Szüzesség és házasság – egy vita a IV. században

Egy nemzetközi konferenciának – és szervezőjének – köszönhetően a minap alkalmam volt hosszabban elbeszélgetni régi, kedves ismerősömmel, David Hunterrel. David katolikus teológiát végzett, de érdeklődése elsősorban történészi. Az ókeresztény irodalom és egyháztörténet jeles szakértője, fő kutatási területe a házasságteológia története és a cölibátus kialakulása. Néhány éve kitűnő monográfiát publikált egy IV. századi vitáról (a továbbiakban elsősorban erre támaszkodom), amelyet kevesen ismernek, noha mélyen meghatározta a házasságról és szüzességről kialakult nyugati keresztény felfogást. A Jovinianus és Jeromos között kirobbant vitában többek között állást foglalt Ágoston, Ambrus és Siricius pápa is.

Az összetűzés egyértelmű vesztese Jovinianus lett, akit Róma és Milánó püspöke is elítélt 390-ben és/vagy 393-ban. 398-ban egy császári határozat rendelkezett letartóztatásáról és száműzéséről. Tanítása elsősorban Siricius pápa és  Jeromos  munkáiból rekonstruálható, hiszen az írásait elítélése után nem másolták, számunkra elvesztek. Mit állított tehát Jovinianus, ez az élete végéig cölibátusban és önmegtartóztatásban élő szerzetes?

Azt, hogy 1) a cölibátus önmagában nem jobb a házasságnál; 2) Mária szűzen fogant, de a szülés során elveszítette szüzességét; 3) a keresztség minden bűnt eltöröl, és minden egyes embernek, életállapotától függetlenül, üdvösséget biztosít; 4)  a mennyei jutalmak között nem lesz különbség a különböző életállapotok érdemeinek megfelelően; 5) a böjtölés önmagában nem jobb, mint az Istentől adott javak hálaadással történő elfogyasztása  (vö. 1Tim 4,4).

Jovinianus nézetei klerikusi, szerzetesi-aszketikus körökben is kedvező fogadtatásra találtak. Írásaiban a bőséges bibliai hivatkozások mellett pogány szerzőket, filozófusokat is idézett a házasság tekintélyének megerősítése végett. Rendszerezve fejtette ki nézeteit, ami még Jeromos polemikus, de ellenfelének mondatait idéző munkájából is látszik. Jeromos vitairata, az Adversus Iovinianum (Jovinianus ellen) négy állítást tulajdonít a szerzetesnek.

1. A keresztség által a szüzek, özvegyek, feleségek ugyanolyan erényekkel rendelkeznek, ha cselekedeteik nem különböznek.

2. Az ördög nem kerítheti hatalmába azokat, akik teljes hittel megkeresztelkedtek.

3. Nincs különbség az ételtől való tartózkodás és az étel hálaadással történő magunkhoz vétele között.

4. Akik kitartottak keresztségük mellett, ugyanazt a jutalmat kapják a mennyben.

Jovinianus műve gazdag volt bibliai hivatkozásokban és a világi irodalomból és a filozófusoktól kölcsönzött példákban. Nyilván merített Musonius Rufus érveiből, aki szerint a filozófus-lét házasságban is lehetséges és Antiókhiai Aphthoniosztól, aki a férfi polgári erényeinek kialakulása szempontjából igen jelentősnek tartotta a házasságot.

A vita modern értelmezői egyetértenek abban, hogy Jovinianus téziseinek alapja a keresztség minden bűnt eltörlő és az embert teljesen átalakító erejébe vetett mélységes hit.

A Jovinianusnak tulajdonított első állítás nem jelenti a cölibátus leértékelését. Semmi jel nem utal arra, hogy ő maga szabados, hedonista élet igazolását kereste volna, vagy a tisztaság ellensége lett volna, miként azt Jeromos pamfletjében állítja. Figyelemreméltó, hogy tézise csak nőkre vonatkozik, ami arra utal, hogy valószínűleg sem teológiai megfontolásból, sem személyes tapasztalatból nem tetszett neki az az új szüzességkultusz, amelynek meghonosításában Jeromos előkelő szüzek, feleségek és özvegyek lelkivezetőjeként komoly szerepet játszott.

A második tézis Jeromos szerint azt mondja ki, hogy a megkeresztelteket már “nem kísérheti meg” az ördög. Ez a  „non posse tentari” nyilvánvalóan Jeromos téves olvasata, amit nagy örömmel meg tud cáfolni. Jovinianus ugyanis más kifejezést használt: „non posse subverti”, vagyis “nem kerítheti a hatalmába”, “nem semmisítheti meg”. Ez  nem azt jelenti, hogy szerinte a megkereszteltek nem követhetnek el bűnt, hiszen erősen hangsúlyozza a bűnbánat jelentőségét a keresztény életben. A biblikus alapú (1Jn 3,9-10 és 5,18 kifejtése) és a litugikus gyakorlatból levont következtetés szerint a keresztségben az ember ellentmond a Sátánnak, minden csábításának, pompájának, megkapja a Szentlelket, és képes teljesen új életet élni. Ha elbukik is olykor, a Lélek ereje segít a felállásban, az ördög nem kerítheti teljesen hatalmába. A keresztség hatásának efféle elgondolása a korban egyáltalán nem számított különösnek. Jovinianus tehát nem egyéni hőstettekről beszélt, hanem az isteni kegyelemről, a sátán által legyőzhetetlen Egyház erejéről, amelynek méhében a víz és a Szentlélek által újjászületik a megkeresztelt ember, s amelynek tagja lesz. Jovinianus az Egyház örök szüzességének és tisztaságának erejében hitt, nem az egyéni aszketikus nagyságokban, akiket olykor látott csúnyán elbukni.

A harmadik tézis bibliai alapja: Ter 9,3; Róm 14,21; Titus 1,15; 1Tim 4,4 – különösen ez utóbbi, ahonnan Jovinianus a „hálaadással venni” kifejezést is kölcsönözte. Nem a böjt fölöslegességét tanította, hanem az étkezéssel, a böjtöléssel kapcsolatos páli figyelmeztetést aktualizálta – nem is alaptalanul. Nem véletlenül tartotta Jeromos mások szemében is túlzásnak tűnő aszketikus lelkivezetői előírásait a manicheizmus bizonyítékának. Könyvében David Hunter joggal jelöli meg a harmadik tézis teológiai alapjaként azt a felfogást, mely szerint a teremtett világ jó, és az embernek a teremtésben megfelelő helye van: az élőlények őt szolgálják. A szélsőséges aszketizmus a teremtés leértékelése, a teremtés jóságának megvetése. Jovinianus az apostolok és Jézus példájára hivatkozik: ettek, ittak hálaadással. Jézus még a feltámadása után is halat evett.

A negyedik tézis, amelyet Jeromos a legszélsőségesebbnek tart, azt mondja ki, hogy a mennyországban egyazon jutalmat kapja mindenki, aki kitart keresztségében. Jovinianus szerint az evangéliumból tudjuk, hogy a feltámadottak között két csoport lesz: a kosok és a bárányok, a baloldalon és a jobboldalon állók, az elkárhozók és az üdvözülők (Mt 25,4 kk). Ha az eukharisztiában részesedők Krisztusban maradnak, Krisztus pedig őbennük (Jn 6,54), ha az igazakban, akik azért igazak, mert szeretnek, Krisztus lakozik majd Atyjával (Jn 14,23), akkor nem hiányozhat belőlük semmi, ami alapján rangsorolhatnánk az üdvözülteket. Jézus imádságában azt kéri az Atyától, hogy mindnyájan – az egész keresztény nép, az egyház – egy legyenek, ahogyan az Atya és a Fiú egyek (Jn 17,20-23.).

Valóban zavaró lehetett az ellentmondás a római és milánói aszketikus teológia individuális szüzességeszménye és a keresztségi teológia ecclesiológiai szüzességeszménye között. Jovinianus a szentségi-liturgikus beavatásban nyert kegyelmeket messze magasabbra értékelte az egyéni aszketikus teljesítményeknél. Az aszketikus szüzesség felfogással szemben nem a házasság szentségi természetét hozta fel érvként, hanem a keresztség és az eukharisztia minden egyebet felülmúló ajándékait. Nincs olyan életállapot, amely a megkeresztelt, a keresztség mellett kitartó, az eukharisztiában részesülő és az egy hitben egy Egyházat alkotó emberek között hierarchiát hozna létre. Az egyház közösségében az érdemek alapján nem lehetnek különbségek. Az újjászületettek új emberek, új identitással, a különbségek megszűnnek. Mindenki tiszta, mindenki szűz, mert az Egyház ölében újjászületett. Ezt fejezi ki a fehér ruha is, amelyet a megkereszteltek kaptak.

Jeromos és Jovinianus vitája arra késztette Ágostont, hogy 401-ben (vagy 404-ben) megírja a Házasság javáról (De bono conjugale) és a Szüzesség szentségéről (De sanctitate virginitatis) c. műveit. Az előbb munkával kezdődik a házasság teológiájának rendszeres kifejtése, és a házasság három javáról (utód, hűség, szentség) megfogalmazott ágostoni tanítás a nyugati házasságteológia alaptanítása lett és maradt. Ágoston nagyon bölcsen járt el azzal, hogy egyszerre írt a házasságról és a szüzességről. A keresztény házasságot és szüzességet a tisztaság két formájának tekinti, és együtt, egymással összefüggésben értelmezi a két intézményt. Sem Jeromos aszketikus felsőbbrendűség tudatának nincs nyoma a szüzességet magasztaló írásban, sem Jovinianus finom árnyalatokra érzéketlen teológiájának a házasság dicséretében.

Erről azonban majd később írok.