahogy a Tamás által használt Vulgata is, ami nem az Ön értelmezését támogatja. A fent idézett magyar fordítás e kulcsponton erősen torzít.

          Bocsánat, de azt hiszem, ezen a ponton nem vitatkoznia kell, Matthaios, hanem utánaolvasni. Számomra ez egyértelmű, hogy Tamás itt a “szív szeme” hagyományra tesz utalást (sensus fidei)!

          Még hozzáteszem, hogy ezt Newman is – akit G-L sajnos ignorál – így olvassa az “illative sense”-szel összefüggésben (amit “szent szimatnak” fordítanék, ha szabad egy kicsit viccelni is 🙂 ).

        • Bystander
          február 1, 2013

          Appendix:

          “Ad primum ergo dicendum quod infideles eorum quae sunt fidei ignorantiam habent, quia nec vident aut sciunt ea in seipsis, nec cognoscunt ea esse credibilia. Sed per hunc modum fideles habent eorum notitiam, non quasi demonstrative, sed inquantum PER LUMEN FIDEI VIDENTUR ESSE CREDENDA, ut dictum est.”

          (In S.Th. II-II., q. 1, a. 5.)

        • matthaios
          február 1, 2013

          Megnéztem még egyszer a kérdéses szöveget. A szöveg arra a kérdésre adja meg a választ, hogy a szemlélődés csak megismerő tevékenység-e. A válasz az, hogy nem, mert az akarat a mozgatója az összes lelki tevékenységnek. Tehát a szövegben a két lelki képességről, ezek együttműködéséről van szó. Az „oculus” szó az értelemre vonatkozik, az „amor” pedig az akaratra. Számomra ez jön ki a szövegből. Az Ef 1,17-re utalást szerintem ez a szöveg közvetlenül nem támogatja, mert – ismétlem – itt a két szellemi képességről van szó a szemlélődésben. Erre világosan utal a „filozófusok szemlélődésére” utalás is. Így fogalmaztam: „Nem vagyok teljesen biztos, hogy Szent Tamás közvetlenül az Ef 1,17-ra hivatkozik”. Az Ön állítása: „számomra ez egyértelmű, hogy Tamás itt a “szív szeme” hagyományra tesz utalást (sensus fidei)”, számomra a szövegből nem egyértelmű. De ez még azt sem jelenti, hogy Tamás és ezen hagyomány közti kapcsolatot tagadnám. Körvonalazni kellenne, hogy „szív szeme (sensus fidei) hagyomány” mit is jelent. Lehet, hogy valami olyat, ami szinte mindenki által elfogadott. Beleértve Garrigou-Langrange atyát is, ha esetleg kifejezetten nem is említi. De ki tudja (elég sok könyvet írt)?

          A „hit fénye” kifejezés használata tomisták és nem tomisták között igen elterjedt. Így Például Garrigou-Lagrange idézi rendtársát, Lacordaire-t: „ Ami bennünk van, amikor hiszünk, az a bensőséges és emberfeletti fény.” (Christian Perfection and Contemplation, 69.o).

          Bevallom egyébként, Garrigou-Lagrange atyával folytatott állandó polémiáját nem mindig értem. Lehet, hogy bennem a hiba?

        • Bystander
          február 1, 2013

          “Bevallom egyébként, Garrigou-Lagrange atyával folytatott állandó polémiáját nem mindig értem. Lehet, hogy bennem a hiba?”

          Kedves Matthaios!

          Én nem egy konkrét teológust vagy egy konkrét teológiai rendszert képviselek, hanem szeretnék a végére járni számomra fontos kérdéseknek. G-L egy következetes vitapartner volt, ez elvitathatatlan. Mivel a tomizmus olyan sokrétű, ezért azt konkretizálnom kell. Minél több ponton érdekel annak a vitának a rekonstruálása, amiből a zsinat kiemelkedett.

          Azért nem ért engem, mert Ön egy rendszert képvisel mindenáron, ezért már a kérdéseket, felvetett szempontokat is ellenségesként vagy barátiként értékeli, ahogy látom. Számomra G-L egy érdekes és fontos vonatkozási pont, egy elemzésre váró jelenség.

          Izgalmasnak találom, hogy ön elég következetes szóvivője G-L tomizmusának, ezért ezt kiaknázom. Az is izgalmas, amikor itt-ott eltér tőle. Ha az ember egy gondolkodót vagy egy konkrét irányzatot véd, akkor óhatatlanul “politizál is” mellette. Én filozófikusabb alkat vagyok.

          Inspirálnak a virtuális csörtéink, és ezúton is köszönet a mindig megérkező válaszokért!

        • matthaios
          február 1, 2013

          Kedves Bystander!

          Szerintem az is érdekes kérdés, hogy a zsinat miből “emelkedett ki”. Nem biztos, hogy csak G-L és ellenfelei vitájából. Ez csak egy kis része volt a Kúria és a nyugat-európai országok hierarchiája közti ellentétnek. De még ez sem volt a zsinat oka.

          Nem vagyok szakteológus, de kétségtelen, hogy a tomizmus, G-L szimpatikus számomra. Az intellektuális beállítottság és a mély hit kiegyensúlyozottsága vonz benne. G-L “elemzésének” egy nem lebecsülendő útja lehet G-L megértése, G-L műveinek megismerése. Nem elfelejtve, hogy G-L Szent Tamás követője volt, még akkor is, ha ezt állandóan – érvek nélkül – kétségbevonják. Ha már nem szakember létemre mindenáron iskolába kellenne sorolnom magamat, akkor talán az “arisztotelészi tomizmus” kategóriáját választanám (http://www.u.arizona.edu/~aversa/scholastic/). Úgy látom, hogy ehhez közel áll a sokszor elmarasztalt G-L-féle “tomista teológiai ketrec”.

          Sok sikert G-L elfogulatlan elemzéséhez!

        • Bystander
          február 1, 2013

          “Egy múltban élt szerzőt megérteni nemcsak azt jelenti, hogy olvassuk és magyarázzuk őt, hanem azt is, hogy jobban megértjük a gondolatait, mint esetleg ő maga. Az utókor számára már sok hatótényező nyilvánvaló lehet egy szerzővel kapcsolatban, amelyek számára még nem lehettek tudatosak, számunkra azonban már igen.” (tartalmi idézet August Boeckh-tól)

    • Bystander
      január 26, 2013

      “Bevallom, most nem igazán érzek indittatást ehhez a vitához.”

      Rendben! De én nem is vitatát nyitottam, csak a poszthoz kapcsolódóan megfogalmaztam egy kommentet, amire ön – Matthaios – reagált. Szép hétvégét kívánok!

      • matthaios
        január 26, 2013

        Bocsánat, csak a “ceterum censeo neothomismum delendum esse” részre reagáltam. Nem biztos, hogy szükséges volt. Szép vasárnapot!

  3. David Vincent
    január 25, 2013

    Descartes vállalkozása veszedelmesen nagyképűnek tűnik.
    Bár ezért sokan hevesen tiltakoznának, mégis az az érzésem, hogy a ‘sola Scriptura’ elv sem áll nagyon távol Descartes szellemétől.

    • H.Gy.
      január 25, 2013

      Descartes és az esetleges protestáns áthallások kapcsán, illetve David Vincent egy korábbi felvetésére emlékezve szeretném felidézni, hogy D. kihívást intézett a jezsuiták ellen, és sikeresen provokált vitát velük. A jezsuiták – legalábbis a többségük – , akik éppen akkortájt igyekeztek kidolgozni egy stabil oktatási curriculumot, a kételkedést mint kiindulópontot pedagógia szempontból erősen kifogásolták. Fontos, hogy a XVII. második felében teológiai szempontból elsősorban azért ítélték el többször is a karteziánus tanokat – nem csak a jezsuiták – , mert azok nincsenek összhangban az eucharisztia dogmájával. Ha ugyanis a testi anyag lényege a fizikai kiterjedés (res extensa), mint D. és követői tanítják, akkor a transzubsztanciáció tana tévedés, hiszen a kenyér és a bor ugyanakkora kiterjedésű az átváltoztatás után is, tehát nem változott meg a substantia. Vagy, ha pl. két test nem lehet egy helyen, és egy test nem lehet két helyen, akkor Krisztus teste nem lehet jelen egyszerre több helyen, amikor a világ különböző pontjain végbemegy az átváltoztatás. És hasonlók…

      1680-ban Louis de la Ville álnév alatt megjelent egy könyv Descartes és Kálvin eucharisztia-ellenes nézetei közötti egyezésekről: Sentimens de Monsieur Descartes touchant l’ essence et les proprietez du corps opposez à la doctrine de l’Eglise, et conforme aux erreurs de Calvin sur le sujet de l’Eucharistie.

      • David Vincent
        január 26, 2013

        John Lukacs írta valahol, hogy a középkornak akkor lett vége, amikor mérésekkel megpróbálták meghatározni a lélek súlyát. A jámbor jezsuitáknak sikerült ezen is túlmenni.

    • trienti
      január 26, 2013

      Kedves Matthaios!

      Bystandernek adott válaszai helyénvalók voltak! Szükség volt a reagálására, hogy ne tévedjenek meg mások!
      Igencsak veszélyes ellenfele lehet a (neo) tomizmus a modernizmusnak ha ennyire el akarják tüntetni a színről. Jól megfogalmazta törekvésüket: “Ceterum censeo…

      Az érdeklődők figyelmébe:

      ” The Motu Proprio DOCTORIS ANGELICI did place the principles of Aquinas’ philosophy as principles beyond debate and as an instrumental albeit philosophical part of the Church’s understanding of Catholic Dogma.

      Moreover Pope Benedict XV, the new pope, wrote in his encyclical FAUSO
      APPENTENTE DIE that “the Church has declared the philosophy of Thomas Aquinas to be her own special philosophy” (cum Thomae doctrinam Ecclesia suam proprium edixit esse).

      Pius XI echoed the same thing when he wrote in STUDIORUM DUCEM

      “We so heartily approve the magnificent tribute of praise bestowed
      upon this most divine genius that We consider that St. Thomas should
      not only be called the Angelic, but also the Common or Universal
      Doctor of the Church: for the Church has adopted his philosophy for
      her own as innumerable documents of every kind attest”.

      For a full text of the Moto Proprio DOCTORIS ANGELICI, see

      http://www.nd.edu/Departments/Maritain/etext/doctoris.htm

      These are some very strong words promulgated by Pope Pius X and they
      very unambiguously state that the major theses “in the philosophy of
      St. Thomas are not to be placed in the category of opinions capable of
      being debated one way or another, but are to be considered as the
      foundations upon which the whole science of natural and divine things
      is based; if such principles are once removed or in any way impaired,
      it must necessarily follow that students of the sacred sciences will
      ultimately fail to perceive so much as the meaning of the words in
      which the dogmas of divine revelation are proposed by the magistracy
      of the Church.”

      Thus the major theses of Aquinas are no longer to be debated, but are
      to be accepted by the whole Church.

      So on July 27, 1914 by the Congregation of Studies released the text
      of the 24 thomistic theses. The last public act of Pope Saint Pius X.

      For the full Latin text issued by the Congregation and with an English
      translation by Hugh McDonald.

      See

      http://www.vaxxine.com/hyoomik/aquinas/theses.eht

      • Tilla
        január 27, 2013

        Kedves Trienti!

        Elég nonszensz, hogy miközben H.GY. a patrisztika
        szakértőjeként az egyházatyák gondolataiból szemezget, és Bystander
        ezzel egybecsengő egyházi megnyilatkozásokra utal, ön “modernizmust”
        kiabál! Itt ősibb hagyományokról van szó, mint a tomizmus.

        Sőt, miután Matthaios utalt arra, hogy a neotomizmust lezárt fejezetként kell
        tekinteni, őn előlép, mint “neotomista”! Nem unalmas ez még? Az ön
        vakmerőségét is csodálom, amivel teológiai szakértelem és
        felszenteltség nélkül kockáztatja a tévtanítás nagy felelősségét,
        hiszen ön itt “tanítóként” lép fel, számottevő öntudattal!

      • matthaios
        január 27, 2013

        Kedves Tilla!

        ‘Sőt, miután Matthaios utalt arra, hogy a neotomizmust lezárt fejezetként kell
        tekinteni’

        Pontosítani szeretnék. A szavak sokféle értelemben használatosak. Még Rahnert is nevezik neotomistának. Amikor azt mondtam, hogy „ötven éve nincs már neotomizmus”, akkor arra utaltam (némi szónoki túlzással), hogy A Garrigou-Lagrange-hoz hasonló teológusok kiszorultak a teológiai „mainstream”-ből. Arra is utaltam azonban, hogy a tomista irányzat (elsősorban angolszász, de francia nyelvterületen is) aktív. Ez nem pontosan ugyanaz mint az egykori „római” tomizmus, de valamilyen értelemben mégis azt a tomista hagyományt folytatja, amelynek része volt a római tomizmus is.

  4. trienti
    január 27, 2013

    Kedves Tilla!

    “Elég nonszensz, hogy miközben H.GY. a patrisztika szakértőjeként az egyházatyák gondolataiból szemezget, és Bystander ezzel egybecsengő egyházi megnyilatkozásokra utal, ön “modernizmust” kiabál!”

    Elkerülte a figyelmét, hogy én nem az egyházatyák gondolatai és az ezzel egybecsengő egyházi megnyilatkozások ellen szóltam, hanem Bystander modernizmussal egyező tomista-ellenességére mutattam rá. Ez nem kiabálás volt!

    “Itt ősibb hagyományokról van szó, mint a tomizmus.”

    Nem hiszem, hogy az “ősiség” lenne kritériuma a jobbnak vagy az igazabbnak.

    Mint matthaiostól visszahallhatta, a neotomizmus nem egy lezárt fejezet az Egyházon belül.

    “…őn előlép, mint “neotomista”! Nem unalmas ez még?”

    Remélem nem Öntől függ, hogy képviselhetem-e a (neo)tomizmust legalább annyi joggal, mint annak itt megszólaló kritizálói?! Ennek semmi köze az unalmassághoz.

    “… vakmerőségét is csodálom, amivel teológiai szakértelem és
    felszenteltség nélkül kockáztatja a tévtanítás nagy felelősségét,
    hiszen ön itt “tanítóként” lép fel, számottevő öntudattal!”

    Teológiai képzettségemet Ön nem ismeri, tehát ennek hiányáról ne alkosson vakmerő feltételezést. Ha pedig csak felszenteltek szólhatnak a a blog témáihoz, akkor azt jelezte volna szerintem Heidl György úr, de akkor sok hozzászóló kiesne Önnel együtt.

    Kérem árulja el, hogy milyen tévtanítást tulajdonít nekem. Nem csak az olvasókban keltette fel a kíváncsiságot ezzel a kijelentésével, hanem bennem is.

    Számottevő öntudatom katolikus hitemből és ismereteim megalapozottságából ered nem tanítói mivoltomból.

    • Bystander
      január 28, 2013

      “Bystander modernizmussal egyező tomista-ellenességére mutattam rá.”

      Ezt immár nem először, a leghatározottabban visszautasítom, mint aljas RÁGALMAT! Az ítélőerő korlátai és az ismerethiány nem mentesítenek a nyilvános rágalmazás felelőssége alól!

      Neoskolasztikus szubkultúrában is érthető nyelven:
      a teológiai vélemény és az egyházi tekintélynek fenntartott kategórikus, nyilvános elítélés között olyan különbség van, mely utóbbit csak az egyház által arra felhatalmazott személy engedhet meg magának, lelkipásztori felelősségtől vezettetve. Más esetben a rágalamzás a gyakorlatilag helyrehozhatatlan halálos bűnök közé sorolandó.

      A fent idézett mondat kimeríti a rágalmazás fogalmát.

  5. trienti
    január 28, 2013

    Kedves Bystander!

    Ha a modernizmus és a tomista-ellenesség egymással baráti viszonyban van, várom a bizonyítékokat erre vonatkozóan.

    X.Szent Pius pápa a „PASCENDI DOMINICI GREGIS” kezdetű enciklikája( 1907. szeptember 8.) megemlíti a következőket:

    “…nincs nyilvánvalóbb jele annak, hogy valaki a modernizmus tanai felé hajlik, mint hogyha irtózni kezd a skolasztikus módszertől. A modernistáknak és pártolóiknak emlékeznie kellene arra a kárhoztatásra, amellyel IX. Pius sújtotta ezt a tételt: „Az a módszer s azok az elvek, amelyekkel a régi skolasztikus tudósok kezelték a filozófiát, már nem felelnek meg a mi korunk szükségleteinek és a tudományok haladásának.” (Syllabus, 13.)

    Mint tudjuk a skolasztikus módszert legkövetkezetesebben a tomisták alkalmazzák, akiknek egyik legkiválóbb képviselői közül megemlíthető R. Garrigou Lagrange O.P. és Horváth Sándor OP. Még rajtuk kívül is (voltak) vannak hiteles képviselői ennek, bár sajnos nem sokan.

    Én ezek figyelembe vételével látok összefüggést a modernizmus és tomista-ellenesség között. Nem egyszer beszéltél “tomista ketrecről”, “tomista vakfoltokról”. McPartlan atyától és Ormond Rushtól is idéztél hamis vádakat a (neo)tomizmussal kapcsolatban erősen negatív jelleggel:

    “Ez egy tipikusan olyan téma (sensus fidei fidelium), amely az első évezredben közkeletű volt, a második évezredben pedig (és különösen a neotomista teológiában) drámaian háttérbe szorult. Ormond Rush “The Eyes of Faith” (2009) az egyik olyan kiváló monográfia, amely rámutat ennek a témának a központi jelentőségére, és arra, hogy ezt a II. Vatikáni Zsinat miért kívánta újra a teológiai figyelem előterébe állítani. A hitérzék témájának a búvópatak-szerű háttérbe szorulásával (ami a nyugati egyházszakadás összefüggésében némileg érthető), a teológia “tapasztalattal” való kapcsolata elsorvadt, és a teológián is eluralkodott az absztrakt tudományosság – hagyománytól idegen – eszménye. Ormond Rush amellett érvel, hogy e témában a neotomista tárgyalást, illetve annak hiányát nem teológiatörténeti fejlődésnek, hanem a teológia betegségének kell tekintenünk, ami sok probléma forrása lett.”

    Ez volt az oka annak a meglátásnak, amit matthaios találóan megfogalmazott:
    Ceterum censeo…

    Én nem a durva modernizmusról beszélek itt, hanem annak egy kifinomított skolasztika- , tomista-ellenes szárnyáról. Az is lehet, hogy az érintettek nem látják ezt.

    Én nem a lelked állapotát ítéltem meg, hanem irányultságodat. Ha ebben tévedtem, elnézést.

    • trienti
      január 28, 2013

      “Ha a modernizmus és a tomista-ellenesség egymással baráti viszonyban van, várom a bizonyítékokat erre vonatkozóan.” helyett:

      Ha a modernizmus és tomizmus egymással baráti viszonyban van, várom a bizonyítékokat erre vonatkozóan.

    • Bystander
      január 28, 2013

      “Én nem a durva modernizmusról beszélek itt, hanem annak egy kifinomított skolasztika- , tomista-ellenes szárnyáról. Az is lehet, hogy az érintettek nem látják ezt.”

      Pro Memoria:

      Szeptemberben Trienti megkérdezte, hogy milyen konkrét pontokon vagyok kritikus a neotomizmussal szemben. Erre a kérdésre – a II. Vatikáni Zsinat tanításaival összhangban – időközben válaszoltam. Itt fent is érintettem egy patrisztikus hagyományban magától értetődő, de a neoskolasztikában elfelejtett kérdést (sensus fidei). Nem modernista szemszögből illettem kritikával a neotomizmust, csakis mélyebb hagyományrétegek perspekítvájából. A patrisztikus hagyományrétegnek – Joseph Ratzingerrel együtt – kiemelt jelentőséget tulajdonítok, mert az a hitletétemény első, normatív teológiai recepcióját képviseli. Ilyen értelemben az ősiség teológiai értéket képvisel. Valójában ehhez a hagyományréteghez képest épp a neotomizmus volt “modernista”, bár az érintettek ezt sokszor nyilvánvalóan nem látták/látják!

      X. Piusz fenti modernizmus-meghatározása nem illik rám. Ahogy kifejtettem – XVI. Benedek pápával, Gerhard Ludwíg Müllerrel, Paul McPartlannal és másokkal egybehangzóan, akiket az ellenem irányított vád szintén modernistának vél (ezt világosan láttuk) – a tomizmust nem látom egységes egésznek. Különbséget teszek Szt. Tamás gondolatvilága, a rákövetkező évszázadok tomistái, az “obszerváns” neotomizmus (ld. R. Garrigou-Lagrange) és más tomista irányzatok között. A tomisták nagy részével együtt nem tekintem egységesenk a tomizmust, mint ahogy általában a szakemberek sem tekintik annak.

      Szt. Tamás hiteles örökségét viszont a katolikus hagyomány szerves részének tekintem – ahogy ezt korábban többször világossá tettem -, de az “obszerváns” neotomizmust deficiens tomizmusnak és deficiens katolicizmusnak tartom. Ebben lényegében a II. Vatikáni Zsinat többségi álláspontjával értek egyet, és nem hiszem, hogy egy zsinatot szabad másképp értelmezni, mint ahogy a résztvevőinek a többsége értelmezte azt.

      Trienti – állítása szerint – “tomista” kritikával illet engem. Én nem vagyok meggyőződve arról, hogy Trienti a tomista gondolkodásmód értelmében tomista, ezért ezeket a vádakat nem tudom komolyan venni. Részéről a “ceterum censeo…” mentalitást érzékelem. Ha egy bizonyos tomizmusnak álcázott, “trientista” megnyilatkozást kritizálok, azt nem szabad a tomizmust illető tagolatlan elutasításként olvasni.

      Végül, de nem utolsósorban… Én nem egy tradicionalista blogon írok, mert nem provokálni akarok. Egy olyan katolikus blogon írok, amelynek a tulajdonosa már többszörösen világossá tette, hogy a kommentelőktől elvárja, hogy “legyenek tekintettel a blog eredeti szellemiségére, vagyis arra, hogy ez nem egy neotomista fórum” (H.Gy.). Ennek szellemében én a katolikus egyház normáit tekintem magamra nézve irányadónak, és visszautasítom az igaztalan, szektás-hajlamú vádaskodást, ami engem vesz célba, de – mint világossá vált -, szakteológusokon, püspök-bíborosokon keresztül, egészen a pápáig mindenkit érint, egy interneten nagyon beszédes, ám valójában nagyon aprócska csoport szeszélyei alapján. A hiteles tomista kritikát értékes párbeszédpartnernek tartom, de nem mindekit fogadok el tomistának, aki az interneten annak állítja magát. Trienti tévesen gondolja úgy, hogy a tőle való elhatárolódásom a tomizmustól való elhatárolódással azonos. Ebből kifolyólag, minden erre épülő következtetésében is téved, és vádaskodásai nyers rágalomnak minősülnek.

      Aquinói Szt. Tamásnak, a mai nap szentjének saját szövegeit nem kritizáltam, hisz ezeket kiváló emberi teljesítménynek tartom.

  6. trienti
    január 30, 2013

    Kedves Bystander!

    Amennyiben tévesen tételeztem fel rólad a modernistákra jellemző skolasztika- és tomista-ellenes irányultságodat, elnézésedet kérem.

    Azt azonban visszautasítom, hogy aljas rágalommal illettelek volna. Ehhez elvetemültség kellene, ami bennem egyáltalán nincs. A téves feltételezés más, mint az aljasság vagy egy nem létező bűn szándékos és rosszindulatú terjesztése.
    Viszont az aljasság velem való kapcsolatba hozása már valóban becsületsértésszámba megy, ami ténylegesen halálos bűn.

    Ha például engem maradi konzervatívnak, vakbuzgó lefebvreistának tartanál, azt én nyugodtan cáfolnám meg és nem vádolnálak aljas rágalom terjesztéssel.
    Ezt egyszerűen csak téves ítéletnek tartanám.

    Afölött, hogy engem szellemi mélyrepüléssel és más sértő, lenéző megjegyzéssel illettél, nagyvonalúan elsiklasz. Rád nem vonatkoznak saját szabályaid?

    • Bystander
      január 30, 2013

      Kedves Trienti!

      “Amennyiben tévesen tételeztem fel rólad a modernistákra jellemző skolasztika- és tomista-ellenes irányultságodat, elnézésedet kérem.”

      A bocsánatkérést elfogadom és értékelem. Próbáld meg talán, hogy nem támadsz minősítésekkel, hanem a konkrét témákra és a saját véleményed hangoztatására szorítkozol. Így én sem kényszerülök önvédelemre, amit a keresztény etika arányos esetben jogosnak ítél a manuálék szerint is. Soha nem tettem mást, minthogy amikor túlléptél egy határt, akkor reagáltam.. Ha változtatsz, változást fogsz tapasztalni!

      A lelked állapotáról nem ítéletem. A rágalom, az viszont önmagában való rossz, és objektíve halálos bűn!

      • trienti
        január 30, 2013

        Mint írtam, esetemben nem rágalomról van szó, mert az rosszindulatot, elvetemültséget tételez fel. Bennem azonban ilyen nincs és nem is volt. Aljasság sem!

      • Bystander
        január 30, 2013

        A rágalom egy személy negatív megítélését előmozdító, valótlan állítás nyilvános terjesztése. A manuálék szerint ez objektíve bűn, még akkor is, ha szubjektíve az illető (pl. jóhiszeműség, tudatlanság vagy befolyásoltság miatt) részben vagy egészben felmenthető.

        Az “aljasság” arra utalt, hogy már legalább haramdszor tisztáztuk, hogy milyen súlyos a vád, és te csakazértis erőlteted hozzáértés és egyházi felhatalmazás nélkül, igaztalanul.

        • trienti
          január 31, 2013

          Kedves Bystander!

          Úgy gondolom, hogy indítóokom “aljassá” minősítésével szokatlanul durván és igazságtalanul túlléptél egy megengedhető határt. Hogy ezt hogy rendezed le Isten-, magad-, és személyem felé, az a te dolgod.

          Igaz ugyan, hogy én modernista nézeteket tulajdonítottam neked a hagyományhű tomista nézetekhez való viszonyulásod miatt, de az meg sem fordult a fejemben, hogy ezt aljasságnak minősítsem részedről, nemhogy még leírjak ilyet.

          Az általad említett neves teológusok tévedéseire vonatkozó meglátásaimat, írásaik ismerete alapján nem vonom vissza. Ehhez nem kell egyházi felhatalmazás, csak összehasonlítani és különböztetni tudás a tények és ráfogások között.
          Ehhez megvan a kellő tájékozottságom, a józan ítélőképességem és teológiai tudásom.

        • Bystander
          január 31, 2013

          “Igaz ugyan, hogy én modernista nézeteket tulajdonítottam neked a hagyományhű tomista nézetekhez való viszonyulásod miatt, de az meg sem fordult a fejemben, hogy ezt aljasságnak minősítsem részedről, nemhogy még leírjak ilyet.”

          Itt megint abba a problémába ütközünk, hogy én jobban ismerem Szt. Tamást nálad, ezért félreértelmezhettelek! Ő a tévtanítást lélekgyilkosságnak tekinti, ami súlyosabb vád az aljas szándékból elkövetett gyilkosságnál. Feltételeztem, hogy “tomistaként” tudod, mit írsz.

          A katolikus egyház normái szerint a rágalmazás továbbra is tény és megtörtént (mert ezen objektív normák szerint nem vagyok “modernista”). Ez az az erkölcsi határ, aminek az átlépése a katolikus egyház normái szerint az igazi probléma!

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.

Information

This entry was posted on január 25, 2013 by in A szeretet kultúrája, Filozófia.

Navigáció

Enter your email address to follow this blog and receive notifications of new posts by email.

Csatlakozz a 1 231 követőhöz

Archívum

%d blogger ezt kedveli: