Kamat, kölcsön, munkabér – Philón tanítása

Philón (Kr. e. 20 k. – Kr. u. 50 k.) a hellenizált alexandriai zsidóság egyik legjelentősebb alakja volt, írásmagyarázó, filozófus, politikus. Görög nyelvű életműve komoly hatást gyakorolt a keresztény teológiára és exegézisre is. A philantrópia („emberszeretet”, „emberség”, a magyar fordításban: „emberségesség”) mibenlétének szentelt értekezése gyakorlatilag egy szociális és ökológiai program vázlata. Most a szociális tanításból idézek néhány, napjainkban igencsak időszerű szakaszt, hiszen oly sokat hallunk és beszélünk „hitelről”, „kölcsönről”, „kamatról”, haszonról”. Az ökológiai tanítást a következő bejegyzésben mutatom be. A teljes munkát egy kitűnő szöveggyűjtemény részeként a közeljövőben megjelenteti a Kairosz Kiadó a Catena sorozatban. Köszönöm a szociális és ökológiai kérdések iránt egyaránt elkötelezett filozófus fordítónak, Bugár M. István barátomnak a hozzájárulást az alábbi részletek közléséhez!

“[Mózes] megtiltja, hogy testvérnek kamatos kölcsönt adjunk (vö. Kiv 22,25; Lev 25,36-37; MTörv  23,19). Testvérnek pedig nemcsak az azonos szülőtől származókat nevezi, de a polgártársat, s az egy törzsből valót is. Nem tartja ugyanis igazságosnak, hogy a pénzért kamatot szedjünk, mintha valamiféle állat szaporulata volna. Ugyanakkor megparancsolja, hogy emiatt ne húzódjunk el a másiktól, hanem görcsmentes kezekkel és elmével adjunk, különösen a rászorulóknak, mert arra gondol, hogy a hála is egyfajta kamat, amit visszakapunk majd egy jobb alkalommal, mindenféle kényszer nélkül a kedvezményezettől önként, s ha adakozni nem is akarna, hát majd szívesebben és készségesebben ad kölcsönt, és nem vár többet vissza, mint amit ad. Így ugyanis a szegények sem kerülnek még nehezebb helyzetbe azáltal, hogy többet kell visszaadniuk, mint amit kölcsönvettek, és a kölcsönzők sem szenvednek igazságtalanságot, ha csak azt kapják vissza, amit adtak. És nem is csupán azt, hiszen az eredeti összeggel együtt kamat helyett, amit nem akartak szedni, elérik az emberek közt legszebb és legértékesebb javakat: a szelídséget, a közösségvállalást, a jóságot, az emelkedettséget, a jó hírt, a dicsőséget. Mi érne fel ezek megszerzésével? […]

Egy, az emberségességet megcélzó másik mózesi parancsolat az, hogy a szegény bérét mindig aznap kell kifizetni (vö. Lev 19,13; MTörv 24,14-15). Nemcsak azért, mert igazságos, hogy a munka bérét késedelem nélkül megkapja az, aki elvégezte a feladatot, amire felfogadták, hanem azért is, mert, mint mondják, a napról napra élő kézműves vagy hordár, miközben igásállat módjára egész testében viseli a fájdalmat, egyedül bérében reménykedik. Ha azonnal megkapja, örül és erőre kap, s kész másnap kétszeres erővel dolgozni.  Ha viszont nem kapja meg, mivel túl van terhelve, erőnlétét a csalódás megrendíti, úgyhogy a szokványos munkának is képtelen megfelelni.

Továbbá azt mondja: a kölcsönadó ne lépjen be az adósok lakásába jelzálogot vagy a kölcsönre biztosítékot erővel lefoglalni, hanem álljon meg a küszöbön kívül, s onnan kérje, hogy békésen hozzák ki neki. Az adósok pedig, ha van nekik, ne hárítsák el a kérést, hiszen úgy helyes, hogy az előbbi ne élhessen vissza helyzetével gátlástalanul az adósok megalázására, az utóbbiak pedig megfelelő biztosítékot nyújtsanak, hogy a másét visszaadják (MTörv 24,10-11).

Ki ne csodálná az aratókra és szüretelőkre vonatkozó rendelkezést? Azt parancsolja, hogy aratáskor se a kévékből leszóródó gabonát nem szabad felszedni, sem minden szálat levágni, hanem a szántó egy részét levágatlanul kell hagyni (Lev 19,9; 23,22; MTörv 24,19. Ezáltal a jómódúakat emelkedett és közösségi gondolkodásúvá teszi, hogy engedjenek ki valamit a kezük közül a sajátjukból, s ne vessék rá magukat mohón mindenre, ne gyűjtsenek be és halmozzanak fel mindent kamráikba. Ugyanakkor a szegényeket is felvidítja, hiszen amikor szükséget szenvednek jószágukban, megengedi nekik, hogy törzstársaik földjére menjenek, s ott a maradékból, mintha sajátjuk lenne, böngésszenek. […]

Vannak azonban, akiknek elméje olyannyira szennyes – miután pénzimádat kerítette őket hatalmába, és majd meghalnak bármiféle haszonért, s azt se nézik, miből származik -, hogy szőlőiket és olajligeteiket csupaszra szüretelik, a búza- és árpatermő földeket kopaszra aratják, bizonyítékát adva szolgalelkűségüknek, a szabad életmód hiányának és szűkkeblűségüknek, s ugyanakkor istentelenséget követnek el. Hiszen ők maguk a földműveléssel keveset tettek hozzá, a termés és annak bősége nagyobbrészt és a legszükségesebbek tekintetében a természet műve: az időben érkező esők, a jó levegő, a sarjadó növényeket szüntelen tápláló gyengéd harmat, az élénkítő szél, az évszakok szélsőségektől mentes járása – hogy se a nyár ne perzseljen, se a fagy ne pusztítson, s a tavasz és az ősz se okozzon kárt a termésben. Miután mindezt tudják, s látják, amint a természet szüntelenül véghezviszi mindezt és gazdagon megajándékozza őket, mégis ki merészelik sajátítani jótéteményeit, s mintha ők lennének mindennek egyedüli okai, senkit semmiben nem részeltetnek, embergyűlölő és istentelen módon járnak el. Ők, mivel önkéntes döntésükkel nem munkálták az erényt, a szent törvények általi feddést és kijózanítást kénytelenek elviselni Mózestől. A derék ember akarattal, a hitvány kénytelen-kelletlen enged ezeknek. […]

Vajon a hetedévvel kapcsolatos törvények, miszerint a földet parlagon pihenni kell hagyni, s a szegényeket a gazdagok birtokaira háborítatlanul be kell engedni, hogy learassák a magától nőtt termést (Kiv 23,10-11; Lev 25,3-6), a természet adományát, nem jóságosak és emberségesek? Hat éven át, mondja, élvezzék birtokuk és földművelésük gyümölcsét a tulajdonosok, egy éven át pedig a zsellérek és nincstelenek, miközben a földet egyáltalán nem művelik. Mert igazságtalan volna, hogy más fáradozik és más aratja le annak gyümölcsét. Hanem miután a földet mintegy gazdátlanul hagyták, mert művelésen kívül esik, így a jó és tökéletes kegyelmi adományok egyedül Istentől eredjenek a szükséget szenvedők megelégítésére.

S mit mondjak arról, amit az ötvenedik évről rendelt (Lev 25,8), vajon nem minden emberségességet felülmúl? Ki ne ítélne így, ha nemcsak nyelve hegyével kóstolt bele a törvénybe, hanem degeszre lakomázott ínyenc módjára a legédesebb és legszebb tanításokból? Ekkor ugyanis megteszik mindazt, amit a hetedévben, de ezen felül még egy nagyobb dolgot is elrendelt: kapja vissza mindenki a sajátját, amit ez idő alatt akarata ellenére másnak átengedett. Nem engedi ugyanis, hogy a másoké felett teljes birtokjogot élvezzenek, mert lezárja a kapzsiság útját, hogy korlátozza a vágyat, e rosszakarót, s minden hitványság okát. Egyúttal úgy gondolta, hogy a birtokosokat sem szabad örökre megfosztani tulajdonuktól, s ezáltal igazságot szolgáltat a szegénységnek, amit büntetni szentségtörés, megszánni kötelesség.”