Az EU-tagságról katolikus szemmel
1. Az EU magyar szemmel. Remények, félelmek, valóság
Nem kérdés, hogy Magyarország történelmileg, földrajzilag és kulturálisan Európa szerves része. Szent István eldöntötte a latin kereszténységhez, a Nyugathoz tartozás kérdését. A magyar történelem Európa történelme is, és megfordítva, az európai történelemben kitörölhetetlen szerepet játszottak a magyarok. Hol dicsőségest, hol dicstelent, bár mi, magyarok, szeretjük azt gondolni, hogy inkább csak az előbbit.
De Gasperi, Adenauer, Schuman – 1951
Ugyanakkor létezik egy olyan Európa, amelyhez kevésbé magától értetődő, kevésbé szerves kapcsolat fűzi a magyarokat. Korántsem kész, végleges és tökéletes formájában – hiszen az ilyesmi lehetetlen itt a földön –, de valóság az a nemzetek fölötti, egységes európai közösség, amelyet olyan államférfiak, mint Robert Schuman, Konrad Adenauer, Alcide De Gasperi és társaik a két világháború tragédiájából és a nacionalista államalakzatok és kormányok kudarcából tanulva megálmodtak, s amelynek megszületéséért munkálkodtak. Ebbe az Európába, ebbe az intézményi, politikai, gazdasági együttműködési rendszerbe Magyarország a szovjet megszállás miatt nem tudott szervesen belenőni. Fontos ezt tudatosítani, ha szeretnénk megérteni a jelenlegi helyzetet!
Mi nem élvezhettük a Marshall terv áldásait, ellenben hosszú vonatszerelvények szállították el az országból a termelőeszközöket, erőforrásokat, a munkaképes férfiakat és nőket. Mi semmilyen formában nem kapcsolódtunk az 1948-ban létrejött Európai Gazdasági Együttműködés Szervezetéhez; nem vitatkozhattunk az Európai Fizetési Unió előnyeiről vagy hátrányairól; mi a KGST és nem a Közös Piac, nem az Európai Szén és Acélközösség rendszerében éltünk. Minisztereink Moszkvába utaztak utasításokért és nem az Európa Tanács fórumaira, hogy kifejtsék a véleményüket. Amikor Európa nyugati felének egyes vezető politikusai egy szupranacionális politikai és gazdasági szerkezet kiépítésén fáradoztak, minket elárasztottak a marxista internacionalizmus lózungjai, könyvei, dalai, képei és rítusai. Amikor francia, német, olasz politikusok nemzetek fölötti európai egységben gondolkoztak, akkor Magyarországot a kommunista internacionálé tagjává tették. Az 1950-es években, amikor a francia külügyminiszter, Schuman és a német kancellár, Adenauer azon munkálkodott, hogy a győztes és legyőzött közös érdekek mentén békét és szövetséget kössön egymással, és ennek biztosítékául létrehozták a Szén- és Acélközösséget, akkor az alávetett, szolgaként kezelt, kiváló agráradottságokkal rendelkező Magyarországot a moszkovita kommunista irányítás a vas és az acél országává kívánta átalakítani. Mindennek máig ható következményei vannak. E történelmi tények ismerete nélkül nem lehet megérteni a mai Magyarország és az EU korántsem felhőtlen kapcsolatát.
A két világháború közötti, sokszínű magyar politikai nacionalizmust a szovjet fegyverek árnyékában felváltotta a politikai internacionalizmus, ezért 1990 után a magyarok jelentős része nem tudott mit kezdeni azzal a szupranacionalista törekvéssel, amely az egységes európai intézményrendszer kialakítása mögött meghúzódik. A többség vagy közönnyel viseltetett az Európai egység gondolata iránt, vagy imperialista trükknek tartotta az EU keleti bővítésének tervét. Gyanút keltett, hogy sok egykori kommunista újságíró, értelmiségi és politikus, maga a hatalmon lévő utódpárt, az MSZP, élén a miniszterelnökkel, a volt III/2-es kémelhárító tiszttel, Medgyessy Péterrel, valamint az általa kijelölt, a csatlakozás kampányát levezénylő, egykori vezető kommunista személyiségek mind-mind egységesen felsorakoztak Magyarország EU csatlakozása mellett.
Az EU csatlakozás vállaltan egyoldalú, „pro” reklámkampányában két markáns üzenet jelent meg: szabadon utazhatsz, cukrászdát nyithatsz Bécsben. Szűk értelmiségi körökön kívül az Európai egység története, annak okai, motívumai, céljai nemhogy kampány- de beszédtémává sem váltak.
A 2003-as népszavazáson a szavazásra jogosultaknak kevesebb, mint fele (45.62 %) jelent meg az urnáknál, és 83.76 százalékuk támogatta a csatlakozást. Magyarországon sem azelőtt, sem azóta semmilyen egyéb kérdésben nem lehetett ilyen alacsony aránnyal érvényes népszavazást tartani. A hatályos törvények szerint az érvényességhez a szavazásra jogosultak több, mint felének ki kell nyilvánítania az akaratát, és az így leadott szavazatok egyszerű többsége dönt az adott kérdésben. Tehát például egy szeméttelep vagy egy katonai radar elhelyezéséről szigorúbb feltételekkel lehetett népszavazást tartani, mint az EU csatlakozásról. Ez szintén gyanakvással tölthette el az állampolgárokat az EU-tagság valódi tétjét illetően.
Miután a szabad utazgatáshoz pénzre van szükség, amivel Magyarországon egyre kevesebben rendelkeznek, és mert elhanyagolható azok száma, akik ismernek olyan magyarokat, akik cukrászdát nyitottak Bécsben, érthető a magyar társadalom egyre nagyobb kiábrándultsága és EU-közönye. Az EU csatlakozás a széles tömegek számára semmilyen érezhető egzisztenciális javulást nem hozott, ellenben megismertük az EU-bürokrácia működését, a látszatprojektek, workshopok, lufipályázatok központilag szponzorált, hazug világát.
A fenti folyamat eredményét láthatjuk a jelenlegi kormány visszás EU-politikájában is. A kormányfő 2009. januárjában még ellenzéki politikusként cikket írt arról, hogy Brüsszel miért nem hasonlítható Moszkvához. [Magyar Nemzet 2009. január 20. Online már nem elérhető.] 2013. júliusában, immár kormányfőként, Brüsszelt Moszkvával állította párhuzamba az Európai Parlamentben a Tavares-jelentés vitájában. A Brüsszel-ellenes hang azért tudott nagyon gyorsan meghonosodni a kormányzati kommunikációban és a magyar közbeszédben, mert, mint jeleztem, a magyar állampolgárok döntő hányada számára teljesen ismeretlen volt és maradt az európai egység gondolata, ellenben nagyon ismerős a vélt vagy valós félelem a Magyarországot meghódítani akaró gonosz nagyhatalmaktól.
2. Az EU keresztény szemmel.
Alcide de Gasperi (1881-1954)
De mi is ez az európai egység-gondolat? Érdemes felidézni azt a mélységesen keresztény gesztust, amelyből az EU megszülethetett: Franciaország és Németország, a két háborús ellenfél, a győztes és a legyőzött szövetséget kötött. Az ellenségek kibékültek, hogy megszüntessék az ellenségeskedést és az esetleges háborút kiváltó okokat. Kitűnő kereszténydemokrata államférfiak felismerték, hogy csak szövetségben és együttműködésben lehetséges a boldogulás. Kifejezték meggyőződésüket abban, hogy e szövetség alapja az európai demokrácia.
Amint Robert Schumann egyik feljegyzésében írja, „a demokrácia a kereszténységnek köszönheti létét.” Majd hozzáteszi: „a kereszténységnek nem kell alávetnie magát egyetlen politikai rezsimnek sem, s nem kell, hogy azonosuljon bármiféle kormányzati formával, legyen az akár demokratikus. Ezen a ponton, mint ahogy másutt is, el kell különítenünk egymástól azt a felségterületet, amely a császáré, és azt, amely Istené. E két hatalom mindegyikének megvan a maga illetékességi köre. Az egyháznak kell őrködnie a természeti törvény és a kinyilatkoztatott igazságok tiszteletben tartása felett, ezzel szemben azonban nem feladat, hogy ítélkezzen az olyan konkrét irányválasztásokat illetően, amelyek a pillanatnyi gyakorlat szempontjai, a történelmi és lélektani összefüggésekből adódó valóságos lehetőségek szerint történnek.”
Tagadhatatlan, hogy az európai egység gondolata kereszténydemokrata gondolat, s hogy megvalósításáért kereszténydemokrata államférfiak tettek a legtöbbet. Három nevet szokás említeni: Schumann, Adenauer, De Gasperi. Azt kell mondjuk, hogy e keresztény politikusok elgondolása mélységesen katolikus (egyetemes) volt, amennyiben olyan nemzetek fölötti közösségben vélték megtalálni az emberiség boldogulásának zálogát, amely közösség szuverén, nemzeti sajátságaikat büszkén vállaló és megtartó államok önkéntes szervezete. Az EU végső mintája az a Test, amelynek minden tagjára egyformán szükség van, s ahol a tagok közötti természetes különbség az együttműködést segíti elő, és nem a gyengébb tag leigázását. Olyan test tehát, ahol „a szem nem mondhatja a kéznek: nincs rád szükség.” (1Kor 12,21). Az eredeti elgondolás szerint az EU egysége megfelel annak a követelménynek, amelyet Pál Apostol támaszt Krisztus Testének, az Egyháznak tagjaival szemben: “Mi ugyanis mindnyájan egy Lélekben egy testté keresztelkedtünk, akár zsidók, akár görögök, akár szolgák, akár szabadok, és mindnyájunkat egy Lélek itatott át. Mert a test sem egy tag, hanem sok” (uo. 12,13-14). Az EU evangéliumi gyökereit éppoly nehéz lenne letagadni, mint az EU zászlóról a csillagokat.
3. Az EU és a kereszténység ma
A legégetőbb kérdés most az, hogy – Pál apostol metaforáját használva – milyen lélek itatja át ma az EU testét.
Az imént Schumant idéztem, aki szerint megvan a maga sajátos feladata a politikai hatalomnak, amely
Robert Schuman (1886-1963)
mindig az adott, gyorsan változó körülmények között kell hogy döntéseket hozzon, és megvan az egyháznak is, amelynek az egységes Európában „őrködnie kell a természeti törvény és a kinyilatkoztatott igazságok tiszteletben tartása felett.”
Vajon mit szólna ma Robert Schuman az európai jog szemünk előtt végbemenő radikális átalakulásához, amely „a természeti törvény” fogalmát vallási fikciónak tartja, és ehelyett jogi szituációkban gondolkodik? Mit szólna ahhoz, hogy azt, amit „kinyilatkoztatott igazságnak” tart az Egyház, Európában illik megvetéssel kezelni. Mit gondolna arról, hogy a keresztény vallási jelképek használatát, a bibliai tanításhoz való ragaszkodást az élet és az emberi személy kérdésében ma az európai tagállamokban egyre nyíltabban kétségbe vonják, sőt üldözik? Olykor úgy tűnik, mintha Európa közös intézményei nem a két hatalom illetékességi körének megőrzésére, hanem az egyház illetékességi körének teljes megszüntetésére törekednének.
Ezzel elérkeztünk a legkényesebb kérdéshez, amely azonban lakmuszpapírként mutatja meg, miféle lélek itatja át ma az EU testét.
Mivel Brüsszel egyik alapdogmája szerint nincsen természeti törvény, és nincsen kinyilatkoztatott igazság, az EU (egyelőre burkoltan) szorgalmazza, hogy a tagállamok ismerjék el az úgynevezett „melegházasságot”. Tehát legalizáljanak, intézményesítsenek, jogokkal ruházzanak fel olyasmit, amelynek még az elnevezése is oximoron. Történelmi előkép nélküli, sosemvolt, radikálisan új intézményt kíván az EU meghonosítani az európai társadalmak szívében.
E törekvéssel kapcsolatban idézzük ismét Robert Schumant! „Egy valódi demokráciában a szabadságnak egyetlen korlátja van: az állam és a társadalom alapjainak védelmet kell élvezniük az erőszakkal és a romboló tényezőkkel szemben. Minden újító törekvésre, minden követelésre érvényes, hogy nemcsak szabad viták, hanem a közhatalom mellett az egyéni vagy közösségi fellépés tárgyát képezheti a törvény adta keretek között. Itt tere csak az olyan örökérvényűségnek van, amelyre egyedül az abszolút és a kikezdhetetlen igazságok tarthatnak igényt, azok, amelyeket az Isten – a lelkek egyedüli ura és bírája – nyilatkoztat ki és szentesít.”
Ma Schumant ezekért a mondataiért az Európai Parlament egyes frakciói kirekesztőnek, fundamentalistának, vallási fanatikusnak bélyegeznék. „Miféle abszolút igazságról beszél? Mit akar Isten kinyilatkoztatásaival, miféle társadalomromboló tényezőkre utal, amikor a demokrácia fejlődésének jelenlegi szakaszában éppen az a célunk, hogy egy hamisan meghatározott alapra, tudniillik az egy férfi és egy nő házasságára épülő társadalmat megváltoztassunk? Éppenséggel a társadalom és az állam fundamentumát kell átalakítani, ezért a házasságot tágan kell értelmezni, kihagyva belőle minden szexuális utalást: szabad személyek életszövetségének kell nevezni!”
Jól tudjuk, a személy is keresztény fogalom. A trinitológiai és krisztológiai viták tüzében edződött. Még a keresztény alapjaitól elszakadni kívánó Európa sem tud mást választani, mint saját keresztény hagyományát.
Konrad Adenauer (1876-1967)
És most vessünk egy rövid pillantást a magyar Alaptörvényt övező nemzetközi vitára! Leszögezhetjük, hogy Magyarországnak joga volt egy új Alaptörvény megalkotásához a ránk kényszerített sztálini alaptörvény helyett. Robert Schumann mondta: „Ne feledjük, hogy a legyőzöttekre kényszerített alkotmányoknak vagy az ellenség által szállított intézményeknek soha, sehol nem volt sok esélyük a fennmaradásra.” (87. o.) A magyar Alkotmánnyal persze elfogadása után sok minden történt, ami jogos ellenérzéseket, bírálatokat és vitákat váltott ki, és amiért az EU egy jegyzéket juttatott el a magyar kormányhoz. Mint tudjuk, erre a magyar kormányfő az Európai Parlamentben válaszolt az imént hivatkozott alkalommal. Akármit gondolunk is a kormányfői válaszról, a jelenlegi magyar kormány politikájáról, nem tagadhatjuk, hogy a társadalom alapját érintő legfontosabb kérdésekre: a házasság és az emberi élet védelmének kérdésére a magyar Alaptörvény határozott, az európai keresztény hagyománnyal összhangban lévő válaszokat ad. Íme:
„Magyarország védi a házasság intézményét mint férfi és nő között, önkéntes elhatározás alapján létrejött életközösséget, valamint a családot mint a nemzet fennmaradásának alapját.” „Az emberi méltóság sérthetetlen. Minden embernek joga van az élethez és az emberi méltósághoz, a magzat életét a fogantatástól kezdve védelem illeti meg.”
Ez a két pont vitákat váltott ki az EU-ban, amelynek egyes tagállamai eltérő meghatározásokra kívánják felépíteni jogrendjüket. Csakhogy e két gondolat szerves része annak a kötőszövetnek, amely az eredeti szándék szerint az EU egységét és működőképességét biztosítja.
A gazdasági egység, a nemzeti politikák esetlegességeit kivédeni kívánó nemzetek fölötti törvényhozás és a politikai közösség végső célja, legalábbis az eredeti elgondolás szerint, az Európai kultúra értékeinek megóvása. A tagállamok közötti kölcsönösség, bizalom, szolidaritás, amelyre az Európai Közösség épül, maguk is erkölcsi értékek. Nem csupán eszközök a közösség anyagi gyarapodása érdekében, hanem a közösség céljai is. Európa közös gazdasági érdekek, és közös értékek védelmében egyesült.
Európát és a Nyugatot azonban egyre nagyobb veszély fenyegeti. Egyrészt az a szellem, amely a kereszténydemokrácia helyét kívánja átvenni az EU-ban: a radikális szekularizmus szelleme, amely egy újfajta internacionalizmus ideológiája. A másik veszély kívülről fenyeget: az iszlám európai térhódítása. Az iszlám ugyanis nem kíván beolvadni az európai kultúrába. Más kultúra, más alapokon áll. Vajon képes lesz-e megvédeni és megőrizni a kereszténységét megtagadó Európa a saját kultúráját és alapértékeit az elkövetkező évtizedekben? Vajon marad-e egyáltalán valami, amit még európainak lehet nevezni?
Magyarországnak valójában nincs más választása, mint az EU tagság. Bármely politikai erő, amely hőzöngve és a jogos-jogtalan elégedetlenségre rájátszva az EU ellen hangolja a magyar társadalmat: bűnösen felelőtlen. Ha nem az EU, akkor mi más? Ha például Bakut választjuk Párizs helyett, akkor azzal nem megoldódnak, hanem halmozódnak a bajaink. Legfeljebb nem az lesz a kérdés, hogy az azonos neműek együttélését nevezhetjük-e házasságnak, hanem, hogy hány felesége lehet egy férfinek, és kit miért kövezzünk halálra.
[A Schuman idézetek forrása: Robert Schuman: Európáért. Pannónia Könyvek, Pécs, 2004.]
Heidl György blogja 
Egyszerűen nem értem. Egy józan, tárgyilagos és részletes bevezető után hogyan lehet két ilyen sommás és alaptalan bekezdéssel befejezni ezt a cikket?
Utolsó előtti: Hát ha a radikális szekularizmus elnyomja a kereszténydemokráciát az EU-ban, akkor miért akadályozná meg az iszlám európai térhódítását? Hát pont azért tart Európában az iszlám ott, ahol, mert a szekularizmus porig rombolta az emberek keresztény és nemzeti öntudatát.
Utolsó: Miért kéne Bakut választani Párizs helyett. Miért nem lehetne Budapestet? Ha nem EU, akkor mi? Hát nemzeti önállóság! Semnem melegházasság, semnem többnejűség!
Persze tisztában vagyok vele, hogy ez utópia, de nem szellemi, hanem gazdasági okból. Meg vagyunk bilincselve gazdaságilag, nincs mozgástér, nincs lehetőség kilépni az EU-ból. De vágyni lehet rá! Sőt megfontolva a cikk elejének tartalmát: kell is!
Nekem tetszett az írás, nem is értem a kritika irányát: mintha azt hiányolná az írásból, ami ott ténylegesen áll.
A magam részéről viszont a másik retorikai hangsúlynál, az első két mondatnál akadtam meg: ” (1) Nem kérdés, hogy Magyarország történelmileg, földrajzilag és kulturálisan Európa szerves része. (2) Szent István eldöntötte a latin kereszténységhez, a Nyugathoz tartozás kérdését.”
Ha jól értem a szöveg logikai struktúráját, akkor itt a konklúzió (1) megelőzi az érvet (2). A 2. mondat valójában az egyik premissza: az érv úgy működik, hogy hozzáveszünk egy rejtett premisszát is: (3) Földrajzilag és kulturálisan az az ország része Európának, mely a Nyugathoz tartozik [és (3b) a Nyugat határait a latin nyelvű kereszténység, tehát a IV. századi Occidens és Oriens közti határvonal jelöli ki.]
Ha az írást valaki nem RÓMAI katolikus szemmel olvassa, akkor mindkét premisszával, az explicittel és a rejtettel kapcsolatban is önkéntelenül kétségei támadnak. De talán ebből a perspektívából mást jelent e két mondat, mint a szerző eredeti szándéka volt. Tévedek?
Nem tévedsz, lehetett volna pontosabban fogalmazni. Csupán arra gondoltam, hogy a Nyugathoz tartozást a Rómához (pápához) való viszony determinálta, hiszen a koronát azért onnan kérte, de igaz, a 13. századig a bizánci versus római keresztény hegemónia kérdése nemhogy nem dőlt el, de fel sem merült. (ld. pl. Veszprémvölgy) Magyarország vallástörténelme is jó példa arra, hogy az 1054-es szakadás virtuális.
Bocsánat, de csak a saját megjegyzésemre engedett a felület válaszolni, holott a Szerzőére reagálok.
Köszönöm — hadd fűzzem hozzá, hogy az érdekes éppen az, Szent István korában — akárcsak 150 évvel korábban, Ciril és Metód idején — Róma választása nem a Nyugat választását jelentette, hanem a nyugat (frankok) és dél (Bizánc) között a függetlenséget, egyensúlyt. Ne felejtsük, Könyves Kálmánig a magyar királyság egyházát önálló, helyi zsinat kormányozta, latin és bizánci rítusú hierarchák részvételével.
A fogalmazással meg csak azért kötözködtem, mert — bár közhellyé váltak — olyan konzekvenciáik vannak, mint pl. hogy a görögség nem része az európai kultúrkörnek…
n.b. Oriens és Occidens választóvonala nagyjából a Duna magyarországi folyásának meghosszabbítása É-D irányban.
“Jól tudjuk, a személy is keresztény fogalom. A trinitológiai és krisztológiai viták tüzében edződött. Még a keresztény alapjaitól elszakadni kívánó Európa sem tud mást választani, mint saját keresztény hagyományát.”
Ha jól értem, e mondat arra utal, hogy azok is, akik a melegházasság mellett foglalnak állást, a keresztény hagyományból merítenek, mivel úgy tekintik, hogy az egyneműek házasságához való jog az emberi személyt illeti meg. Abban azonban, hogy az ember, az egyén, a személy az európai gondolkodásban központi kategóriává válhatott, a római jogi hagyomány nem játszott szerepet?
Másrészt szívesen olvasnék részletesebben arról, hogy a személy fogalma hogyan formálódott a kereszténység révén.
Igen, arra utaltam, hogy a személy modern fogalma a keresztény hagyományon belül alakult ki, egészen pontosan a trinitológiai és krisztológiai viták eredményeképpen. A római jognak is fontos szerepe van, természetesen, de a trinitológiai zsinatok teremtették meg azt, amit ma személynek mondunk. Köszönöm, ha úgy alakul lesz erről szó, Hamarosan megjelenik egy fontos magyar nyelvű szöveggyűjtemény a témában.
A már fentebb idézett mondat azóta foglalkoztat, hogy a bejegyzést először átfutottam, ugyanis számomra azt a kérdést veti fel, hogy hogyan alakulhatott ki Európában az emberi jogok gyakorlata. Napjainkban ugyanis — bármit is gondoljunk arról, hogy joga van-e két azonos nemű embernek arra, hogy házasságot kössön, illetve, hogy ez értelmezhető kérdés-e egyáltalán — az egynemű párok házasságának ügye emberi jogi összefüggésben kerül elő.
Számomra a filozófiai, jogi gondolkodás mellett a gyakorlati megvalósulás éppúgy fontos, sőt fontosabb, ezért valójában két kérdésre próbáltam választ találni:
— egyrészt elméleti síkon mi vezethetett az emberi jogok megfogalmazásához, van-e ebben szerepe a római jognak, s valóban a kereszténységben formálódott-e ki az a személy fogalom, ami a későbbiekben az emberi jogok megjelenésének előfeltétele volt?
— másrészt mi tette lehetővé, hogy e gondolatok az európai civilizációban megjelenhettek, s utóbb a gyakorlatban is érvényesültek?
Fölmerült bennem, hogy már Szókratész személyként jelenik meg az ellene folyó perben, s a szabad római polgár is jogalany. Az ókor szellemi örökségének továbbélésében nyilván meghatározó szerep hárult az egyházra, amely azt maga is gazdagította, de nekem úgy tűnik, hogy a gyökerek messzebbre nyúlnak.
A gondolkodást nyilván alakította az európai történelmi fejlődés is: a keleti birodalmak hiánya, az autonóm város, a politikai hatalom tagoltsága a feudalizmusban, ami az egyház tanításával kiegészülve alapot adhatott az embert megillető jogokról vallott tanok megjelenésének, majd a gyakorlatba való átültetésüknek. E folyamat fontos tényezője volt az egyház önállósága, ebben az összefüggésben azonban inkább lehetett szerepe a struktúra függetlenségének, mint a szervezet által képviselt tanításnak.
Az elsődleges kérdés számomra azonban továbbra is az, hogy milyen előzményekre támaszkodtak a felvilágosodás gondolkodói az emberi jogok elméletének megfogalmazásakor.
Sajnos a téma alapos ismeretének hiánya miatt azt nem tudom megítélni, hogy a trinitológiai zsinatoknak mindebben mi lehetett a pontos szerepe.
Tegnap beleolvastam a Szabadság, szeretet, személy című kötet bevezető tanulmányának a személyről szóló részébe. Így már világosabb a számomra, hogy mit jelent, a személy fogalma a kora kereszténység trinitológiai vitái közben alakult (ki). A Szentháromság személyei nem egymástól elválasztott individuumok, ennek mintájára személynek lenni sem lehet egyedül, csak másokkal való viszonyban. A tanulmány azt is megemlíti, hogy a személy több, mint individuum, egyed, s az e kategóriákkal való azonosítása korábbi a keresztény novumnál.
Nem vagyok azonban arról meggyőződve, hogy a személy keresztény megfogalmazása az emberi jogok kialakulásának előfeltétele lett volna. Szerintem az emberi jogoknak mint az állammal szemben ténylegesen kikényszeríthető jogosultságoknak a kialakulásához három tényezőre volt szükség:
– az egyéni, illetve csoportos autonómiának teret engedő történelmi körülmények,
– az állami önkénnyel szemben megfogalmazott eszmék,
– általános és egyenlő jogképesség.
Az első a sajátos európai történelmi fejlődésből fakadt, amiben nagyobb szerepe volt a struktúráknak, mint a tanításoknak, ideológiáknak. A harmadik a francia forradalom hatására kezdett szerte Európában megjelenni, előképe azonban mindenképp megvan már a rómaiaknál.
Talán a második a legizgalmasabb kérdés a személyfogalom felől közelítve: a keresztény hagyományból merítve, annak ellenében vagy attól függetlenül jelentek meg a polgári forradalmak idején a társadalmiszerződés-elméletek, az emberi és polgári jogok nyilatkozata? Akárhogy is volt, itt nem érzem meghatározónak a személy keresztény fogalmát. A rendi társadalom nyílt jogegyenlőtlensége a keresztény középkoron átívelve egészen a XIX. századig fennmaradt (érdekes, hogy Svájc pedig csak 1971-ben biztosította a nők számára a választójogot), s a felvilágosodás szolgált eszmei alapul a változásokhoz.
Tehát, ha jól értem, a felvetés lényege az, hogy bár a személy fogalma, elismerjük, a kereszténység gyümölcse, a modern polgári jogok, a társadalmi szerződés-elméletek létrejöhettek volna e személyfogalom nélkül is.
Azt gyanítom, ez a felvetés nem áll szilárd lábakon. Nem vagyok jogtörténész, és nálam avatottabbak erről sokat írtak, de úgy gondolom, hogy az említett polgári jogok sajátossága, hogy az emberi méltóság megóvására irányulnak, márpedig az emberi méltóság nyugati fogalma mélyen a keresztény személy és szabadság fogalomban gyökerezik. Érdemes elolvasni ebből a szempontból Nemesziosz és az évszázadokkal később a nyomába lépő Pico della Mirandola De dignitate hominis c. munkáit, valamint Erasmus írásait, pl az Enchiridion-t és a De libero arbitrio-t. (Mindegyik olvasható magyarul is.)
A szabadság, emberi méltóság, személy fogalom- és eszmetörténetét egy német kutatócsoport igen intenzíven igyekszik feldolgozni. Ennek egyik prominense Alfons Fürst, aki szerint a legmeghatározóbb befolyást erre a nyugati folyamatra Órigenész gyakorolta, és filológiai pontossággal bemutatja, hogyan fedezik fel, fordítják le, adják ki, és használják fel a szabadságról és autonómiáról írt szövegeit az olyan humanisták mint Pico és Erasmus, és még jó sokan, sőt az ő máig elérő hatásukat is bemutatja. (Sajnos, nem tudok elérhetőségi adatokkal szolgálni, mert ezt a szöveget előadás formájában hallottam tavaly nyáron egy konferencián, a kötet még nem jelent meg. Esetleg elkérhetem tőle.)
Mintha a nyugati társadalmi modell eszmei alapjainak két narratívája létezne: az egyik szerint korunk értékei a felvilágosodásból eredeztethetőek (egyesek odáig is elmennek, hogy a kereszténységgel szemben), a másik szerint a kereszténység volt lényegi hatással a máig ható sajátos (nyugat-)európai társadalomfejlődésre (a személy és az emberi méltóság fogalma). Az előbbivel az a gondom, hogy a magyarázatok, legalábbis azok, amelyek hozzám eljutottak, megrekednek a felvilágosodásnál, márpedig kétlem, hogy a felvilágosodás gondolatai a semmiből keletkeztek volna. Az utóbbi esetében pedig az a gondom, hogy magam is úgy vélem, hogy a mai társadalom a felvilágosodás nélkül elképzelhetetlen lenne, ugyanakkor nem látom azokat a kapcsolódási pontokat, ahol a kereszténység érdemben hathatott volna a felvilágosodásra. A kutatócsoport munkája ebből a szempontból nagyon érdekes lehet.
Én csak azt tudom, hogy ez az ország az ezeréves történelme során mindig akkor volt a legjobb helyzetben, amikor szellemileg, gazdaságilag és kulturálisan is a legközelebb állt a keresztény Európa értékeihez, fősodorához. (Gondolok itt Szent István, Szent László és Könyves Kálmán korára, az Anjou királyainkra, a Hunyadiakra, a 48-as időkre és a Monarchia évtizedeire.) És ehhez akkor sem kellett feladni a saját identitásunkat. Szerintem a kettő összeegyeztethető, sőt együtt értékes igazán.
Nagyon egyetértek. És akkor ehhez a hozzászóláshoz engedtessék meg hozzáfűzni egy-két gondolatot a többi megjegyzésre válaszolva. (Trientiét töröltem, bocsánat.)
Az EU-hoz való viszonyunkat elemezgetve felmerült itt a nemzeti szuverenitás kérdése. Mint írtam, az eredeti elgondolás szerint az EU szuverén nemzetek nemzetek fölötti szervezete. Itt (Magyarországon) most (a nagy nemzeti fölhorgadás idején) két dolgot bizonyosan fontolóra kellene venni. 1. A nemzeti szuverenitás, mint abszolút függetlenség – fikció. 2. Vajon a kereszténydemokrata kormány és annak kereszténydemokrata vezetője megtett-e mindent azért, hogy jogosan kérhesse számon az EU-n kereszténydemokrata gyökereit? Én úgy gondolom, hogy nem. Ugyanis az EU néppárti frakcióját nem töltöttük fel kereszténydemokrata politikusokkal! Belülről változtatni? Á, dehogy! Számon kérni? Ja, persze! Valaki elmagyarázhatná, hogy S. L. abortusztörvénye és a semmittevő D. T. netes trágárságai miként kapcsolódnak a kereszténydemokráciához; B. E. és D. B. A. hogyan is kereszténydemokraták, és a sort folytathatnám. Tudom, veszélyes terepre tévedtem, de konkrétumok nélkül nehéz lenne alátámasztani sommás véleményemet, mely szerint O. V. az EU néppárti frakciójába bukott politikusokat, haverokat, kimenekített selejtet delegált, majd kiment hősködni, és számon kérte az EU-n a kereszténydemokrata gyökerekhez való hűtlenséget. Bocsánatot kérek, de engem ezzel nem lehet átvágni.
Kedves H.Gy.!
Itt a Fidesz EU parlamenti képviselőcsoportja: http://euvonal.hu/index.php?op=archivum&id=24
D.T. és B.E. világos, de ki lehet D.B.A.?
Nem hiszem, hogy a jelenlegi abortusztörvény S.L.-é lenne. Az ő feladata az alkotmányosság vizsgálata volt. A törvény szövegéért az Országgyűlés felel. Íme itt egy lista arról, hogy ki hogy szavazott:
http://hexa.hcbc.hu/meh/mv923413.htm
A törvény jelenlegi változatát elutasító képviselők neve aláhúzással és vastag szedéssel van kiemelve.
Kedves D. V.!
Az első kérdésre: http://euvonal.hu/index.php?op=hirek&id=3129
A másodikra: nekem evidens, hogy a szakminiszter felelős az általa előterjesztett törvény szövegéért. Láthatjuk a listán azt is, hogy a törvényt megíró Pusztai Erzsébet és az azt előterjesztő Surján László miként szavazott. Érdemes megfigyelni, hogy az akkori szdsz-es képviselők közül Derdák Tibor, Hack Péter, Mécs Imre, Mészáros I. László következetesebb és radikálisabb magzatvédő álláspontot képviselt, mint a kdnp-s szakminiszter és államtitkára. KDNP-s barátaim és ismerőseim magánbeszélgetésekben elismerik, hogy ennek a törvénynek az elfogadtatása ártott legtöbbet a hazai kereszténydemokrácia ügyének.
“hogy a keresztény vallási jelképek használatát, a bibliai tanításhoz való ragaszkodást az élet és az emberi személy kérdésében ma az európai tagállamokban egyre nyíltabban kétségbe vonják, sőt üldözik?”
Néhány adalék:
– http://www.csi-magyarorszag.hu/vilag_eltiport_vallassz.php?bnrLink=vilag_eltiport_vallassz.php&sId=
– http://www.magyarkurir.hu/hirek/egy-uj-jelentes-szerint-novekedett-az-europai-keresztenyellenesseg-2012-ben
– nem ismerem a vonatkozó szektát, lehet, hogy tényleg rémes dolgokat művelnek, de a hírben szereplő informácókból nem ez derül ki. Az ellenük felhozott vádakat viszont könnyű bárki ellen bevetni, aki nem 100% konformista, az eljárás pedig horrorisztikus precedens lehet: http://www.inforadio.hu/hir/tudositoink/hir-583551
Kedves H. Gy. !
Ilyen kifinomult megnevezést még senki tollából nem olvastam eddig a napjainkban tapasztalható, a hivatalos retorika által is támogatott puffogó nemzetérzésre, mint az Öné: “a nagy nemzeti fölhorgadás”. Leginkább pedig az bánt, ha az ezt fennen hirdetők kétségbe vonják az én magyar nemzethez, kultúrához való tartozásomat és kötődésemet. Amely számomra pontosan azt jelenti, mint a fának az egészséges gyökerek. Amely nélkül nem tudna a nap felé törő lombkoronát hajtani. S amely mégis teret hagy az erdőben növekvő többi fának is.
Kedves H.Gy.!
Elnézést, kérek, az S.L. monogramról nekem automatikusan Sólyom László ugrott be, aki a törvény elfogadása idején az Alkotmánybíróság elnöke volt. Ha úgy vesszük, még ez is a KDNP kritikája.
Természetesen Surján felelős a törvényért. Arra azért kíváncsi lettem volna, hogy hogy számolt el vele barátai és rokonai előtt.
Így már értem.! 🙂