Egyedül az ember szabad – Novatianus, a lázadó

A szabadságról sokan beszélnek, de kevés igazán szabad emberrel lehet találkozni. A szabadság veszélyes, amint azt Novatianus presbitertől (III. sz. közepe), a korai latin egyház egyik elfeledett alakjától megtanulhatjuk. Mind tanítása, mind életútja ezt igazolja. A szabadságot az ember legsajátosabb adottságának tekintette, és nem tudott megbocsátani azoknak, akik a hatalom nyomásának engedve a külső szabadság érdekében lemondtak benső szabadságukról, és megtagadták a szabadság szerzőjét, Krisztust. Egy szigorú papbácsi derűs teológia nézetekkel. Van ilyen.

Hosszú évszázadokig nem is illett barátságosan hivatkozni Novatianusra. Történt ugyanis, hogy a Decius császár által elrendelt keresztényüldözés ( 250-251) során sok keresztény elbukott és hitehagyó lett. Egy részük teljesítette a császári edictum rendelkezését, és áldozatot mutatott be a pogány isteneknek (őket úgy hívták: sacrificati), mások csak tömjént égettek (thurificati), megint mások igazolást vásároltak arról, hogy az áldozatot bemutatták (libellatici). A béke helyreálltával az egyházon belül vita bontakozott ki arról, hogy miként ítéljék meg a bukottakat, s milyen feltételekkel engedjék vissza őket az egyház szentségi közösségébe. Novatianus és követői a római egyházi hagyományokra hivatkozva igen szigorú álláspontot alakítottak ki: nem tettek különbséget a vétkek súlyossága alapján, ugyanúgy tekintettek a libellaticusra, mint a sacrificatusra, és csupán halálveszedelemben adtak feloldozást a bukottnak.

A vitás helyzetet súlyosbította, hogy Fábián pápa az üldözés során vértanúhalált halt, így Róma 249. januárja és 251. márciusa között püspök nélkül maradt. Novatianus, mint a római presbiterek titkára, nem alaptalanul pályázott a püspöki székre, ámde nem őt, hanem Corneliust választották pápának. Corneliust Novatianus libellaticusnak tartotta, püspökké kreáltatta magát, és szakadást idézett elő. Közösségét a tiszták egyházának nevezte, s hogy az ne szennyeződjék be, megtagadta a bukottaktól a feloldozást, azt állítva, hogy a bűnöket csakis Isten bocsáthatja meg. Novatianus tehát egyre szélsőségesebben foglalt állást a bűnbocsánat kérdésében: míg eleinte elismerte az egyház hatalmát arra, hogy legalább a halálos ágyon megbocsásson a bukottnak, ha az előtte vezekelt, a szakadás után egyenesen tagadta, hogy az egyháznak hatalma lenne megbocsátani a vétkesnek. 

Novatianus elsőrangú író volt. Kitűnő stílusban megírt, dogmatikailag kifogástalan műve, a Szentháromságról, a latin teológiai próza egyik nagyszerű alkotása. Az üldözések előtt írt mű szerzője az irenaeus-i teológiai hagyomány letéteményese (amelyről ld. ezt a bejegyzést!). Meggyőződése, hogy az ember szabadsága szükségképpen következik abból, hogy Isten a saját képmására alkotott meg minket. Tehát nem csupán értelmi természetünk, hanem szabadságunk is Isten képmásává tesz. Az ember az egyetlen teremtmény, akinek Isten ezt a szabadságot megadta. (Novatianus nem tér ki az angyalok szabadságának kérdésére.) Az ember szabadságának csupán a Törvény szab határt, de nem azért, hogy lerombolja, hanem, hogy megóvja azt. A legalapvetőbb törvény értelmében az ember teremtmény, és nem teremtő. Szabadsága ezért nem terjed ki arra, hogy istenné legyen. Ha erre törekszik, szükségképpen elbukik, és halandóvá lesz. A halandóság valójában nem büntetés, hanem ajándék, Isten ugyanis visszahívja őt önmagához, mert nem akarja, hogy az embernek örök élete legyen a bűnben, vagyis a Tőle való elfordulásban.

A IV. századtól kezdve, különösen Ágoston (354-430) és az úgynevezett pelagiánus-vita után a latin teológiai hagyományban a szabadság irenaeusi-novatianusi felfogása elhalványult. Sokatmondó, hogy Novatianust első ízben csak 1993-ban idézték hivatalos pápai dokumentumban – II. János Pál: Veritatis splendor 108. -, elismerve ezzel a római presbiter munkásságának értékeit.

Magyar nyelven, tudomásom szerint, semmi nem olvasható Novatianustól. Az alábbiakban a Szentháromságról c. értekezés elejét, a hatnapos teremtéstörténet rövid értelmezését idézem saját fordításomban.

“Az igazság szabálya megköveteli, hogy mindenekelőtt higgyünk Istenben, az Atyában és mindenható Úrban, vagyis minden dolog legtökéletesebb teremtőjében, aki az eget szédítő magasságban fent kifeszítette, a földet súlyos tömegével alant megszilárdította, a tengereket szabadon hömpölygő vizükkel szétárasztotta, és mindezt sajátos és hozzájuk illő tartozékokkal felékesítve és betöltve elrendezte.

Mert az ég boltozatán is útnak indította a fényhozó napkeltéket; havonkénti gyarapodással teljessé tette a hold ragyogó testét az éjszaka enyhítésére; különféle szikrázó fénycsóvákkal a csillagok sugarait is meggyújtotta. És úgy akarta, hogy ezek valamennyien törvényszabta pályáikon körbejárják a világ teljes körívét, hogy kijelöljék az emberi nem számára a napokat, hónapokat, éveket, jeles napokat, ünnepeket és hasznos alkalmakat.

A föld színén hatalmas hegyeket tornyozott fel, völgyeket vájt a mélybe, egyenletesen elsimította a mezőket, az állatok csoportjait hasznosan az emberek szolgálatára rendelte, az erdei fák törzseit is megerősítette, hogy emberi felhasználásra megfelelők legyenek, táplálkozásra alkalmas terményeket csalogatott elő, megnyitotta a források száját és tovarohanó folyamokba árasztotta vizüket. Mindezek után, hogy szemet gyönyörködtető látványról is gondoskodjék, a szemlélők élvezetére virágok változatos színeibe öltöztetett mindent.

Sokféle élőlényt hozott létre a tengerben is, ami ugyan már pusztán nagyságát és hasznosságát tekintve is bámulatos, közepes és hatalmas testű állatokat, amelyek az alkotás változatossága révén tanúskodnak az alkotó leleményességéről. Miután nem elégedett meg ennyivel, nehogy esetleg a zúgó és rohanó vízár elfoglalja a másik elemet, kárára az embernek, aki birtokolja azt, partszakaszokkal mezsgyéket szabott, hogy miután elért odáig a zajgó áradat és az öböl mélyéből felbugyogó hullámzás, rögtön visszacsapódjék és ne lépje túl a megengedett határokat, hanem tartsa be az előírt törvényeket, azért, hogy annál jobban megőrizze az isteni törvényeket az ember, mennél inkább betartják azokat még az elemek is.

Ezek után az embert is elhelyezte a világ élén, az embert, aki ráadásul Isten képmására lett, mert megajándékozta értelemmel és ésszel, valamint belátással, hogy képes legyen utánozni Istent. Mert bár testének alapelemei földből valók, mégis égi és isteni lehelés által lelkesített valóság az ember.

Miután az ő szolgálatára rendelt mindent, azt akarta, hogy egyedül az ember legyen szabad. És hogy a parttalan szabadság ne kerüljön mindjárt veszélybe, parancsot adott, amely azonban nem azt mondta ki, hogy a rossz a fa gyümölcsében volt, hanem előre figyelmeztetett arra, hogy esetleg bekövetkezik a rossz az ember akaratából az előírt törvény megvetése miatt. Egyrészt ugyanis szabadnak kellett lennie, nehogy Isten képmása méltatlanul szolgálatot teljesítsen, másrészt pedig szükséges volt törvényt adni a számára, nehogy a fékevesztett szabadság egészen annak megvetéséig törjön, aki ezt a szabadságot adta, hogy ily módon következetesen kapjon méltó jutalmakat vagy megérdemelt büntetéseket, mivel már sajátja volt az, amiről azt akarta, hogy az elme mozgása által egyik vagy másik irányba hajtsa. Ezért van az, hogy visszatér hozzá a gyűlöletes halandóság, hozzá, aki midőn engedelmességével elkerülhette volna a halandóságot, átadta magát neki, mivel fonák elhatározásból igyekezett istenné lenni.

Mindazonáltal Isten elnézően mérsékelte a rá kirótt büntetést, amikor nem annyira az emberre mond átkot, mint inkább az ember munkáira a földön. Hiszen az sem tudatlanságból fakad, hogy Isten keresi az embert: ez azt a reményt mutatja, hogy majd eljön az, amikor Krisztusban megtalálják az embert, és üdvösséget nyer. Továbbá a tiltás, hogy ne érintse az élet fáját, nem a féltékenység gonosz rosszindulatának következménye volt, hanem annak a ténynek, hogy ha az ember örökké élne, akkor büntetésképpen mindig magával hordozná a halhatatlan bűnt, hacsak korábban Krisztus nem bocsátotta volna meg a bűneit.”