vires meas ingravescente aetate non iam aptas esse ad munus Petrinum aeque administrandum
Fratres carissimi
Non solum propter tres canonizationes ad hoc Consistorium vos convocavi, sed etiam ut vobis decisionem magni momenti pro Ecclesiae vita communicem. Conscientia mea iterum atque iterum coram Deo explorata ad cognitionem* certam perveni vires meas ingravescente aetate non iam aptas esse ad munus Petrinum aeque administrandum.
Bene conscius sum hoc munus secundum suam essentiam spiritualem non solum agendo et loquendo exsequi debere, sed non minus patiendo et orando. Attamen in mundo nostri temporis rapidis mutationibus subiecto et quaestionibus magni ponderis pro vita fidei perturbato ad navem Sancti Petri gubernandam et ad annuntiandum Evangelium etiam vigor quidam corporis et animae necessarius est, qui ultimis mensibus in me modo tali minuitur, ut incapacitatem meam ad ministerium mihi commissum bene administrandum agnoscere debeam. Quapropter bene conscius ponderis huius actus plena libertate declaro me ministerio Episcopi Romae, Successoris Sancti Petri, mihi per manus Cardinalium die 19 aprilis MMV commissum renuntiare ita ut a die 28 februarii MMXIII, hora 20 sedes Romae, sedes Sancti Petri vacet et Conclave ad eligendum novum Summum Pontificem ab his quibus competit convocandum esse.
Fratres carissimi, ex toto corde gratias ago vobis pro omni amore et labore, quo mecum pondus ministerii mei portastis et veniam peto pro omnibus defectibus meis. Nunc autem Sanctam Dei Ecclesiam curae Summi eius Pastoris, Domini nostri Iesu Christi confidimus sanctamque eius Matrem Mariam imploramus, ut patribus Cardinalibus in eligendo novo Summo Pontifice materna sua bonitate assistat. Quod ad me attinet etiam in futuro vita orationi dedicata Sanctae Ecclesiae Dei toto ex corde servire velim.
Ex Aedibus Vaticanis, die 10 mensis februarii MMXIII
BENEDICTUS PP XVI
*A felvételen egyértelműen: ad condicionem, de ez lapsus linguae lehet.
Heidl György blogja 
Frissen került föl a YouTube-ra Francis Arinze bíboros beszámolója arról, hogy – a konzisztórium résztvevőjeként – hogy élte át a pápa bejelentését. Arinze maga is a “papabilis” kardinálisok közé számít.
Nagyon rokonszenves ember. Itt viszont egy nagyon nem rokonszenves, mondhatni pökhendi és buta megszólalás egy református lelkésznő részéről:
http://reposzt.hu/blog/p%C3%A1lfi-zsuzsanna/2013-02-12/p%C3%A1p%C3%A1-p%C3%A1pa
Ez is egy informatív mai anyag (interaktív ismertető a pápaválasztásról és annak szereplőiről, helyszíneiről stb…):
http://vaticaninsider.lastampa.it/en/the-vatican/come-si-elegge-il-papa/
A református lelkésznő teszi az identitásábó fakadó dolgát. Nehezebb dolga lenne a hitéletében, ha nem lennének katolikusok. Nehezebb lenne protestálni.
Ha imája őszinte az viszont szimpatikus.
Engem az identitásából fakadó dolgokon átlépve ez a mondata lepett meg
“Ha belegondolok, hogy akár egy egyházközséget elvezetni micsoda felelősséggel jár, micsoda energiákat igényel egy ereje teljében lévő embertől is, akkor mit szóljon az, akinek „egy multinacionális nagyvállalat”, ha csipetnyi, de mégis létező állam, és a csalatkozhatatlanság dogmája egyaránt nyomja a vállát.”
Bemutatkozásként ezt írja a lapon:
“Ha pár évszázaddal korábban születek, elmentem volna polihisztornak. Mivel nem akkor születtem református lelkész lett belőlem.”
Hát ahhoz nem kell polihisztornak lenni, hogy egy másik keresztény közösség tévedhetetlenségről (csalatkozhatatlanságról) alkotott felfogását tárgyilagosan megismerje, és ne ilyen utcasarki szinten írjon róla. Ez inkább a keresztény értelmiségi minimum lenne, szerintem.
Kinyilatkoztatásról nem is lehet beszélni anélkül, hogy a befogadóban (az egyházban) valamiféle tévedhetetlenség ne lenne, amivel az “megragadja” a kinyilatkoztatást. Enélkül csak filozófia és bibliaértelmezési kísérletek lehetnek. A katolikus egyháznak világos tanítása van arról, hogy a hívek egész testülete nem tévedhet meg a hitében (Lumen gentium 12), hiszen ezt a hitet kinyilatkoztatásként kapja. Ezt tudtommal a keleti egyház is osztja. Ugyanígy, világos tanításunk van a pápai tévedhetetlenségről is (Lumen gentium 25), ami sajátosan katolikus.
Furcsa az ilyen fokú tájékozatlanság egy teológiát végzett lelkésztől.
Egy nő lelkésznek bizonyára sokkal nehezebb egy közösséget vezetni mint egy férfinak. Talán ezt ismerte be félig meddig a lelkésznő és talán észre sem vette hogy tudat alatt.
Pál apostol ezért is óvta a hölgyeket a gyülekezet vezetésétől.
Ennek a lelkésznőnek ellenpéldájaként meglepően békülékeny és barátságos Bölcskei református püspök úr, az ökumenikus imahéten és az Új Ember folyóiratnak adott nyilatkozatában.
Katolikus testvéreimnek ajánlom szeretettel az alábbi passzust Alexandriai Philón, Az erényekről c. művéből (épp a bejelentés előtti délelőtt fordítottam). A találgatások, helyezkedések, kívülről érkező okoskodások idején üdítő olvasmány.
(52) Azt az odafigyelést és gondoskodást ugyanis, amit ő kisgyermek korától fogva öregségéig minden egyes ember és az emberek összessége irányában cselekedeteivel tanúsított, már korábban közzé tettem a Mózes életéről írott két könyvben.[1] Mégis, a halála előtti jótettei közül egy-két dolgot érdemes megemlíteni. Ezek ugyanis ékes bizonyítékai szép és helyes életmódja folytonos és megszakítatlan voltának, mely nem más, mint lelkén az isteni vonások el nem mosódó lenyomata.[2] (53) Amikor ugyanis halandó életének kiszabott vége elérkezett, s nyilvánvaló kijelentések alapján felismerte elköltözésének idejét, nem utánozta a királyokat vagy magánembereket, akiknek egyetlen törekvése és kívánsága, hogy örökösül gyermekeket hagyjanak maguk után. Ámbátor két gyermek apja volt, egyikükre sem hagyta az uralmat, mert nem győzte le a rokoni vonzalom, s az övéihez való szenvedélyes ragaszkodás. S még ha a fiai iránt gyanakvás élt is volna benne, nem volt híján minden tekintetben kiváló unokaöccsöknek, akiknek az erényből a legmagasabb papi méltóság jutott osztályrészül. (54) Ám talán nem tartotta helyesnek, hogy elvonja őket az isteni szolgálattól, vagy azt fontolta meg, mint valószínű, hogy lehetetlen mindkét feladatot szépen ellátniuk, tudniillik az uralkodást és a papságot, mert az egyik dolga Isten szolgálata, a másiké az emberekről való gondoskodás. Valószínűleg nem tartotta magát méltónak, hogy ekkora dologban ítélkezzen. Márpedig a természeténél fogva uralkodásra alkalmas ember kiválasztása szinte isteni képességet igényel: csak ezáltal látható meg egykönnyen az ember jelleme. (55) Amit állítottam, legvilágosabban a következők alapján nyerhet hitelt. Volt Mózesnek egy barátja és jóformán legzsengébb korától fogva tanítványa, akinek a neve Jézus [Józsué] volt, akinek a barátságát nem a másoknál szokványos fogások biztosították, hanem mennyei, keveretlen és valóban isteni szerelem, melyből fakad történetesen az erény teljessége. Egy fedél alatt lakott vele és közös volt az asztaluk, kivéve, amikor Mózesnek az isteni sugallat és kijelentés fogadása egyedüllétet parancsolt. Minden kiváltságos feladatot ellátott, éppenhogycsak helytartója s a kormányzásban társa nem volt. (56) Ámbátor alapos bizonyságot nyert a hosszú idő alatt szavainak és tetteinek szép és helyes voltáról, s ami a legfontosabb, a nép iránti jóindulatáról, még róla sem gondolta, hogy utódjául kell kijelölnie, mert félt, nehogy a hamis vélekedés révén jónak tartsa azt, aki igazából nem az, hiszen az emberi ítélet támpontjai természetszerűleg homályosak és mintegy ingatagok. (57) Ezért nem bízott a maga ítélőképességében, hanem Istenhez könyörgött és Őt ostromolta, aki a láthatatlan lelket szemmel tartja, aki egyedük képes az elmét pontosan megfigyelni, hogy a legmegfelelőbb módon válassza ki a vezetésre leginkább alkalmas személyt, aki majd alattvalóiról úgy gondoskodik, mint atyjuk. Tiszta és – ahogy képletesen mondhatnánk – szűzi kezeit az ég felé nyújtva ezt mondta: (58) „Válasszon ki az Úr, minden szellem és test Istene egy embert a sokaság fölé, hogy gondoskodjék róluk és élükre álljon, egy pásztort, aki hibátlanul vezeti őket, hogy meg ne romoljon a nép, mint egy szétszéledő nyáj, melynek nincs vigyázója”
Szerintem ez egy egyháztörténeti “nagy pillanat”, amit ezekben a napokban átélünk. Ez a nagy pápa át is érzi ennek a pillanatnak a súlyát, és fel is akarja hívni a figyelmet arra, hogy az egyházkormányzati rutinon túl itt elsősorban az egyház igazi magára találása a fontos. Ha megkérdezhetem, kedves IMB, az nagyon érdekelne, hogy pl. a Konstantinápolyi Patriarchátus “székutódlási” eljárásaihoz képest, mi szúr szemet egy ortodoxnak a mostani római katolikus történésekben?
Fura világ ez a bolgvilág, én nem értem. Ahol a szeretet és együttérzés gesztusát is támadásnak vélik.
Kedves IMB!
Elnézést kérek, ha valahogy félreérthetően fogalmaztam! Semmi sem állt
távolabb tőlem, mint hogy támadásként fogadjam a szavait és a
szemelvényt. Onnan tudom, hogy ortodox, hogy talán két hónapja egyszer
kedvesen válaszolt nekem egy kérdésemmel kapcsolatban. Ez a fenti csak egy
őszinte, érdeklődő kérdés kívánt lenni, amit most feltettem, mert
érdekelnek a katolikus-ortodox kapcsolatok, látásmódok. Kínosan érzem
magam, hogy félreértett, mert a maximális tisztelet hangján
szándékoztam feltenni ezt a kérdést! Bocsánat! 😦
Őszinte tisztelettel és a szemelvényért köszönettel: Tilla
A “találgatások, helyezkedések, kívülről jövő okoskodások” nem felkezetspecifikus, hanem emberspecifikus, legalábbis jelen (bukott) helyzetünkben. Ezen a fórumon természetesen nem jelntek meg, de a közbeszédet tematizálják. Talán ebben voltam félreérthető. Az, hogy ki lesz a következő pápa, minden keresztényt érint, a maga okán és — nagyszámú — testvérei okán is. Ennek akartam hangot adni, meg magamból kiindulva annak, hogy politikához és médiához szokott énünket érdemes figyelmeztetni, hogy más szemszögből is lehet közelíteni egy ilyen helyzethez.
Hamvazószerda. XVI. Benedek pápa első nyilvános megjelenése a hérfői bejelentés óta, tiszteletteljes fogadtatással:
Köszönjük.
Egy jól tájékozott és értelmes mai írás Sandro Magistertől:
http://chiesa.espresso.repubblica.it/articolo/1350433?eng=y
Még ide csatolok egy interjút a Sandro Magister által (az olasz jelöltek után) első helyen említett jelölttel, ami érdekes portrét ad Marc Cardinal Ouellet-ről (2012):
Érdemes figyelemmel kisérni a pápa hivatalban töltött utolsó napjait. Így a tegnapi, hamvazószerdai misén mondott beszédét és mai beszédét a római egyházmegye papságával való (egyébként szokásos) böjteleji találkozójáról. Ha jól tudom, már csak egy nyilvános szereplése maradt. Igazi “lelkigyakorlatok” ezek. Egy nagy ember vonul vissza a világtól, érett, átimádkozott döntés után.
Sajnos, a meglehetősen hosszú szöveget nem tudom most lefordítani: http://en.radiovaticana.va/news/2013/02/14/pope_benedict's_last_great_master_class:_vatican_ii,_as_i_saw_it_%5Bfull/en1-665030
Mégis lefordítottam Joseph Ratzinger professzor – XVI. Benedek pápa utolsó „teológia órájának” befejező részét. Ez az óra nem egy előre elkészített beszéd felolvasása volt.
…Meg szeretnék még említeni egy harmadik szempontot: az „atyák zsinata”, az igazi zsinat mellett volt egy másik zsinat is: a média zsinata. Ez csaknem egy önálló, külön zsinat volt, és a világ ezen keresztül látta a zsinatot. Így a közvetlen „hatékony” zsinat, amely eljutott az emberekhez, a média zsinata volt, nem pedig az atyák zsinata. Az atyák zsinata a hitben bontakozott ki, ez a megértést kereső hit zsinata volt, megpróbálta megérteni Isten jeleit az időben, megpróbált Isten „kihívásaira” válaszolni, hogy megtalálja a szavakat a ma és holnap számára. Amíg tehát az egész zsinat – amint mondtam – a hitben mozgott, a hit megértését kereste, a média (journalists) zsinata természetesen nem ebben a körben volt, hanem a mai média kategóriáinak a világában, azaz kívül a hiten, ettől különböző hermeneutikát alkalmazva. Nyilvánvaló volt, hogy a média annak az olvasatnak a pártjára állt, amely legjobban megfelelt a világnak. Voltak, akik az Egyház decentralizálására törekedtek, hatalmat a püspököknek, majd az Ige szerint az „Isten népének”, a népnek, a laikusoknak. Ez volt a hármas téma: a pápa hatalma, amelyet át kell ruházni a püspökökre, majd ezt mindenkire … azaz a teljes népfelség. Természetesen úgy látták ezt mint a jóváhagyandó, terjesztendő, támogatandó részt. Ez volt a helyzet a liturgiával is: nem voltak érdekelve a liturgiában, mint a hit cselekedetében, valami olyannak tekintették, amely az érthető kategóriájába tartozik, hasonló valami egyéb közösségi tevékenységhez, tehát profán. És tudjuk, hogy volt egy irányzat, amelyet történetileg próbáltak megalapozni ezt, amely szerint: „A szentség pogány dolog, feltehetően mégha az Ószövetségből jön is. Az Újszövetségben az az egyetlen fontos dolog, hogy Krisztus a városon kívül halt meg, azaz a szekuláris világban”. A szentség profanitásba ment át az istentiszteletben: az Isten tisztelete nem istentisztelet, hanem olyan cselekmény, amely összehozza az embereket, közösségi részvétel és így részvétel, mint tevékenység. Ez a zsinatot trivializáló értelemezés ereje teljében volt a liturgikus reform gyakorlati végrehajtása közben. Ez az értelmezés azonban a zsinaton kívül született, megtagadva a zsinat alapvetően hitben való látását. Ugyanez volt a helyzet a Szentírással: a Szentírás csak történelmi könyvek sorozata, ezeket csak történetileg kell nézni, stb.
Tudjuk, hogy a média zsinata vált hozzáférhetővé az emberek számára. Ez pedig, miután dominánssá, effektívvé vált, oly sok problémát okozott: bezárt szemináriumok, bezárt kolostorok, trivializált liturgia… és az igazi zsinat eljutott addig, hogy felismerje, a „virtuális” zsinat erősebb volt mint ő. De a zsinat valódi ereje nem tünt el, lassan felemelkedve igazi erővé válik, amely a valódi reform, az Egyház igazi megújulása. Úgy tűnik nekem, hogy 50 évvel a zsinat után látjuk, hogy a „virtuális” zsinat hogyan omlik össze, tűnik el, és az igazi zsinat hogyan emelkedik fel lelki erejével. A mi feladatunk, hogy a hit évét megkezdve, a hit évében azon dolgozzunk, hogy az igazi zsinat valósuljon meg a Szentlélek erejével és az Egyház valóban megújuljon. Az Úr segítségében bízunk. Én az imába visszavonulva mindig együtt leszek veletek, és az Úrat együtt fogjuk követni. Az Úr győzni fog. Köszönöm.
Elgondolkodtató, bölcs szavak! A pápának ezek a szavai végülis arra hívják fel a figyelmet, hogy a kortárs média – még egy egyetemes zsinat esetében is – komolyan meg tudja zavarni az egyház korábbi évszázadokban jobban működő belső kommunikációját, recepciós folyamatait. A pápa itt a mai média egyéb pozitív hatásairól ugyan nem szól, de pl. rendszeresen megtette ezt a Tömegtájékoztatás Világnapjára írott üzeneteiben. Azt a reményt is hangsúlyosan megfogalmazza a beszédnek ez a részlete, hogy a belső kommunikáció végül mégis a helyes recepcióhoz, a szellemi üzenet hű befogadáshoz vezet. Ennek a hittől átjárt, belső kommunikációnak a neve a “hagyomány” (traditio ecclesiastica). Köszönet a fordítónak!
Egy méltatás XVI. Benedek pápáról:
http://www.washingtontimes.com/news/2013/feb/14/pope-benedicts-legacy-of-humility/
Egy hasznos áttekintés XVI. Benedek pápa – Joseph Ratzinger teológiai munkásságáról:
„Alapeszmém, főleg a zsinaton, mindig az volt, hogy a hit lényegi magvát kiszabadítsuk a rárakódott héjak alól, s erőt és mozgást adjunk e magnak. Ez az impulzus életem nagy állandója. Természetesen a hivatal a dolgoknak olyan hangsúlyt ad, ami egy professzor esetében nincsen. Számomra azonban fontos, hogy ettől az állandótól, amely gyermekkorom óta meghatározta életemet, soha nem tértem el, s hogy életem ezen alapirányához hűséges maradtam.”
http://bonumtv.hu/hir/a-teologus-papa-portrejahoz-szabo-ferenc-sj-jegyzete
Tradicionalista reakciók XVI. Benedek pápa lemondására (angol nyelven):
http://chiesa.espresso.repubblica.it/articolo/1350437?eng=y
Egyesekben érthető okokból aggodalmat keltett a pápa lemondása. Szerintem azonban XVI. Benedek megfontolta, hogy mit tesz. Számbavette az Egyház helyzetét, saját helyzetét. Gondolom azt is, hogy mennyi energia kell ahhoz, hagy az egyházkormányzat sokszor csikorgó gépezetén keresztül tudja vinni, meg tudja valósítani akaratát. Több országban a modernitás és modernizmus “határvonala” a katolikus életen belül már élesen rajzolódik ki. Ez a határvonal azelőtt is ott volt, csak az ellentétek nem voltak ennyire tudatosak. Az Egyházat a pápa személye tartja össze. Nyilván megfontolta azt is, hogy ő sem él örökké és az egyházkormányzat bonyolult (és egyre bonyolodó) feladatait az évek előrtehaladtával egyre nehezebben tudná ellátni. Egyik blog azt írta, hogy ezeknek a tényezőknek a tudatában “természetfölötti kockázatot” vállalt. Erre ő is utal lemondó nyilatkozatában: “Nunc autem Sanctam Dei Ecclesiam curae Summi eius Pastoris, Domini nostri Iesu Christi confidimus sanctamque eius Matrem Mariam imploramus, ut patribus Cardinalibus in eligendo novo Summo Pontifice materna sua bonitate assistat”.
A HVG mai hozzászólása a pápaválasztáshoz:
http://hvg.hu/vilag/20130222_papavalasztas_menete
A Vatikáni Rádió honlapjáról:
Február 28-án, este 8 órakor XVI. Benedek elhagyja péteri szolgálatát, melynek egyik konkrét jele az lesz, hogy a Svájci Gárdisták becsukják az Apostoli Palota kapuját és befejezik szolgálatukat. A Castel Gandolfo-i pápai palota biztonsági szolgálatát a vatikáni csendőrség (gendarmeria) látja el, ők garantálják a Szentatya biztonságát. Ami ugyanis véget ér, az a pápa nyilvános tevékenysége, melyet a Svájci Gárda végez a mindenkori pápa számára.
Hogy hívjuk ettől kezdve XVI. Benedek pápát?
P. Lombardi a keddi sajtóértekezleten azt válaszolta, hogy továbbra is XVI. Benedeknek mondjuk, szólíthatjuk Őszentségének (Sua Santità), és úgy beszélünk róla, mint Emeritus (nyugalmazott) Pápáról, vagy Emeritus Római Pápáról.
Milyen ruhát visel később a Szentatya?
Egyszerű fehér reverendát, körgallér nélkül. Cipője megváltozik, nem viseli tovább a pápák bíbor színű mokaszinját. Lombardi atya e téma kapcsán elmondta azt is, hogy a pápa nagyon örül a mexikói útján, Leónban kapott barna cipőnek, a jövőben abban jár, mivel nagyon kényelmesnek találta. A halászgyűrűt, amely a pápaság jelképe, sem viseli tovább, a kamerlengo a dékánnal együtt gondoskodik arról, hogy a konstitúció erre vonatkozó szabálya értelmében járjanak el.
XVI. Benedek utolsó teljes hivatali napján mondott szavai
http://www.catholicnews.com/data/stories/cns/1300871.htm
„Csaknem nyolc évvel ezelőtt, április 19-én elfogadtam, hogy magamra vállalom a péteri szolgálatot. Ez a szilárd bizonyosság később is mindig elkísért engem. Abban a pillanatban, amint azt már több ízben kifejtettem, a következő szavak visszhangzottak szívemben: Uram, mit kívánsz tőlem? Nagy terhet helyezel a vállamra, de ha Te kéred ezt tőlem, szavadra kivetem a hálókat, annak biztos tudatában, hogy Te vezetsz majd engem. Az Úr valóban vezetett, mellettem állt, minden nap érezhettem jelenlétét. Az egyház útjának olyan szakasza volt ez, amelyben voltak örömök és fények, de nehezebb pillanatok is.
Úgy éreztem magam, mint Szent Péter az apostolokkal a bárkában a Galileai-tavon: Az Úr sok napfényes és könnyű szellővel kísért napot ajándékozott nekünk, amikor bőséges volt a halfogás; de voltak olyan pillanatok is, amelyekben a vizek háborogtak és ellenszél fújt, csakúgy, mint az egyház egész történelmében, miközben úgy tűnt, hogy az Úr alszik. De mindig tudtam, hogy abban a hajóban jelen van az Úr és mindig tudtam, hogy az egyház hajója nem az enyém, nem a miénk, hanem az övé és nem hagyja, hogy elmerüljön; Ő az, aki kormányozza a hajót, természetesen az ő általa kiválasztott emberek révén is, mert ő akarta így. Ez a múltban is bizonyosság volt és ma is az, amelyet semmi sem homályosíthat el. Ezért ma a szívem telve van hálával Isten iránt, mert soha nem vonta meg az egyház egészétől és tőlem sem vigaszát, világosságát, szeretetét”. (XVI. Benedek, pápai szolgálatának az utolsó teljes napján)