Isten-nevek
„Lényegtelen, minek nevezzük a legfőbb istent: Zeusznak, ahogyan a görögök mondják, vagy úgy, ahogyan a zsidók, az indiaiak vagy az egyiptomiak.”
Kelszosz, a görög filozófus e megállapítása ma is sokak egyetértésével találkozik. Gyakran halljuk, hogy végső soron minden jelentős vallás ugyanarról a legfőbb istenről beszél, még ha Jahvénak, Allahnak, Brahmának, Ahura Mazdának, stb. nevezik is, és, hogy ugyanannak az istennek a küldötte volt Mózes, Buddha, Zoroaszter, Jézus, Mohamed, stb.
Mohamed, Jézus, Buddha
Órigenész, a keresztény filozófus kétféle választ ad a felvetésre. Egyfelől a nevek és a névvel jelölt dolgok között szerinte olyan természetes kapcsolat van, amely nem engedi meg, hogy tetszés szerint cserélgessük az elnevezéseket; másfelől, az egyes (isten)nevek meghatározott kulturális/kultikus és teológiai konnotációval rendelkeznek, ahonnan nem emelhetjük ki és helyezhetjük át azokat szabadon egy másik összefüggésrendszerbe.
Először ismerteti a nevek természetéről folyó klasszikus vitát, összefoglalva Arisztotelész, a sztoikusok és az epikureusok véleményét. Arisztotelész szerint a nevek jelentését közmegegyezés hozta létre. A sztoikusok szerint természetes megfelelés van a név és az általa jelölt dolog között, mert az első hangok szándékosan utánozták azokat a dolgokat, amelyeknek a nevei lettek. Epikurosz szintén a név és a dolog közötti természetes megfelelést tanítja, de szerinte az első emberek az önkéntelenül az ajkukra toluló hangokkal jelölték a dolgokat. Órigenész meggyőződése szerint léteznek „hatékony nevek”, amelyek hatékonyságukat a név és a néven nevezett dolog között fennálló természetes kapcsolatnak köszönhetik. Ilyen hatékony nevük van például a démonoknak, akik azért engedelmeskednek az őket segítségül hívóknak, mert valamilyen láthatatlan erő fűzi össze lényüket nevükkel. Az angyalok neve sem tetszőleges: mindegyik név az adott angyal sajátos tevékenységét fejezi ki. „A nevek ugyanezen filozófiáját” igazolja Jézus is, amikor a démonokat úgy űzi ki, hogy rákérdez a nevükre (vö. Mk 5,9). A mágikus eljárások során szintén a név hangzásának van jelentősége. Ha ugyanis az ilyesmivel foglalkozó ember más nyelven mondja ki a varázsigét, az hatástalan marad. A személynevek is hatékonyak. Jézus neve alkalmas a démonok kiűzésére (vö. Mt 7,22; Mk 9,38 és 16,17; Lk 9,49), függetlenül attól, hogy méltatlan vagy igaz ember mondja ki. Ábrahám, Izsák és Jákob neveit sokan – nem zsidók is – eredményesen használják fel mágikus célokra. A Szentírásban előforduló nevek ráadásul akkor is hatnak a pszichénkre, ha mi nem vagyunk e hatás tudatában.
Órigenész másik érve könnyebben elfogadható a mágikus gondolkodásra gyanúval tekintő modern, nyugati ember számára – és talán több tanulsággal is szolgál. Eszerint azért sem közömbös, hogy milyen szavakat használunk az isteni dolgok jelölésére, mert nem lehet a lényegi Jóságot olyasmivé lefokozni, amire ezek a szavak nem alkalmazhatók. A keresztények tiltakoznak az ellen, hogy Istenüket például Zeusznak nevezzék, mivel a Zeusz névhez számos elfogadhatatlan jelentés tapad: „Zeusz Kronosz és Rhea fia, Héra férje, Poszeidón bátyja, Athéné és Artemisz apja, olyasvalaki, aki együtt hált lányával, Perszephonéval.” Ugyanez a helyzet minden többi istennel, teszi hozzá az alexandriai teológus, kivéve azt a népet, aki Istent Sabaothnak vagy Adonainak, és egyéb neveken nevezi meg. Izrael Istenéről is emberi módon beszél a Szentírás, hiszen másként nem lehetséges, ámde a többi nép olyan tetteket és cselekvésmódokat tulajdonít a maga isteneinek, amelyek nem egyszerűn azért korlátozottak, mert Istenről csakis antropomorf módon lehet beszélni, hanem azért mert hamis istenkép rejlik mögöttük. Erre a hamisságra utal ugyanis az a tény, hogy olyan összefüggésekben említik és szerepeltetik isteneiket és legfőbb istenüket, amelyet a héber szent könyvek szerzői a maguk istenképe alapján megengedhetetlennek tartottak.
Heidl György blogja 
(kicsit off, de) annyi különbségtétel azért mégiscsak tehető, hogy a két monoteista világvallás úgy tudja magáról, hogy ugyanaz az istene, mint a zsidóságnak. a buddha pedig egyáltalán semmiféle istenről nem beszél, nem érdekli a kérdés, ezért aminincs vagy lényegtelen, nem lehet azonos ‘AZ’ Istennel.
ha mint jelenséget nézzük, akkor négy kategória állítható fel: monoteizmus, politeizmus, isten nélküli vallás, egyéb.
Allah arabul istent (Istent) jelent. A Krisztus-hívő arabok is ezt a szót használták, már Mohamed előtt 500 évvel.
Mindkét megjegyzés igaz, és egy árnyalt elemzés nem hagyhatja figyelmen kívül az iszlám gyökereit. Órigenész számára ez a kérdés persze még nem létezett. Ugyanakkor az iszlám és a kereszténység istenének azonosításával kapcsolatban az említett “konnotáció” komoly nehézségeket támaszt. Buddha istenéről nincs szó a posztban, csupán arról az igen elterjedt, és vallás formáját is öltő (baháizmus) meggyőződésről, hogy ugyanannak az istennek a küldötte, mint Jézus, Mózes, Mohamed. Tehát egy buddhizmus-képről, amely az efféle szinkretizmus alapja.
Mohamed azt hirdette, hogy a kinyilatkoztatást Istentől kapta, aki a zsidók és a keresztények után az arabokhoz fordult. Követői szerint tehát Allah azonos Izrael Istenével. .
és Mózes és Jézus (és még sokan mások) az iszlám prófétái is. A Korán egyértelműen úgy tudja, hogy ő a zsidó-keresztény kinyilatkoztatás folytatója.
A köszöneten kívül mit mondhatnék két ilyen nagyon fontos és tiszteletreméltó olvasómnak, mint David Vincent és Anettka van de Mért? A válaszom: Igen, igen. De hát ez a poszt nem erről szól. Vagy nem értek valamit?
Nem, azt hiszem, inkább én voltam kissé felületes.
én igazából nem a posztra válaszoltam, hanem csak úgy. azért írtam az elsőkommentbe, hogy ez off.
Azt hiszem, a kérdések nehezebbek, mint a lehetséges egyszerű válaszok, melyeknek egyike az az olcsó válasz, amivel a szerző vitatkozik.
Talán az adott okot az írásban félreértésre, hogy egyszerre két különböző dologról beszél. Isten a legnagyobb keresztény teológusok (és a közép- és újplatonisták, Alexandriai Philón, de ha akarom, a Kéna upanisadot is ide sorolhatom) megnevezhetetlen (mert szavaink csak az univerzum elemeire vannak), — ám ugyanakkor megjelenései/megnyialtkozásai révén soknevű. Még azt is megkockáztatnám, hogy ha Max Müller megfejtése felől nézzük (“Zeusz a legfőbb árja isten” — magyarul: “Újabb felolvasásai a nyelvtudományról” [MTA 1876] 446-94), vagy a sztoikusok értelmezése mentén (“Aki által élünk”), akkor Zeusz is (ha már “Zeusz” és a görög, meg a latin “isten” szó egy tőről fakad) neve lehet. És fordítva, konnnotációi miatt a görög “isten” szó sem alkalmas megnevezésére.
De egészen más a helyzet Jézussal, az emberré lett Istennel, aki — akárcsak Mohamed, Gautama — e világban volt, s ezért fel nem cserélhető neve van! Hogy a misztikusok pedig ragaszkodnak e névhez (van nem misztikus keresztény?), az nem mágia. Ami pedig a kérdésnek ezzel az oldalával szorosan összefügg: a különbség nem az Isten nevében, hanem abban a “történetben” van (hogy engedjek a kifejezés divatjának), amelyet róla mondanak (Jézus és Mohamed pl.). E probléma pedig más kontextusban Órigenész számára sem volt ismeretlen egyes gnósztikusok és a markioniták miatt, akik Izrael Istenének és Jézus Istenének azonosságát tagadták (n.b. hány kereszténynek okoz ez nehézséget máig is!)
Emellett az “azonos” és “különböző” is szorul némi reflexióra. Ha mi és egy ausztrál bennszülött más szóval nevezzük is meg a mennydörgést, és egészen más konnotációkat kapcsolunk hozzá, azért még — a humán tudományokban uralkodó meggyőződések dacára –, szamárság lenne azt állítani: értelmetlenség azt gondolni, hogy ugyanarról beszélünk. A szó bizonyos értelmében igen, bizonyos értelmében nem. (A humán tudomány nagy kísértése, hogy azt gondolja, csak a nyelv van és más semmi. A természettudományoké pedig, hogy a nyelvet és az emberi megismerés keretfeltételeit kikerülve egyenesen “a valósághoz ugorhatunk” ). És azt sem szoktuk gondolni, hogy a mennydörgés két értelmezése felcserélhető vagy egyáltalán egyforma érvényű…
a 2. sorból a zárójel után kimardt, hogy “szerint”