Egy nő a Sixtus-kápolnában

A Korinthusiaknak írt első levél 15. fejezetében Pál apostol párhuzamot von Ádám és Krisztus között, az Efezusiakhoz írt levélben pedig Ter 2,24 verset kifejtve Ádám és Éva egyesülését Krisztus és az egyház egyesülésére értelmezi: ezért a férfi elhagyja apját és anyját, a feleségéhez ragaszkodik, és ketten egy test lesznek. Nagy titok ez: én pedig Krisztusra és az egyházra értem (Ef 5,31-32).

Az ember teremtésének és Krisztusban való újjáteremtésének párhuzamát, az Ádám-Krisztus, Éva-Egyház megfeleltetést az egyházatyák és középkori teológusok gyönyörűen kibontották, és így része lett a liturgikus szövegeknek, himnuszoknak, imádságoknak, elmélkedéseknek, műalkotásoknak. Az egyik híres kép, amely alatt most a bíborosok tanácskoznak, hogy megválasszák Róma új püspökét, hasonló teológiai szemléletről tanúskodik.

Amikor Michelangelo Buonarroti (1475-1564) megbízást kapott a Sixtus-kápolna festményeinek elkészítésére, egyik levelében arra kérte apját, imádkozzon, hogy a mű találkozzék a pápa, II. Gyula, tetszésével. Michelangelo hite tehát teljesen bibliai és egyházias hit volt. Ezt figyelembe kell venni leghíresebb alkotásának, az “Ádám teremtésének” értelmezésekor is.

A kép egyetlen részletéhez szeretnék néhány gondolatot fűzni. Ki lehet az Atya Isten balján látható nőalak? Egyesek a kabbala hatását vélik felfedezni benne, és Isten hiposztazált, tehát önálló valóságként megjelenő dicsőségével, Sekina-jával azonosítják; mások szerint Isten Bölcsességének allegóriája, amely Bölcsességről azt olvassuk a Péld 8,22-ben, hogy az Úr szerzett engem útjai elején, kezdetben, mielőtt bármit is alkotott. Megint mások úgy vélik, a kérdéses nőalak Éva vagy Mária, vagy az Egyház ideája, a Teremtő által öröktől fogva elgondolt mintaképe.

A fényképezés felfedezése előtt alig voltak szabad szemmel kivehetők a mennyezeti freskó részletei, így a lenge, zöld fátylat viselő nőalak sem keltett feltűnést. 1871-ben, Adolph Braun fotóinak megjelenése után, W. Bell Scott vetette fel azt, hogy itt egy előképi Évát (“antitypal-Eve”) láthatunk. Azt az Évát, aki Isten örök gondolataként már létezik Ádám megalkotásakor is, és akit majd testi valójában, autonóm személyként megteremt, hogy  a férfi segítőtársa legyen.

Ezzel az értelmezéssel egyetért a híres művészettörténész Leo Steinberg. A nő Ádámra néz, és zöld fátyla is jelzi, hogy valamiképpen már Ádám földi, zölddel jelképezett szférájához tartozik. Steinberg ugyanakkor nem fogadja el a nőalak azonosítását Máriával, az Egyházzal, a preegzisztens Bölcsességgel, és különösen nem a Sekina-val. Úgy gondolja továbbá, hogy a nőalak mellett a gyermek Jézus látható, mintegy jelezve, hogy a teremtéssel elindul az az eseménysor, amely elvezet a Fiú Megtestesüléshez, hiszen Isten előre látja, hogy Ádám és Éva elbukik, és eleve tudja, miként fogja visszaszólítani magához Krisztusban a bukott embert. Isten bal kezének hüvelyk és mutató ujjaival megérinti a gyermek Krisztust, és e mozdulat Steinberg  – és forrása, Stolbach – szerint azonos azzal, ahogyan a pap az eucharisztia ostyáját fogja. A freskóegyüttesen megjelenő 3-400 kéz egyike sem végez ilyen mozdulatot.

Szép és meggyőző magyarázat. Steinberg azonban nem veszi figyelembe a fent említett szilárd, biblikus, teológiai és liturgikus hagyományt, amely Évát az Egyház előképének tekinti, és amelyet Michelangelo jól ismerhetett. Úgy vélem tehát, az Atya balján látható nőalakot kettős értelemben nevezhetjük előképi Évának. Egyrészt ő az az Éva, akit Isten majd megalkot, hogy Ádám társa legyen, másrészt ő Krisztusnak, az új Ádámnak a jegyese és felesége, akiért Krisztus elhagyta Atyját, mert kiüresítette önmagát és emberré lett. A nőalak tehát egyszerre jelképezi Évát és az Egyházat. Éva Ádámra tekint, az Egyház Krisztusra. Bízzunk abban, hogy a kép alatt összegyűlt konklávé bíborosainak mindegyike így tesz!

“Az Apostol ugyanis nagy titoknak nevezi a kijelentést: ezért az ember elhagyja apját és anyját, és feleségéhez ragaszkodik, és ketten egy test lesznek, amit azután ő maga értelmez, amikor hozzáteszi: én pedig Krisztusra és az Egyházra mondom. Ami tehát történetileg Ádámban teljesedett be, az prófétai módon Krisztust jelzi, aki elhagyta atyját, amikor kijelentette: én az Atyától jöttem ki, és eljöttem ebbe a világba. Nem térben hagyta el, hiszen Istent nem határolja tér, de nem is a bűn által elfordulva, amint a hitehagyók hagyják el Istent, hanem úgy, hogy az emberek számára emberben mutatkozott meg, amikor az Ige testé lett és köztünk lakozott. Ez sem Isten természetének megváltoztatását jelenti, hanem az alsóbb, emberi személy felvételét. Erre vonatkoznak e szavak is: kiüresítette önmagát, minthogy nem abban a méltóságában mutatkozott meg az emberek előtt, amelyben az Atyánál van, hiszen figyelembe vette azok gyengeségét, akiknek nem volt tiszta a szívük, mellyel az Igét látni, aki kezdetben Istenként Istennél volt. Mit jelent tehát az az állításunk, hogy elhagyta az Atyát, ha nem ezt: elhagyta azt, hogy úgy mutatkozzék meg az emberek számára, amint az Atyánál van? Elhagyta továbbá anyját is, annak a zsinagógának régi és testies istentiszteleti módját, amely Dávid magvából test szerint anyja volt, és feleségéhez ragaszkodott, vagyis az egyházhoz, hogy a kettő egy test legyen. Az apostol ugyanis azt mondja, hogy ő az egyház feje, az egyház pedig az ő teste. Tehát szintén ő az, aki elszunnyadt, mert elaltatta a szenvedés, hogy megformáltasson jegyese, az egyház. Erről az alvásról énekel a próféta, mondván: Aludni tértem, s álomba merültem, és felébredtem, mert az Úr felemelt engem. Tehát jegyese, az egyház megformáltatott az ő oldalából, azaz a szenvedés és a keresztség hitéből. Mert dárdával megsebzett oldalából vér és víz folyt. Amint az Apostol szavait idéztem: Dávid magvából lett test szerint, vagyis a föld sarából lett, bár nem volt ember, aki a földet művelte volna, hiszen nem érintette férfi a szüzet, akitől Krisztus megszületett. Forrás tört fel a földből, és öntözte a föld egész felszínét. Teljes joggal értjük úgy, hogy a föld felszíne, azaz a föld méltósága, az Úr anyja, szűz Mária, akit a Szentlélek öntözött – hiszen az Evangéliumban őt nevezik forrásnak és víznek –, mégpedig azért, hogy mintegy a sárból létrejöjjön egy olyan ember, aki a paradicsomban van, hogy művelje és őrizze azt, vagyis, aki az Atya akaratában van, hogy teljesítse és szolgálja azt.” Szent Ágoston, A Teremtés könyvéről a manicheusok ellen 2.24.37