Heidl György blogja

"A filozófia a szépségnél végződik, a teológia a szépséggel kezdődik."

A házasság értelme – A rendkívüli szinódus kapcsán

Csalódni fognak, akik azt remélik, hogy házasságteológiai és szexuáletikai kérdésekben Ferenc pápa enyhíti a házasság tisztaságának és szentségének megőrzését védelmező egyházi „szigort”.

Különösen az azonos neműek párkapcsolatának házasságként való elismerésében nem számíthatunk fikarcnyi engedményre sem. Ferenc pápától sokan nagy reményekkel idézik különböző formában, olykor teljesen eltorzítva azt a mélységesen emberi mondatot, hogy „ha egy meleg Istent keresi, ki vagyok én, hogy megítéljem őt?”, s eközben nem vesznek tudomást legelső enciklikájáról, amelyben határozottan megerősíti a világos egyházi tanítást. Eszerint a házasság „Isten jelenlévő szeretetének jeleként a férfi és a nő szerelméből születik meg; annak elismeréséből és elfogadásából, hogy a nemi különbözőség jó, általa a jegyesek egy testté lesznek, és új életet hozhatnak világra, ami kinyilvánítja Isten jóságát, bölcsességét és szeretet-tervét.” (Lumen Fidei 52).

Catacombe di San Gennaro - Theotecnus, Hilaritas, Nonnosa. Kr u. 6. század

Catacombe di San Gennaro – Theotecnus, Hilaritas, Nonnosa. Kr u. 6. század

Hogy mégis miféle változásokra számíthatunk a katolikus egyház pasztorációjában, az majd kiderül, ha látjuk az idén őszre egybehívott rendkívüli, és a jövőre megtartandó rendes általános szinódus munkájának eredményeit. Egyelőre a szinódust előkészítő dokumentumot ismerjük: „A családpasztoráció kihívásai az evangelizáció összefüggésében”, amely felsorolja a felmerülő nehézségeket, kihívásokat, magában foglal egy kérdőívet, és kijelöli azt a teológiai irányt, amelyben mindezen kérdéseket megfontolásra ajánlja. Ez utóbbihoz szeretnék a következőkben néhány gondolatot fűzni, mert szerintem ez a teológia gyakorlati változásokat hozhat.

A házasságteológia alapja természetesen a Szentírás. Az előkészítő szöveg szerkesztői ezért kiemelték a témához kapcsolódó, legfontosabb szentírási helyeket, értelmezésükhöz pedig a következő szentszéki dokumentumokra hívták fel a figyelmet: a II. Vatikáni Zsinat tanítása a Gaudium et Spes apostoli konstitucióban; VI. Pál Humanae Vitae kezdetű enciklikája, II. János Pál Familiaris Consortio kezdetű apostoli buzdítása; valamint a Katolikus Egyház Katekizmusa és a Kánonjogi Kódex.

A teológusokon kívül kevesen tudják, hogy a felsorolt dokumentumok egy nagy jelentőségű teológiai kibontakozás útjelzői és egyben ösztönzői. A 19. század második felétől kezdve megfigyelhető bizonyos hangsúlyváltás a nyugati házasságteológiában. Ennek két legfontosabb jellemzője: az istenképmás fogalom sajátos kiterjesztése a családra; valamint a házasság értelmének (ratio) és céljainak (fines) megkülönböztetése.

Ami az elsőt illeti, Szent Ágoston és Szent Tamás egyaránt elvetették azt a lehetőséget, hogy a családban analogikusan a Szentháromság képmását lássuk, és ezzel hosszú időre megszabták a nyugati teológiai útkeresés irányát.  Tekintélyes görög egyházatyák ugyanis szentháromságtani viták során szívesen érveltek azzal az analógiával, hogy Ádám, Éva és Szeth természetükben egylényegűek, miközben önálló személyek, akiket származás és születés viszonyrendszere kapcsol egy közösségbe, és ily módon – nem átvíve a testi viszonyokat a testetlen, isteni természetre – valamiképpen a Háromság képmását hordozzák.

Mathias Joseph Scheeben egy 1865-ben megjelent művében Nazianzoszi Gergely és Olümposzi Methodiosz munkáira hivatkozva felidézte és alaposan kidolgozta az említett analógiát, megjegyezve, hogy bár gondolatai talán túlságosan újnak tűnnek, s e tanítás ebben a formában nincs meg az atyáknál, valójában ősrégi. Forrása biblikus, hiszen Pál szerint Krisztus az új, igazi Ádám, akinek az első Ádám előképe volt. Másrészt Pál nyomán azt is tanítják az egyházatyák, hogy Krisztus menyasszonya, az Egyház mint új Éva hasonló módon keletkezett az új Ádám oldalából, mint az első Éva az első Ádám oldalából.

Scheeben a szentháromságtani és egyháztani szempontokat szoros egységben gondolta végig, de tisztában volt azzal, hogy a latin teológiai hagyományba egy korábban elvetett, görög gondolatot integrál. A kifejtés újszerűségén nem változtat az a tény sem, hogy az interperszonális szeretetközösség és az isteni Háromság analógiájára találhatunk ágostoni szöveghelyeket, amelyek jótékonyan hatottak Szent-Viktori Richárd és Szent Bonaventura trinitológiájára és két 17. századi szerzőnél halovány visszhangra leltek. Ez a vékonyka nyugati tradíció ugyanis elszigetelt maradt.

Scheeben, akinek munkáit igen korán lefordították angolra és franciára, jelentős fordulatot hozott. A 20. századi teológusok közül egyesek (M. Schmaus és H. Mühlen) a szentháromságtan, mások (H. Doms, B. Häring, Th. Rey-Mermet) a házasságteológia, megint mások az istenképmás-teológia (P. Evdokimov, K. Barth, J. Moltmann, és Hans Urs von Balthasar) kifejtésében hívták segítségül az általa újra felfedezett, és továbbgondolt analógiát.

Ez a teológiai kibontakozás ugyanakkor szoros kölcsönhatásban állt a katolikus perszonalista filozófiai és teológiai törekvésekkel, amelyekben kulcsszerepet játszott a filozófus Dietrich von Hildebrand és a már említett morálteológus, Herbert Doms. Hildebrand közvetlen kapcsolatban állt Eugenio Pacelli bíborossal, a későbbi XII. Pius pápával, és gyakorlatilag egyházi jóváhagyást kért tőle házasságértelmezéséhez. Nem véletlenül tette, hiszen egy – hogy stílszerűek legyünk – kardinális kérdésben Hildebrand (néhány évvel később pedig Doms) fordulatot sürgetett. A tomista felfogás és annak különféle változatai (pl. Ligouri Szent Alfonz morálteológiájában) a házasság elsődleges céljának nevezik az utódnemzést és nevelést, és másodlagos, hangsúlyozottan hierachikusan alárendelt célnak a házastársak kölcsönös szeretetét. Noha a Római Katekizmus ennél sokkal mélyebb házasságfelfogást tükröz, a célok hierarchizálása hosszú időre közhellyé vált. Az Arcanum Divinae Sapientiae (XIII. Leo, 1880) és az ötvenedik évfordulóján kiadott Casti Connubii (XI. Pius, 1930) enciklikák még többé-kevésbé ezt a felfogást képviselték. A Szent Officium pedig 1944-ben kifogásolta az “új házasságteológia” azon tézisét, mely szerint inkább a házasság elsődleges értelméről (ratio, Meaning, Sinn) kell beszélni, ami a kölcsönös szeretet, és csak ennek függvényében állíthatjuk azt, hogy persze, biológiailag úgy épülünk fel, hogy az együttlét elsődleges célja a gyermeknemzés. E vita érezteti a hatását a Humanae Vitae-ben is.

A Szent Officium félhivatalos állásfoglalása ki nem mondva H. Doms könyve ellen irányult, aki igen szilárdan, hatásosan és nagy vihart kavarva érvelt a perszonalista házasságtan mellett, miközben szakított a célok hierarchiájának tanával. XII Pius informális jóváhagyásának azonban komoly szerepe lehetett abban, hogy halála után néhány évvel a II. Vatikáni Zsinat, illetve a Gaudium et Spes hitelesítette a változást ebben a kérdésben. A GS után a Humanae Vitae elmélyítette a perszonalista szemléletet, de a házasság és a Szentháromság személyi közösségének analógiájára e dokumentumok még nem hivatkoztak. Ezt végül II. János Pál pápa tette meg a Familiaris Consortio apostoli buzdításban és egyéb nyilatkozataiban. A „test teológiáját” kidolgozó pápa világosan látta, hogy intézményeket kell létrehozni a személyközpontú házasságszemlélet elmélyítése céljából, hiszen ennek nemcsak az elméleti, de a gyakorlati jelentősége is óriási. Ezért jöttek létre szerte a világban a II. János Pálról elnevezett intézetek a házasságteológia tanulmányozására. Fontos könyvek, tanulmányok jelentek meg a témában, de hatásuk még kevéssé érezhető a pasztorációban. A papnevelésben nem általános tananyagok, és a lelkipásztorok jelentős része alig tud valamit erről az irányról, holott olyan rangos és felkészült képviselői vannak, mint M. Ouellet kanadai és A. Scola milánói érsekek, bíborosok.

A rendkívüli szinódus bevezetőben hivatkozott előzetes anyaga arra utal, hogy a gyakorlati kérdéseket e megújult házasságteológia keretében kívánják értelmezni. Márpedig, ha elfogadjuk, hogy a házasság elsődleges értelme a hitvesi szerelem által létrehozott szeretetközösség, és a házastársak nem azért szeretik egymást, hogy gyerekük legyen, hanem azért van gyerekük, mert szeretik egymást, akkor fölmerül a kérdés, hogy mit kezdjünk azokkal a házasságokkal, amelyekben ez a szerelem/szeretet kihűlt, vagy nem volt több hangulatnál, illúziónál, stb., és amely kapcsolatokból sokan elmenekülve olyan új házasságra léptek, amelyben viszont valódi, kölcsönös, hűséges és teljes hitvesi szeretetben élnek. Ez igen kényes és nehéz kérdés, de a fentebb felvillantott házasságteológia felől tekintve a formálisan megkötött – köznyelvileg „templomi” – házasságok nem automatikusan és nem feltétlenül szentségi házasságok, és nem rendelkeznek a szentségi házasság „erőforrásaival”.

Olyan kérdést érintünk ezzel, amely túl van a statisztikák kimutatásain, amelyek megkötött és felbontott házasságokról beszélnek, és semmit nem árulnak el arról, hogy létrejött-e a szentség rangjával bíró, a Szentháromság benső szeretetközösségét mintázó, Krisztus és az Egyház tökéletes egységét megjelenítő szeretetkapcsolat egy olyan házasságban, amelyben túl sok sebet szereznek és okoznak a házastársak. Nem kétséges, az emberi autonómia lehetőségei kiterjednek arra, hogy saját szabadságunk ellen fordulva leromboljuk önnön boldogságunkat, ugyanakkor a perszonalistának nevezhető modern házasságteológia olyan erős hangsúlyt helyez a házastársi szeretetre, hogy az a szeretetközösség, amelyről beszél, ha egyszer szabad akarati döntések következtében létrejött, és ha a hitvesek gondosan ápolják, gyakorlatilag nem múlik el.

A jelenlegi, meglehetősen álságos gyakorlat, amely szerint két tanú segítségével a Vatikán igazolja, hogy nem köttetett meg a kérdéses házasság, a szinódus nyomán talán változhat, ha Róma jobban bízik a lelkipásztorok személyes belátásában és felelősségérzetében, hiszen ők ismerik az érintett „elvált újraházasulókat”, ők tudják, hogy mit jelent nekik és családjuknak az eucharisztiában való részesedésük vagy annak hiánya. Nem kizárt tehát, hogy a szinódus következtében a Vatikán engedményt tesz az újraházasodottak egy jól meghatározott csoportjának.

Az alapkérdéshez képest másodlagos, de nem jelentéktelen az, hogy meg kell válaszolni a melegmozgalmak itt bekapcsolódó érvelését amellett, hogy a testi-lelki szeretetközösség megvan két azonos nemű emberi személy között is; valamint a fogamzásgátlással kapcsolatos érveket. Az utóbbi a nehezebb. Vannak nem abortív fogamzásgátlók, tehát használóik nem gyilkolnak meg senkit, és akár sokgyermekes házasságokban is kiéleződhet egy ilyen döntéshelyzet. Lehet javasolni a házaspároknak az önmegtartóztatást, csakhogy az egyházi dokumentumokban kirajzolódó házasságteológia éppen arra mutat rá, hogy a házastársak egyesülése valójában a metafizikai jelentőségű spirituális egységük testi kifejeződése és nem puszta remedium concupiscentiae, azaz, nem az olthatatlan szexuális vágy ellenszere. Éppen ezért föltehető, hogy a Humanae Vitae engedménye, amely az úgynevezett naptár-módszert, vagyis a termékeny és terméketlen időszakok figyelembe vételét nagyon indokolt esetben megengedhetőnek tartja, valahogyan kiterjedhet majd más, nem abortív fogamzásgátló módszerek használatára – nagyon indokolt esetekben –, és talán megszűnik a gyakorlat és elmélet skizofréniája, ami ma még csodálatosan szép katolikus házasságokra is jellemző. Ez azonban alig több hipotézisnél.

Reklámok

100 comments on “A házasság értelme – A rendkívüli szinódus kapcsán

  1. David Vincent
    január 20, 2014

    ‘Éppen ezért föltehető, hogy a Humanae Vitae engedménye, amely az úgynevezett naptár-módszert, vagyis a termékeny és terméketlen időszakok figyelembe vételét nagyon indokolt esetben megengedhetőnek tartja, valahogyan kiterjedhet majd más, nem abortív fogamzásgátló módszerek használatára – nagyon indokolt esetekben’

    Ez szerintem visszalépés lenne. A természetes családtervezés szép és indokolható eljárás.

    A HV vonatkozó részét viszont kimondottan bénának érzem:

    ‘Ha tehát komoly indokok szólnak amellett, hogy szünet legyen a gyermekek születése között (ez az indok lehet a szülők testi vagy lelki állapota, vagy külső körülmények), az Egyház azt tanítja, hogy szabad a házasoknak követni a szervezetben adott periódusokat, csak azokban az időszakokban élvén a házaséletet, amikor a fogamzás lehetősége szünetel, s így oly módon szabályozhatják a születést, hogy az előbb kifejtett erkölcsi tanítást nem sértik meg. ‘

    ‘szünet legyen a gyermekek születése között’. Mi van akkor, ha valaki ‘komoly indokok’ alapján inkább teljesen lemond a gyermeknemzésről (itt nyilván nem a terhességi narancsbőrről van szó) ?
    És mi van az utolsó gyerek után, amikor nincs már ‘szünet’? Szabad házaséletet élni? Vagy csak a változókor után?

    • H.Gy.
      január 21, 2014

      Hát igen, ez egy olyan pont az egyébként nagyszerű HV-ben (ld: https://heidlgyorgy.wordpress.com/2012/03/08/a-hazassag-mint-miszterium-tanitohivatali-megnyilatkozasok-2/)
      ahol a teológiai következetesség nem teljesen világos. Még annyit, hogy a hangsúlyozottan hipotetikus felvetésem egyáltalán nem jelenti azt, hogy a természetes családtervezés ne lenne szép, mondhatni a legszebb eljárás.

      • David Vincent
        január 21, 2014

        Nem ismerek más fordítást, még az is lehet, hogy csak a magyar szöveggel van baj. Mindenesetre a ‘szünet legyen a gyermekek születése között’ régóta irritál. Mintha a házasság a szülések sorozatából állna, amit indokolt esetben ‘szüneteltetni’ lehet.
        Mindegy, többet nem lovagolok rajta.

    • HA
      január 22, 2014

      “Mi van akkor, ha valaki ‘komoly indokok’ alapján inkább teljesen lemond a gyermeknemzésről (itt nyilván nem a terhességi narancsbőrről van szó) ?”

      Ilyen esetben teljes természetességgel engedi meg az Egyház még akár a sterilizálást is. Nem cél az asszony egészségének, életének kockáztatása. És persze a házas felek “cölibátusra” ítélése sem.
      Persze a kérdés költőinek hatott 🙂

    • H.Gy.
      január 29, 2014

      A HV magyar fordítása elég gyenge, van ahol érthetetlen. A kifogásolt tagmondat tartalmilag pontos, de árnyaltabban kellene fordítani: “Ha tehát jogos indokokból – amelyek a házastársak testi- vagy lelkiállapotából, avagy külső körülményekből adódnak – a születések között szünetet kell tartani, az Egyház azt tanítja … (Si igitur iustae adsint causae generationes subsequentes intervallandi, quae a coniugum corporis vel animi condicionibus aut ab externis rerum adiunctis proficiscantur, Ecclesia docet ….)

  2. David Vincent
    január 20, 2014

    ‘A tomista felfogás és annak különféle változatai (pl. Ligouri Szent Alfonz morálteológiájában) a házasság elsődleges céljának nevezik az utódnemzést és nevelést, és másodlagos, hangsúlyozottan hierachikusan alárendelt célnak a házastársak kölcsönös szeretetét. ‘

    Mit mondtak a tomisták az eleve -előre láthatóan- gyermektelen házasságokról?
    Vétkezett vajon egy férfi, ha meddő nőt vett feleségül, pedig termékennyel is összeházasodhatott volna?

    • H.Gy.
      január 21, 2014

      Természetesen érvényesnek tartják, és nem vétkezik senki, ld. pl. Mária és József házasságát. Alfonz egyébként finomította a tamási elgondolást. Szerinte a házasságnak háromféle célja van. 1. Benső lényegi célok, 2. benső járulékos célok, és 3. külső járulékos célok. A benső lényegi célok: 1.1. a házassági aktus végrehajtása 1.2. a feloldhatatlan kötelék. Benső járulékos cél 2.1. az utódnemzés és 2.2. a szexuális vágy orvoslása (remedium concupiscentiae). Külső járulékos célokból sok van, pl a család társadalmi helyzetének fenntartása, stb.
      Ha az 1.1. és 1.2 nem teljesül, mert 1.1 valamelyik fél lélekben nem egyezik bele a házasságkötésbe, vagy 1.2 időleges szerződésként akarják megkötni, akkor nem jön létre a házasság, sőt bűnt követnek el az érintettek. A benső járulékos célok esetében, ha pl. idős emberek házasodnak, vagy ha azzal a szándékkal, hogy önmegtartóztató életet élve nem fognak gyermeket nemzeni, mint – a példa szerint – József és Mária, akkor attól a házasság még érvényes és teljes.

      • David Vincent
        január 21, 2014

        Ezek a precíz morálteológusok…
        Hogy lehetett képes erre Alfonz Excel nélkül?

        Azért az érdekes, hogy a házastársak kölcsönös szeretete ‘hierachikusan alárendelt cél’. Alapvető helyek (Ter 2 20-24, és Máté 19 5-6) nekem valahogy mást sugallnak.

        • HA
          január 21, 2014

          Azt hiszem, érdemes figyelembe venni, hogy Alfonz mely kor szülötte. Akkoriban a legritkább esetben köttetett házasság a jegyesek egymás iránti szerelméből. A mai korból visszatekintve az akkori házasságok között alig volt érvényes. De akkoriban nem így látták. Arról nem is beszélve, hogy az összekényszerített házas felek talán egyetlen vigasza volt, hogy Isten különös kegyelmére számíthatnak a szentség által…
          A teológia azért meglehetősen emberi produktum, így magán viseli az adott kor felfogását, tükrözi a tudását, stb. A lényeg, hogy arra haladjunk, amerre az Úristen próbál terelgetni 🙂

        • Bystander
          január 21, 2014

          “A mai korból visszatekintve az akkori házasságok között alig volt érvényes.”

          Azon töprengtem el, hogy a posztban körvonalazott, teljes értelmében megvalósult házastársi szeretetkapcsolat, szinte maga az “életszentség”. Szent házastársak között a házasság nem futhat zátonyra. A kérdés az, hogy mit kezdjünk azzal az emberi realitással, ami ennél általában (jóval) kevesebb? És itt jönnek a posztban is említett, jól átfilozofált “éles kázusok”…

          A kanonizált szentek között van mintának tekinthető házasság? Volt olyan házasság az egyháztörténetben, ahol mindkét házastársat kanonizálták is? Gondolom, a “Mindenszentek” között nem szűkölködünk ilyen rejtett kincsekben… 🙂

        • HA
          január 21, 2014

          Szent István és Boldog Gizella? (Józsefet és Máriát ki ne felejtsük.) Az viszont igaz, hogy több száz éven át alapvetően papok, szerzetesek voltak reflektorfényben, házas emberek max. ha uralkodók voltak.

          “A kérdés az, hogy mit kezdjünk azzal az emberi realitással, ami ennél általában (jóval) kevesebb?”

          Valóban fontos kérdés. És nem biztos, hogy létezik egyetlen, rövid, határozott válasz. Vélhetően esete válogatja.
          Eszembe jut Böjte Csaba egy írása (amit nem találok, így nem tudom szó szerint idézni). A-ból B-be utazott, s egy darabon elvitt egy asszonyt is, aki tanácsot kért tőle. Elmesélte, hogy anno férjhez ment, de egy idő után az élete pokollá vált. Úgy érezte, minden tőle telhetőt megtett a férjéért, a házasságukért, de egy ponton túl nem bírta tovább, “elváltak”. A mostani párja persze nem lehet a férje. Viszont vele boldogságban, békességben, harmóniában él. S kérdezte az atyát, hogy akkor most mit kéne tennie… Böjte Csaba persze nem kezdett el amellett érvelni, hogy hagyja ott a társát. Nemigen tudott mást javasolni, mint (úgy rémlik) az imát. De tényleg: ilyenkor mi mást lehet lépni?

        • Bystander
          január 22, 2014

          A Familiaris Consortio 84-es pontja ezt írja ilyen helyzetekre: “A pásztorok tudják, hogy az igazság iránti szeretet arra kötelezi őket, hogy helyesen különböztessék meg egymástól a konkrét helyzeteket. Másképp kell tekinteni ugyanis azokat, akik őszinte lélekkel próbálták megőrizni első házasságukat, de teljesen igazságtalanul elhagyták őket, és másképp azokat, akik saját, súlyos bűnükkel feldúlták a kánonjogilag érvényes házasságukat. Végül olyanok is vannak, akik új életközösséget kezdenek a gyermekek nevelése kedvéért, s olykor lelkiismeretükben biztosak afelől, hogy az előző, helyrehozhatatlanul tönkrement házasság soha nem volt érvényes.”

          Az említett hölgy a FC irányelveit követve ezen új szeretetkapcsolata és az Eucharisztia vétele (rendszeres áldozás) között kell válasszon, ami éppen egy elkötelezett hívőnél nem súlytalan dilemma: “Mindazonáltal az Egyház megerősíti a Szentírásra támaszkodó hagyományát, mely szerint a válás után újra megházasodott híveket nem engedi szentáldozáshoz járulni. Ugyanis ők maguk akadályozzák meg, hogy szentáldozásban részesülhessenek, mert állapotuk és életkörülményeik objektíven ellentmondanak annak a Krisztus és Egyháza közötti szeretetnek, amelyet az Eucharisztia jelez és megvalósít. De van e fegyelemnek egy különleges lelkipásztori indoka is: ha az ilyen embereket az Eucharisztiához bocsátaná, az Egyháznak a házasság felbonthatatlanságáról szóló tanítására vonatkozóan tévedés és zavar támadna a hívőkben.”

          Továbbá: “A szentségi házasság iránti tisztelet, valamint a házastársak és családtagjaik, illetve az egész hívő közösség megbecsülése tiltja, hogy a lelkipásztor bármilyen oknál fogva, vagy bármilyen lelkipásztori megfontolásból valamilyen szertartással hozzájáruljon az elváltak második házasságához. Egy ilyen szertartás ugyanis azt fejezné ki, hogy az új házasság érvényes szentségi házasság, és ezzel tévedést okozna a korábbi, érvényes házasság felbonthatatlanságára vonatkozóan.”

          Bőjte Csaba atya számára (ha pontosan így történt az eset) ez a tanácsadás azt a felelősséget hordozza, hogy lelkipásztorként rábólinthat-e valakinek a szentségek nélküli útválasztására. (Persze valójában a történtek bizalmas részleteit nem ismerjük, és nem is nyilvánosság előtt alakult így a helyzet.)

          A dilemma az asszony és a pap oldalán is kegyetlenül éles, és éppen azért, mert a hitük révén komolyan veszik az egyház útmutatását.

        • HA
          január 22, 2014

          Igen, a dilemma (ahogy a rövid leírásból kiszűrtem) arra vonatkozott, hogy maradhat-e egy olyan kapcsolatban, amiben szeretetben, békésen és boldogan él, de az Egyház törvényei szerint bűnben, házasságtörő kapcsolatban.
          Mert ha úgy vesszük, az ő esetében is lényegében arról szólnak a törvények, mint a nem házasok esetében: önmegtartóztatásban (egyedül, magányosan) kellene élnie. A különbség annyi, hogy a nem házasok esetleg megházasodhatnak, az ő számára pedig a házassága rendbehozatala lenne az alternatíva. Már ha egyáltalán adódik erre esély.

      • HA
        január 21, 2014

        Sosem értettem a Katolikus Egyház tanítását arról, hogy Mária és József eleve önmegtartóztató életet kívánt élni. A Szentírás alapján kettősük teljesen hétköznapi jegyes-/házaspár volt. Szerencsére a teológia már túlhaladt ezen. Persze nem bűn, ha valaki pl. a Mária szüzességéről szóló dogmákat szó szerint, ha úgy tetszik természettudományos közlésként értelmezi, de ezek nem ilyen állítások. A Biblia is csak annyit mond, hogy József nem ismerte meg feleségét addig, amíg az világra nem hozta fiát. (Mt 1:25)

  3. HA
    január 22, 2014

    Köszönöm az ajánlást, elolvastam: https://heidlgyorgy.wordpress.com/2012/03/15/en-ferfit-nem-ismerek-maria-a-szuz-es-az-anya/

    Igazából továbbra is tartom azt a véleményem, hogy a Biblia csak annyit mond Mária szüzességéről, amit Máténál olvashatunk. És figyelembe véve az Evangéliumok születésének korában uralkodó elképzelést (és tudást, illetve “tudást”) a fogantatással, származással kapcsolatban, feltételezhetjük, hogy az a kevés, amit ott e témában olvashatunk, az tényszerűen úgy is volt.

    Viszont már a te elmélkedésed nyelvezete alapján is egyértelmű, hogy a Mária-dogmák (“érintetlen szüzességben, tudniillik a szülés előtt, a szülés során és a szülés után mindenkor”) beszédmódja nagyon nem a hétköznapi kommunikáció, de nem is a tudomány beszédmódja, még csak nem is az irodalom vagy a mítoszok nyelve, hanem a doxológia nyelve.

    Most utánabogarásztam, és valóban, Alois Müller és Dorothea Sattler azt írja (Dogmatika kézikönyve, Vigilia kiadó, Mariológia fejezet): “Pusztán egzegetikailag nem dönthető el, hogy ez az elbeszélési hagyomány történelmi emléket őriz-e (…) vagy hogy itt a kezdetre a vég felől, Jézus istenfiúságának húsvéti felismerése fényében következtetnek-e.”

    Persze lehet, hogy történetileg is úgy volt, ahogy írod, de nem tudhatjuk. Hinni persze hihetjük.
    És ebben a mai korban már nem biztos, hogy érdemes a doxológia beszédmódjával megfogalmazott hittételeket történeti (biológiai) tényként tárni a hívek elé. A doxológia az doxológia. (De mivel az igehirdetésben (szentmisén, hittanórán, stb.) erről nem beszélnek, nyilván minden állítás úgy jelenik meg a hívek előtt, mint ami történeti tényt közöl. És ez elég nagy hiba. Inkább eltávolítja a ma emberét az Egyháztól, kereszténységtől, mintsem közelítené. Bizonyos szavak, mondatok ismerete és ismertetése nem lehet fontosabb, mint az evangélium hirdetése: az a munkatársi együttműködés Krisztussal, ami az embereket Isten felé segíti. De ez már egészen más téma…bocs…)

    És bár a valóság meg az igazság sem demokratikus fogalom, azért fontos lehet, hogy teológiai-szisztematikus oldalról szinte egyhangúlag képviselt vélemény, miszerint “a Lélektől való szűzi fogantatás bibliai tanúsítása olyan teológiai kijelentés, amely más síkhoz tartozik, mint az esemény történeti valószínűségének kutatása” (szintén A. Müller és D. Sattler)

    Úgyhogy a Lk 1,26-38 nem feltétlenül történeti tényeket közöl. (Erre a szövegben is több minden utal.) De ha történeti tényként akarjuk kezelni, akkor is fura. Ha egy tizenéves fiatal lánynál egyszer csak megjelenik egy angyal, akkor nem biztos, hogy hirtelenjében összeszedett, logikus, pontos tud lenni. Úgyhogy történeti síkon elemezve Mária az angyalnak szegezett kérdését bizony nem csak az az értelmezés adódik, amit te leírsz.

    • David Vincent
      január 22, 2014

      ‘De ha történeti tényként akarjuk kezelni, akkor is fura. Ha egy tizenéves fiatal lánynál egyszer csak megjelenik egy angyal, akkor nem biztos, hogy hirtelenjében összeszedett, logikus, pontos tud lenni. ‘

      Az evangéliumok sok momentumát lehet ‘történeti síkon’ is megközelíteni. Összeolvasni a szinoptikusokat, azon tanakodni, hogy Jézus mennyi idő alatt juthatott Gadarából Názáretbe, hol volt az első kenyérszaporítás stb.

      Itt viszont nincs ennek túl sok értelme. Vagy elfogadod a ‘tizenéves fiatal lány’ beszámolóját a rövidke párbeszédről vagy nem.
      Kíváncsi lennék, hogy ‘történeti síkon’ mit tartanál meg az angyali üdvözletből..

      • HA
        január 22, 2014

        És biztosan tudjuk, hogy az angyali üdvözlet történeti tényeket rögzít?
        Ennél frappánsabban nem tudom megfogalmazni:
        “Pusztán egzegetikailag nem dönthető el, hogy ez az elbeszélési hagyomány történelmi emléket őriz-e (…) vagy hogy itt a kezdetre a vég felől, Jézus istenfiúságának húsvéti felismerése fényében következtetnek-e.”
        Nem gondolom, hogy döntenem kéne, úgy értem, hogy nekem kéne ebben döntenem. Elfogadom, értem és megértem azokat, akik történeti síkon is korrektnek és szó szerint pontosnak tartják a történetet.
        De ez nekem nem olyan fontos. Ha “odaát” (amikor majd színről színre…) kiderül, hogy történetileg is hiteles volt, és minden úgy van, ahogy HGy értelmezi, az nem lesz megrázkódtatás számomra 🙂

        • David Vincent
          január 22, 2014

          ‘Pusztán egzegetikailag nem dönthető el’

          Miért kéne ‘pusztán egzegetikailag’ nézni? Egyáltalán mi az, hogy ‘pusztán egzegetikai’?

          ‘De ez nekem nem olyan fontos. ‘

          Igazán nagyvonalú vagy.

  4. Sallai Gábor
    január 22, 2014

    Bocsánat, egyedülállóként szólok hozzá ehhez, a házasságban élők számára oly nehéz kérdéshez:

    Én teljesen elképzelhetetlennek tartom, hogy az Egyház álláspontja megváltozzon a fogamzásgátlás kérdésében, és éppen a test – II. János Pál pápa által kidolgozott – teológiája alapján gondolom így, hiszen pont a házastársak egymással való kapcsolata és egysége lesz színlelt és hamis, ha azt, amit Isten maga kötött egybe, szétválasztják, vagyis a nemi aktusban mégsem adják oda önmagukat teljesen társuknak, hanem azt, ami elválaszthatatlanul hozzájuk tartozik, jelesül a termékenységüket – és ezzel magát Istent is – kirekesztik.

    • Bystander
      január 22, 2014

      A fenti általános elv konkrét alkalmazásának nehézségeit szem előtt tartva, a “Gyóntató atyák Vademecuma” (1997) c. szentszéki dokumentum a fogamzásgátlás kérdésében azt jelöli meg ma különösen kiéleződő kritikus pontként, hogy a pap minden egyes esetben el kell-e magyarázza a vonatkozó egyházi tanítást, ha az a házas gyónónak nem magától értetődő?. Itt is sokak számára igen éles gyakorlati dilemma körvonalazódik.

      A dokumentum egyrészt leszögezi: “Mindazok, akik a házaséletre kaptak meghívást, a szeretetre szóló meghívásukat [19] tökéletes önátadásukban valósítják meg, melynek a test részérôl megvannak a maga sajátos kifejezési formái. [20] A házastársak kölcsönös odaadásának sajátos gyümölcse az élet továbbadása a gyermekeknek, akik a házastársi szeretet jelei és egyben megkoronázása. [21] Mivel a fogamzásgátlás közvetlenül ellenkezik az élet továbbadásával, elárulja és meghamisítja azt az odaadó szeretetet, mely a házastársi egyesülés sajátja: “manipulálja az odaadás teljességét”, [22] és ellenkezik Isten szeretetének a házastársakra vonatkozó tervével.”

      Másrészt ezt mondja a dokumentum: “Kétségtelenül a házastársi tisztaságra vonatkozóan is mindig érvényesnek kell tekinteni az alapelvet, mely szerint a bűnbánót meg kell hagyni jóhiszeműségében, ha szubjektíven legyôzhetetlen tudatlanságból fakadó tévedésben van; és el kell tekinteni az oktatástól, amennyiben az a magatartáson nem változtatna, hanem inkább formálissá válna a bűne. A gyóntatónak azonban ilyen esetekben is törekednie kell arra, hogy a gyónót egyre inkább segítse Isten tervének elfogadására életében, beleértve a házastársi tisztaság követelményeit is. Ennek érdekében a gyóntató atya ajánlhatja a gyónónak az imádságot, buzdíthatja lelkiismeretformálásra, vagy tanácsolhatja neki az egyházi tanítás alaposabb megismerését.”

      http://www.katolikus.hu/vademe.html

      Sok olyan több gyermekes házasság is van, ahol nem mindkét fél ugyanolyan fokon tudatos hívő, így a fenti érvelés valamelyikükre nem hat. Hogyan kell ilyenkor rangsorolni az értékeket a nagyobb jó védelmében?

  5. H.Gy.
    január 22, 2014

    Hú, mennyi jó hozzászólás! Köszönöm!

    • HA
      január 22, 2014

      (Eléggé off, így csak zárójelben 🙂 Felkaptam a fejem, amikor a református félóra beharangozójában azt hallottam “Miért szül gyűlöletet az igazság?” Na, gondoltam, a szerkesztők/készítők is ezt a blogot olvassák. Aztán meg is szólaltál a műsorban. És közbe-közbeszúrva épp a “kergetőzős” Immense caeli szólt. De jó lesz a debrecenieknek februárban…. Karl Barth egyik könyvét (Der Römerbrief) meg egyszer valahonnan meg kell szerezzem.)

  6. HA
    január 22, 2014

    Remélem, egy-két “apróságban” azért változni fog az Egyház álláspontja.

    “az Egyház azt tanítja, hogy szabad a házasoknak követni a szervezetben adott periódusokat, csak azokban az időszakokban élvén a házaséletet, amikor a fogamzás lehetősége szünetel”

    A fogamzás lehetősége sosem szünetel – hacsak nem épp gyermeket vár az asszony, vagy esetleg már egész biztosan nincs és nem is lesz peteérése (vagy nincs petefészke, nincs méhe, stb).
    Lehet, hogy szakmai ártalom, de szerintem jó lenne, ha papjaink legalább alapvető biológiai-egészségtani ismeretekkel rendelkeznének.
    Vannak nagy és kis valószínűséggel termékeny időszakok. Ennyit állíthatunk. (Az állítás igaz voltát számos, különböző korú embertársunk bizonyítja – tulajdon létezésével 🙂 Sőt, olyannyira nincs szünetelés, hogy csak nagyon tudatlan emberek nem tudják, hogy a legnagyobb hatékonyságú, hormonális fogamzásgátló módszer alkalmazása sem 100%-os. Magam is nem egy ember(ké)t ismerek, aki így fogant.)

    Csodálatosnak tartom az Egyház házassággal, házasélettel, gyermekáldással kapcsolatos tanítását. És vajon ki mutassa fel az ideált, ha nem az Egyház? Csak nagyon nem mindegy, hogy mindezt HOGYAN teszi.

  7. HA
    január 22, 2014

    Ezt még muszáj, mert annyira jó (kicsit közvetve, ám még ide tartozó téma), de aztán szünetelek…

    Egy bizonyos Joseph Ratzinger nevű teológus a következőt állította:
    “Jézus istenfiúsága … az egyház hite szerint nem azon alapszik, hogy Jézusnak nem volt emberi apja; az istenvoltáról szóló tanítást nem érintené, ha Jézus szokásos emberi házasságból született volna. Hiszen az istenfiúság, amelyről a hit beszél, nem biológiai, hanem ontológiai tény.” (J. Ratzinger: Einführung, 225; A keresztény hit, 165)
    Aztán a szöveg így folytatódik (A. Müller és D. Sattler még mindig) “A szűzi foganás megvallásának Isten transzcendenciája miatt el kell kerülnie annak a gondolatnak még a látszatát is, mintha Isten fizikailag nemzette volna Jézust. Istenfiúságon ugyanis azt az Atya és Fiú közti személyes és lényegi viszonyt értjük, amelynek visszatükröződése Jézus Abba-megszólítása, és amely az Isten üdvözítő akaratával való legbensőbb azonosulást jelenti, azt a legnagyobb, szerető készséget, hogy Isten küldötteként teljesítse az Atya ígéretét.”

    • Bystander
      január 22, 2014

      (Szerintem is eléggé offtopic.irányba ment a kommentek egyik része..) A vargabetűhöz viszont érdemes elolvasni a fenti szemelvény újratárgyalását Benedek pápától a Gyermekségtörténetről:

      http://szitkonyvek.hu/termek/1500

      http://hu.radiovaticana.va/storico/2012/12/17/p._szab%C3%B3_ferenc_ismerteti_xvi._benedek_j%C3%A9zus_gyermeks%C3%A9gt%C3%B6rt%C3%A9nete_c/ung-647999

      Bölcs és megszívlelendő.

      • CH
        január 24, 2014

        A Vatikáni Rádió idézett oldalán az ismertetésben a következő olvasható: “József jogilag, a törvény előtt Jézus atyja volt. De Lukács korábban, a Gábor főangyal szavaival világosan hírül adja Máriának, aki férfit nem ismert: »A Szentlélek száll rád, és a Magasságbeli ereje borít el.« Ezért lesz a születendő gyermek Isten Fia.” Majd pedig: “Miután megvitatta (Joachim Gnilka véleményét elfogadva) azt a felfogást, amely szerint Jézus szűzi fogantatása mítosz lenne (az egyiptomi fáraók isteni eredetének mítoszában hasonló hiedelmeket találunk!), Ratzinger pápa, Karl Barth protestáns teológus krédó-magyarázatával egyetértésben (»fogantatott a Szentlélektől, született Szűz Máriától…« pp. 68-69) leszögezi: Igen, igaz az, amit a krédóban megvallunk. Jézus történetében van két pont (mozzanat), ahol Isten közvetlenül közbelép az anyagi világban: születése szűztől és feltámadása a sírból, ahol teste nem látott rothadást.”
        Mindez nem azonos azzal, hogy az istenfiúság biológiai tény is, és Isten fizikailag is nemzette Jézust?

        • HA
          január 27, 2014

          Nem, az istenfiúság semmiképpen sem biológiai tény. A Credo állítása nyilván igaz, de attól az istenfiúság, mint olyan, nem biológiai tény.
          A Lélektől foganás szerintem nem azonos azzal, hogy Isten fizikailag nemzette volna Jézust. De bizonyos földi szabályokat felfüggesztett, az biztos. (Ahhoz, hogy embert teremtsen, Istennek nincs szüksége a földi (fizikai-kémiai-biológiai) törvényekre, de ha már így teremtette a világot, nyilván csak olykor-olykor függeszti fel őket, sőt csak kellő okkal.)
          Viszont az pl mindenképp elkerülendő, hogy bárki úgy gondolhasson Isten földi tevékenykedésére és Jézusra, mint pl Zeusz földi tevékenykedésére, és az ő utódaira. (Amire talán ma is, de akkoriban biztos elég nagy volt az esély.)

      • HA
        január 27, 2014

        Köszönöm, elolvasom majd. Már csak azért is, mert valami azt súgja, a fenti szemelvényt nem akarja újratárgyalni. Az a fenti ratzingeri állítás egyszerűen igaz. De biztos sok mindent tartalmaz a könyv, ami hasznomra válhat.

  8. Bystander
    január 23, 2014

    “Legyetek tökéletesek, amint mennyei Atyátok is tökéletes! Az ortodox egyház világossá teszi a katolikus egyházban gyakorlatban létező, csak teoretikusan kevéssé reflektált elvet: egyfelől teljes evangéliumi szigor (akribeia), másfelől az egyes esetekben a lehető legnagyobb megértés és engedékenység (oikonomia). Az egyház nem a többség életmódja alapján alkotja meg az életvezetési szabályokat és tanácsokat, hanem azt javasolja, hogy az életvitelünket igazítsuk a tökéletesség elvárásához.”

    Forrás: http://wp.me/p3gCT8-du

    Az “elvált újraházasodottak” és az “időszakosan nem abortív fogamzásgátlással élő többgyermekes házaspárok” lelkigondozásánál vajon milyen gyakorlatot követnek a magyarországi ortodox egyházak? Van erre a kérdésre jól körvonalazható válasz és karakteres kapcsolódó gyakorlat?

    • Bystander
      január 24, 2014

      Közben találtam angol nyelvű forrást az eredeti posztban felvetett kérdésekről alkotott ortodox állásponthoz, ami kulcspontokon erősen rímel a blog gazdája által írottakra:

      http://oca.org/orthodoxy/the-orthodox-faith/spirituality/sexuality-marriage-and-family/family

      Ez azért érdekes, mert a keleti egyház papságának jelentős része házas emberekból áll. A teljes értelemben vett házasság – mint kemény beszéd – itt is markánsan kirajzolódik, bár néhány ponton árnyaltabb a hagyomány alkalmazása.

      • H.Gy.
        január 24, 2014

        Szép összefoglalás, köszönjük! Magyarul is olvasható egy nagyon jó könyv az ortodox házasságteológiáról, a koronázási szertartás magyarázatával és patrisztikus forrásgyűjteménnyel: John Meyendorff, A házasság misztériuma. Kairosz, 2009. Három fontos kérdésben azonban szerintem apologetikusan és előítéletesen utal a vonatkozó katolikus tanításokra, nem valódi mélységükbe mutatja be őket. 1 szerinte a katolikusok a házasságot elsősorban szerződésnek tartják, 2. a legkeményebb augustinizmust tekinti a hivatalos nyugati felfogásnak szexualitás kérdésében (ti. a szex bűn, hacsak nem házasságban gyermeknemzés a célja). 3. a Humanae Vitae-re utalva szerinte a természetes születésszabályozás és a “pirulák” használata között nincsen valódi különbség.
        A korábban felvetett akribeia-oikonomia elvről ezt mondja: hogy egyes helyi egyházak ugyanúgy tiltják a fogamzásgátlást, mint a pápai enciklika, de az ortodox egyház egésze soha nem hagyta jóvá általánosan a tiltást. A felelős keresztény párokra és lelkivezetőikre bízta a kérdés gyakorlati megválaszolását.

  9. David Vincent
    január 25, 2014

    Andrea Tornielli könyve (Ferenc pápa élete, eszméi, szavai, Szent István Társulat, 2013) pár bekezdés erejéig foglalkozik az ortodox házasságfelfogással (164. oldal):

    ‘az ortodox Egyház hajlandó eltűrni olyan személyek második házasságát, akiknek házassági kötelékét az Egyház (nem az állam) feloldotta az oldásra és kötésre kapott hatalmával, és bizonyos esetekben megad egy második lehetőséget: például folyamatos házasságtörés esetén, vagy olyan esetekben is, amikor a házassági kötelék színleléssé válik. A második házasságkötés lehetőségét a házasság felbontása esetén csak az ártatlan fél kapja meg. Az esküvői szertartástól eltérően a második házasságot bűnbánati szertartás keretében
    kötik meg – ennek oka egy csődhelyzet elismerése -, melynek része egy feloldozó imádság is.

    Tekintettel arra, hogy a régi hagyományban a második házasság szertartásából hiányzott a jegyesek megkoronázásának mozzanata, mely az ortodox teológia szerint a házasságkötés lényeges része, teológiailag jogosnak látszik azt állítani, hogy az ortodox számára a második házasság nem igazi szentség, hanem legfeljebb ‘szentelmény’, mely feljogosítja az új házastársakat arra, hogy kapcsolatukat úgy tekintsék, mint amit az egyházi közösség teljesen elfogad. A második házasság szertartását végzik özvegy jegyesek esetében is, és ez lehetővé
    teszi, hogy az ortodoxia alapjában csak egy igazi szentségi házasságot ismer egy személy életében, eltérően attól, ami a Katolikus Egyházban gyakorlat.’

    Az esetleges elütésekért elnézést kérek. A könyv különben nem túl jó, érződik, hogy rohamtempóban készült.

    • H.Gy.
      január 27, 2014

      Jó lenne erről meghallgatni IMB-t!

      • David Vincent
        január 27, 2014

        Pár dolog azért furcsa. Nem világos, hogy az oldás és kötés hatalma kiterjed-e a házasságra is (‘ Amit tehát Isten egybekötött, azt ember ne válassza szét’).

        Emiatt nem értem azt sem, hogy az özvegyek miért csak a ‘második házasság’ szertartását végezhetik, ha már egyszer Isten felbontotta a köteléket?

        • HA
          január 27, 2014

          Köszönöm a fenti idézetet! Szóval az oldás és kötés hatalma.
          De az özvegyekre vonatkozó részt nem értem. Az nem “második házasság”.
          1Kor7:39 (ami nyilván az özvegy férfiakra is ugyanígy vonatkozik) alapján az özvegy szabad állapotú, szabadon megházasodhat.

  10. Bús Endre
    január 29, 2014

    Egy kedves, teológiát is tanult orvost hallottam egy társaságban érvelni amellett, hogy a szűzi fogantatás biológiailag lehetséges. (Természetesen Jézus fogantatásáról volt szó.) Elhárítottam. Úgy éreztem, nem feladatunk ezt feszegetni.

    • HA
      február 1, 2014

      Elvileg lehetséges biológiailag. De hogy megtörténik, és a terhesség megmarad, a gyermek megszületik…nos… Tán csak nem arról beszélt, hogy Mária kivételesen nő fenotípusú, (47,XXY) genotípusú volt, majd ún. szűznemzés után Jézus már “szabályosan” férfi fenotípusú, (47,XXY) genotípusú Klinefelter-szindrómás, csak szerencséjére enyhe tünetekkel?
      Ilyen helyzetben bölcs dolog az elhárítás.
      Amúgy meg mindegy, hogy Isten milyen szabályt függesztett fel, s hogyan. Az ilyen fantáziálgatás tényleg nem vezet sehova.

  11. Bystander
    január 29, 2014

    Az “elvált újraházasodottak” esetéhez…

    Azt értem, hogy egy megvalósult, de zátonyra futott szentségi házasságot követően, az egyház attól minden további együttélési formát élesen elhatárol (a távoli házastárs haláláig). A házasság felbonthatatlanságának elvét csak így lehet intézményesen védelmezni. Amit nem értek, hogy a szentségi házasság intézményén kívül miért tartozik minden egyéb egyetlen gyűjtő kategóriába. Miért nincs valamiféle fokozati különbség egy családot formázó felelős szeretetkapcsolat és egy felelőtlenebb “próbaházasság” között. Az utóbbi kényelmi szempontot vagy kordivatot követ, az előbbi a résztvevő férfi és nő, illetve a gyermekeik valós szociális javát szolgálhatja )bár nem eszményi formában). “Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj…” A helyi lelkipásztor – minden bizonnyal – a kegyelmi élet szempontjából is valós különbségeket érzekelhet, és így ridegnek tűnhet a túl sematikus, központi szabályozás, akár az ilyen pót-családok egyházi státuszáról, akár a szentségekhez jutásukról van szó.

    Talán lehetne olyan szabályozás is, hogy pl. az ilyen pót-családok, ahol ezt a helyi lelkipásztor is indokoltnak látja, Nagyhéten meggyónhatnának, és húsvétkor áldozhatnának, mindaddig, amíg képesek őrizni a kegyelmi állapotot. Ez tulajdonképpen a jelenlegi “józsefházasságos” szabályozás időszakos érvényesítése lenne. Aki ezzel él, tulajdonképpen minden húsvétkor – legalább egy ideig – közelíthet ará vonatkozó egyházi eszményhez. A változás lényegében az lehetne, hogy Nagyhéten minden évben szentségi támogatást, és az eszményre szóló meghívást kapnának az arra érdemes “vezeklők”.

    Egy ilyen szabályozás például egyszerre védené a szentségi házasság méltóságát, jelezné az szentségek nélkülözhetetlenségét, és világossá tenné, hogy vezeklői állapotról van szó, ami mégsem mosódik egybe bármilyen egyéb objekítve búnös állapot felelőtlenségével… Egy magánbeszélgetésben kaptam ezt az ötletet, amit jónak tartok.

    • H.Gy.
      január 30, 2014

      Szerintem is kiváló megoldási javaslat!

      • Bystander
        január 30, 2014

        Ez a szabályozási javaslat elsősorban a Familiaris Consortio-nak a fent idézett második érvére válasz, de arra szerintem is jó válasz:

        “De van e (jelenlegi) fegyelemnek egy különleges lelkipásztori indoka is: ha az ilyen embereket az Eucharisztiához bocsátaná, az Egyháznak a házasság felbonthatatlanságáról szóló tanítására vonatkozóan tévedés és zavar támadna a hívőkben.”

        Egy ilyen világosan körülhatárolt, “húsvéti kegyelmi időszakhoz” kötött szabályozás ezt a zavart elkerülhetné, továbbá összhangba kerülne az egyháznak azzal a deklarált meggyőződésével, hogy hosszú távon a szentségek nélküli élettel az ember az üdvösségét kockáztatja. Ha pedig ez így van, akkor itt a lelkipásztori felelősség is igen nagy, ami a rendkívüli szinódus összehívásának a közvetlen indoka.

    • mmathaios
      január 30, 2014

      Szerintem a házasságon kívüli szexuális kapcsolat bűnét elkövető nemcsak Nagyhéten, hanem bármikor meggyónhat és megáldozhat, amennyiben jelen van a bűnnel való szakítás bánathoz szükséges szándéka. Ha ez jelen van, bármikor meggyónhat, ha viszont nincs jelen, akkor meg soha. Első pillanatra ez talán legalista, kegyetlen álláspontnak látszik, valójában nem az. Az ember döntései következtében olyan állapotba kerülhet, amelynek súlyát hosszú időn keresztül viselnie kell. Szerintem ilyenkor feladat az ebben az állapotban lévőnek a segítése azzal együtt, hogy ezt az álllapotot rendezetlen állapotnak tekintjük. Nem vagyok lelkipásztor és talán egy kissé “kenetesen” hangzik, de az imádságot hangsúlyoznám a bánat kegyelméért, még akkor is, ha ez az állapot emberileg szinte megszüntethetetlennek látszik, például az új kapcsolatból született gyerekek miatt. Ez az imádság akár rendszeres, intézményesített formában is történhet. A szentmisén való résztvételből senki sincs kizárva, sőt ez vasárnaponként kötelesség is.

      • David Vincent
        január 30, 2014

        Egyetértek. Az igaz, hogy a nem szentségi kapcsolatok között is vannak komoly eltérések felelősségvállalás és elkötelezettség terén. Ebből viszont szerintem nem következik, hogy fokozatokat állíthatnánk fel a ‘szentségi hozzáférés’ gyakoriságában. Az emberi igazságérzet ezt diktálná, de a szentségek forrása nem az emberben van.

        • H.Gy.
          január 30, 2014

          A javaslat nekem azért rokonszenves, mert az ősegyház bűnbánati/vezeklési gyakorlatának hitelesnek tűnő, mai változata. Valóban fokozatiságot jelent. Ez az, amitől elszoktunk, mert mindent lerendezhetőnek vélünk a gyónás és penitencia mai, meglehetősen gépies formáiban. A szentségek hozzáférésének vannak fokozatai, és a bűnbánatnak is vannak fokozatai.

      • H.Gy.
        január 30, 2014

        Ez a kánonjogilag rendezetlen állapot azonban a gyakorlatban úgymond nem egyformán rendezetlen. Más-más okokból, szándékokkal, eltérő súlyú felelősség terhével meghozott döntések következménye. Éppen ezért, még ha nem is feltétlenül legális, de tudjuk, a gyakorlatban sok lelkipásztor tesz engedményt. Meddig mehetnek el ebben, nincs-e szükség valami árnyaltabb, az egyes személyekre nagyobb tekintettel lévő hivatalos megoldásra?

        • David Vincent
          január 30, 2014

          ‘az ősegyház bűnbánati/vezeklési gyakorlatának hitelesnek tűnő, mai változata’

          A visszatérésnek/fogadásnak voltak lépcsői, amennyire tudom. Kérdés, hogy mit tett volna az ősegyház akkor, mikor nem volt szándék vagy lehetőség a visszatérésre.

        • H.Gy.
          január 30, 2014

          Ha nincs szándék, akkor semmit. Megbánt súlyos, halálos bűnökre nagyon szigorú vezeklést róttak ki, amely hosszú évekig tarthatott. Theodosius császár például tömeggyilkosságra adott utasítást, amiért Ambrus püspök kiközösítette és nyilvánosan kellett vezekelnie.

        • Bystander
          január 30, 2014

          “Éppen ezért, még ha nem is feltétlenül legális, de tudjuk, a gyakorlatban sok lelkipásztor tesz engedményt.”

          Az egyházjog nem úgy működik, mint a polgári jog. Az egyházjog nem pusztán az objektív törvényt tartja szem előtt, hanem Jézus intelmét is megszívleli: “A betű öl, a lélek éltet”. Az egyházi törvény elsődlegesen a lelket, az üdvösséget védi minden szinten, ezért soha semmilyen kérdésben nem elégséges az, hogy a törvény betűje alapján mechanikusan kijelentjük, hogy ez így van, vagy amúgy van. A törvényben megjelölt lelkipásztori döntéshozó (“belső fórumon” a gyóntató!!!) előjoga és felelőssége eldönteni, hogy a konkrét esetekben mi a helyzet. Az egyházi hatóság feladata és kötelessége az adott helyzethez szabni a szentségekhez jutás szabályozását is, mert itt nem filozófiai teóriákról van szó, hanem a lelkek üdvösségéről. A fent már idézett “Gyóntató atyák vademecuma” c. szentszéki megnyilatkozás azt is dokumentálja, hogy itt a katolikus egyház jelen gyakorlatában átöröklött feszültségek és aktuálisan kiéleződött, megoldandó problémák vannak.

          Az Egyházi Törvénykönyv szerint a legfőbb törvény a lelkek üdve, és ez hangsúlyosan így szerepel a törvénykönyv utolsó kánonjában is (lex suprema salus animarum). Épp ezért minden olyan helyzet, amely egy ember számára elviselhetetlen lelki terhet jelent, megoldást követel. A fent említett “fokozatosság” szükségességének a lelkipásztori megállapítása, az illetékes egyházi hatóságnak – adott esetben – joga és kötelessége lehet.

  12. Sallai Gábor
    január 31, 2014

    A Gyóntató atyák vademecumában (Római dokumentumok XII. – A Család Pápai Tanácsa) ezt olvasom:

    25. lábjegyzet:
    “Isten törvényének megtartása bizonyos helyzetekben nehéz, nagyon nehéz lehet: de soha nem lehetetlen. Ez az Egyház hagyományának állandó tanítása.” (VS 102.)

    “Nagyon súlyos tévedés volna elfogadni …, hogy az Egyház által tanított törvény önmagában csak egy >ideálkülönböző értékek mérlegelésévelaz ember konkrét lehetőségei<? És miféle emberről van szó? Arról az emberről, akin az ösztönösség uralkodik, vagy arról az emberről, akit Krisztus megváltott? Mert végső soron erről van szó: a Krisztusban való megváltás valóságáról. Krisztus megváltott minket! Azaz: nekünk ajándékozta a lehetőséget, hogy létünk teljes igazságát megvalósítsuk; szabadságunkat megszabadította az ösztönösség uralmától. És ha a megváltott ember még vétkezik, az nem azért történik, mert tökéletlen a Krisztus által kapott megváltás, hanem mert az ember akarata kivonja magát abból a kegyelemből, mely a megváltásból számunkra adódik. Isten parancsa kétségtelenül hozzá van mérve az emberi képességhez: mégis minden egyes ember képességét a Szentlélek adja ajándékba; annak az embernek, aki a bűnbeesés után mindig megbocsátásra szorul és a Szentlélek jelenlétének örvendhet." (II. János Pál beszéde egy szülői felelősségről szóló kurzus részvevőihez 1984. március 1-jén.)

    9. A "fokozatosság törvényét" a lelkipásztori tevékenységben nem szabad fölcserélni a "törvény fokozatosságával", mely arra irányul, hogy enyhítse a törvény követelményeit. A fokozatosság inkább abban áll, hogy megkívánja a határozott elfordulást a bűntől és az állandó előbbre jutást az Isten akaratával és az Ő szeretetre méltó parancsolataival való tökéletes egyesülés irányában.

    43. lábjegyzet: Az úgynevezett "fokozatosság törvénye", azaz a fokozatos előrehaladás ugyanis nem lehet azonos a "törvény fokozatosságával", mintha az isteni törvény parancsai különbözőek volnának a különféle emberekre vonatkozóan.

  13. Sallai Gábor
    január 31, 2014

    Bocsánat, előző hozzászólásom második bekezdésének első két mondata hibásan jelent meg a honlapon, ezért elküldöm megint:

    Nagyon súlyos tévedés volna elfogadni …, hogy az Egyház által tanított törvény önmagában csak egy „ideál”, melyet egy második lépéssel hozzá kell illeszteni és megfelelő módon hozzá kell hangolni — mint mondják — az ember konkrét lehetőségeihez, mégpedig a „különböző értékek mérlegelésével”. De mit jelent „az ember konkrét lehetőségei”?

    • Bystander
      január 31, 2014

      Kedves Gábor!

      Szeretnék emlékeztetni rá, hogy én magam hívtam fel a figyelmet a dokumentum egészére. Kis túlzással, éppen ebből a helyzetből és az egyház kapcsolódó tapasztalataiból fejlődött ki a döntés, hogy (1) Benedek pápa: a következő rendes szinódus feltétlenül a fenti posztban is jelzett témákról kell szóljon, (2) Ferenc pápa: a téma olyan nehéz és összetett, hogy egy évvel korábban még egy rendkívüli szinódusra is szükség van. A “helyzetet” hűen tükrözi a Vademecum, de nem hiszem, hogy egészében ide kell idéznünk,mert hosszú, és megadtam a linket.

      E dokumentum egyébként nem tanítóhivatali szöveg, hanem kötelező szabályozás a Család Pápai Tanácsa részéről. Azért született meg, mert a helyzet teológiailag is és a gyakorlatban is igen bonyolult, és az egyház felelősséget érez az érintettekért.

      Önnek az a konklúziója, hogy a fenti két szinódus összehívása felesleges volt az adott témában, hiszen magát a Vademecumot kellene – lábjegyzetekkel együtt, amelyeket idéz – pápai szinten is hitelesítve kiadni? Ezt a lehetőséget mind II. János Pál, mind Benedek pápa elvetette.

      Én H.Gy. posztját teljesen realistának és jól tájékozottnak gondolom, ezért kapcsoltam hozzá az általa is említett Familiaris Consortio és a Kánonjogi Kódex releváns pontjait, továbbá a Vademecumot, ami jól leírja a jelenlegi szabályozás belső feszültségeit is. Ezek tények, amin nincs értelme vitatkozni, ha valaki olvasni tud. H.Gy. posztja azt fontolgatja, hogy az egyház (a pápa) mint törvényhozó, milyen kérdéseknél van döntéshelyzetben a szinódusok kapcsán. Nem arról van tehát szó, hogy a “fokozatosság törvényét” fel akarnánk cserélni a jelenleg érvényes “törvény fokozatosságával”, hanem megpróbálunk együttgondolkodni a törvényhozóval.

  14. David Vincent
    január 31, 2014

    Szeretnék visszatérni Bystander eredeti felvetésére (szentségek vétele Húsvétkor a ‘pót-házasságban’ élők számára). Mit ígérnének meg ilyenkor a gyónók? Hogy kerülik a bűnre vezető alkalmat? Hogy lehetne komoly egy ilyen gyónás, hiszen a gyónó és a gyóntató is tudja, hogy az ígéret nem vehető komolyan? Megértem a jó szándékot, de akkor is fából vaskarikának tűnik a dolog.

    • Bystander
      január 31, 2014

      Talán a fából vaskarika túlzás, de valóban, sok tisztázandó részlet van. Én azt szoktam megígérni, hogy “a jóra törekszem és a bűnre vezető alkalmat kerülöm”. Az ember e téren általában részleges sikerekről tud beszámolni.

      Az “elvált újraházasodottak” esetéhez: Mivel az egyház a “józsefházasságot” jelenleg is a tökéletes egység útjának tekinti, így az nem lehet maga a bűnalkalom.

      A visszaesésről pedig ez a szabályozás a gyónásnál: “11. A bűnbánótól, aki bánja a házassági tisztaság elleni súlyos vétkét, és visszaesései dacára harcolni akar a jövôben a bűnök ellen, nem szabad megtagadni a szentségi föloldozást. A gyóntató atyának kerülnie kell a vizsgálódást afelôl, nem hiányos-e a gyónó isteni kegyelembe vetett bizalma vagy jószándéka, s ezért nem szabad abszolút garanciákat követelnie a jövôbeli feddhetetlen magatartásra, [45] hiszen ez emberileg lehetetlen; ez felel meg az elismert tanításnak és a gyakorlatnak, melyet a szent egyháztanítók és gyóntató atyák a visszaesô bűnösök esetében folytattak.”

      http://www.katolikus.hu/vademe.html

      De mindezt én is hangsúlyosan csak hipotetikus felvetésnek tekintem, ahogy H.Gy. is utalt már erre, más összefüggésben, korábban.

      • David Vincent
        január 31, 2014

        ‘Az “elvált újraházasodottak” esetéhez: Mivel az egyház a “józsefházasságot” jelenleg is a tökéletes egység útjának tekinti, így az nem lehet maga a bűnalkalom.’

        Ez elvben természetesen igaz, csak nem életszerű. Ha az ‘újraházasulandók’ általában a József-házasságot választanák, akkor nekünk most nem is lenne miről beszélni.

        • Bystander
          január 31, 2014

          A jelenlegi szabályozás ezzel szemben “életszerű” is, azon túl, hogy elvi síkon egyszerű, mint az 1×1 ?

          Szeretném hozzátenni, hogy én sem érintettként gondolkodom az ilyen embertársaink kínjairól. A baráti körömben azonban jelen vannak. Fájdalmas látni, hogy sok napi áldozó nem becsüli annyira az Eucharisztiát, mint néhány ilyen Legszentebbtől megfosztott testvérünk (aki esetleg a gyerekeivel együtt éppen ártatlan áldozata az első tönkrement házasságának). Eszébe jut az embernek a megvetett kánaáni asszony makacs kérése: „A kutyáknak is jut valami abból, amit a gyermekek esznek, ha más nem, a lehulló morzsák.” Mt 15,21-28 Erre Jézus olyat válaszolt, ami itt a blogon is ellenkommentek áradatát kapná: „Asszony, nagy a te hited! Legyen neked, amint akarod!” Nem elgondolkodtató az isteni Törvényhozó viselkedése épp egy olyan esetben, ami “lehulló morzsákról” szól?

          Én valóban bízom abban, hogy Ferenc pápa ezt a Jézust látja és szemléli, még minden az evangéliumot a mai viszonyokra felelősen alkalmazó teológiai és egyházjogi megfontolás előtt, hiszen valójában éppen az a Jézus a “hagyomány” tartalma!

        • H.Gy.
          január 31, 2014

          Találó a kánaáni asszony példája! A szinódus is arra keresi majd a választ, hogy meddig lehet elmenni az irgalmasság útján anélkül, hogy feladnánk az irgalmasságra tanító Evangéliumot.

  15. David Vincent
    január 31, 2014

    ‘A jelenlegi szabályozás ezzel szemben “életszerű” is, azon túl, hogy elvi síkon egyszerű, mint az 1×1 ? ‘

    A kérdés az, hogy mi következik magából ‘a dologból’, és hol kezdődik a gonosz szabályozás.
    Itt mégsem arról vitatkozunk, hogy milyen színű legyen a pápa cipője vagy hány centi magas legyen a tiarája.

    • Bystander
      február 2, 2014

      Nem volt szó “gonosz” szabályozásról, bár az ügyetlenségből lehet életidegen, sőt gondatlanságból még káros is (ahogy erre Jézus maga mutat rá). Szabályozásra azonban még így is szükség van, és a szabály engedelmességet követel. Amikor viszont korábban nem látott helyzet áll elő, lényegesen új elemekkel, akkor azt föl kell ismerni, és a finomított szabályozás nem mindig sikerül tökéletesre az első jószándékú próbálkozásnál. Az egyház isteni és emberi elemekből áll (a saját hivatalos tanítása szerint), és pusztán a házasság szentségének a története is ad némi képet arról, hogy ez a mi témánkra is érvényes.

      Az valóban kérdés lehet, hogy a szabályozás szempontjából új helyzetet jelent-e, hogy ma egy átlagos családban a férjnek és a feleségnek egyaránt külső munkahelyen kell dolgoznia a megélhetésért -, különösen, amikor több gyermek eltartásáról van szó. Így szinte egzisztenciális kényszer lehet a pót-házasság azoknál is, akik ártatlan hajótöröttjei a szentséginek, és fontosnak tartanák a szentségi életet is (én főleg erről a szűk csoportról beszéltem). Sok új házasságokat erodáló erő is jelen van azokban társadalmi folyamatokban, amelyek a mai helyzetet meghatározzák. Pusztán az is elgondolkodtató adat, hogy az emberek átlagos életkora Magyarországon a 20. század elején 40 év körül volt, amire azért azóta rátettünk néhány évtizedet. Ha tetszik, ma a házassági köteléknek 2-3-szor akkora időtávon és legalább ugyanennyivel erősebb nyírófeszültségek közepette kell kiállnia a próbát. Ez a hagyományos katolikus etika szerint a szubjektív felelősséget gyengítő tényezők közé számít, hiszen külső hatásokról is beszélünk. Ez szerintem kellőképpen indokolhatja a szabályozás finomítását, az egyháztörténelem által is jelzett mozgástérhez szabott mértékben, az evangélium mélyebb megértésére törekedve, a püspökeink és a pápa Szentlélek által támogatott belátása szerint. Én csak ennyit mondtam, mert a fenti posztban is pontosan ezt az éber, de felelős mérlegelést véltem felfedezni.

      Még egy hangsúly-korrekció, ami figyelmet érdemelne: A házasság termékenysége nem csupán “kvantitatív” kérdés (hogy hány gyerek legyen), hiszen a házastársak Szentháromság-mintájú szeretetközösséggé formálódása és életerős szellemű, testű, lelkű, hitű utódok felnevelése a voltaképpeni cél, nem csupán valamiféle materialista értelemben vett termékenység. Ezt ma fontosabb lenne hangsúlyozni, mint korábban bármikor, hiszen nagy veszély, hogy a formális konzervatívizmus hősies ellenállásban az az irány diktál, aminek ellenállunk, és elveszítjük a saját valódi, evangéliumi irányvételünket!

      Ezért valójában itt nem is vitatkozni kéne, hanem együttgondolkodni.

      • David Vincent
        február 2, 2014

        ‘. Így szinte egzisztenciális kényszer lehet a pót-házasság azoknál is, akik ártatlan hajótöröttjei a szentséginek, és fontosnak tartanák a szentségi életet is’

        Ez csakugyan könnyen előfordulhat.

  16. Sallai Gábor
    február 2, 2014

    Kedves Bystander, kedves Gyuri!
    Köszönöm szép és árnyalt hozzászólásait/hozzászólásaid! Most már kezdem érteni, mi értelme van ezeknek a szinódusoknak. Nagyon szeretem az Egyházat!

  17. HA
    február 2, 2014

    Felmerült bennem a kérdés, hogy az egyház miért használja két, nagyon, de nagyon eltérő értelemben a József-házasság kifejezést? Az alap-, az eredeti definíció világos. De az elvált, “újraházasodott” emberek esetében vajon hogy lehet alkalmazni? Náluk a József-házasság két (számomra) sarkalatos pontja (“szükséges feltétele”) hiányzik. Egyrészt nem házasság. Ez már önmagában elég nagy különbség, és az egyház óriási öngólokat rúg, ha az eleve sokak számára nehezen felfogható házasságfogalma mellett nem házas párkapcsolat esetében is alkalmazza a házasság kifejezést. Másrészt (az alapdefiníció szerinti) József-házasságra eleve úgy lépnek a felek, hogy kölcsönösen elhatározzák, nem fognak házas életet élni. Az “újraházasodottaknál” nem ez a helyzet. Egymást mondjuk történetesen szenvedélyes szerelemmel szerető embereknek azt javasolni, hogy OK, akkor innen éljenek inkább (másodlagos definíció szerinti) József-házasságban, arra a legkevesebb, ha azt mondjuk, nem életszerű. (Leginkább cinikusnak tűnik, még ha nem is az.) Ha a pár még gyermek(ek)et is nevel, akkor vajon mit mondhatunk az ő lelki fejlődésük egészségességéről olyan szülők mellett, akik kicsit fogcsikorgatva élnek egymás mellett, külön szobába költöztek, furán kerülgetik egymást egész nap, s közben egyéb eszközökkel azt próbálják a gyerekeik felé közvetíteni, hogy minden a legnagyobb rendben van így.
    Bocsánat, ha túl földhöztapadt volt ez a bejegyzés, de az nagyon nem jó, ha a szabályozás eltávolodik a konkrét valóságtól.
    Nem tudom, mi a megoldás. De hogy nem a (másodlagos definíció szerinti) József-házasság, az biztos.

    • Bystander
      február 3, 2014

      Íme, a világegyház szintjén is jelen van a miénkkel párhuzamos töprengés, amihez egyháztörténeti kutatások is szervesen hozzá kell tartozzanak. Egy friss írás a témában, egy jól tájékozott elemző blogon (angolul):

      http://chiesa.espresso.repubblica.it/articolo/1350707?eng=y

      • David Vincent
        február 3, 2014

        Megértem mindenki fájdalmát, de az a véleményem, hogy a kérdés bármiféle ‘újraértelmezése’ csak növelné a bizonytalanságot, és több kérdést vetne fel mint amennyit megválaszolna.
        Bemennénk egy olyan utcába, amiről nem lehetne tudni, hogy merre kanyarodik, és hogy mikor tudunk kijönni belőle.

        • H.Gy.
          február 3, 2014

          Fontos összefoglalás, nagyon köszönjük! Ebből is kiderül, hogy már nem az a kérdés, amit David Vincent pontosan-szellemesen fogalmaz: bemegyünk-e abba az utcába, amelynek a kanyarjait nem ismerjük, mert már bőven benne vagyunk. Sandro magister cikke is utal a jelenlegi gyakorlat és az elmélet diszharmóniájára. A korai egyház gyakorlatából – mutatis mutandis – tanulhatunk. A Nikaiai Zsinat 8. kánonja azonban az újraházasodott özvegyekre vonatkozik, tehát nem jó érv.

          A cikk hivatkozik Müller kardinálisra, aki szerint a patrisztikus korban az elvált hívek, akik újból polgári házasságot kötöttek, a megfelelő bűnbánati időszak letelte előtt nem részesülhettek a szentségekben.

          Ez igaz, de tudni kell, hogy a korai középkorig nincsen külön polgári és egyházi szertartás. Egyházi házasságkötésnek az számított, ha keresztények házasodtak össze a polgári törvények szerint.

  18. Bystander
    február 3, 2014

    “Megértem mindenki fájdalmát, de az a véleményem, hogy a kérdés bármiféle ‘újraértelmezése’ csak növelné a bizonytalanságot, és több kérdést vetne fel mint amennyit megválaszolna.” (D. Vincent)

    Igen, az egyház mint intézmény szempontjából bármilyen változtatás, vagy a szabályozás “finomhangolása” azzal a veszéllyel jár, hogy egy bizonyos ideje megszokott, koherensnek tűnő gondolkodásmód részben megkérdőjeleződik, és ez néhányakat érzékenyen érinthet. Kérdés, hogy ennek a gondolkodásmódnak teljes egészében az evangéliumban voltak-e a gyökerei, vagy lényeges elemei más filozófiai premisszákból, avagy például a Római Jogból szivárogtak be az egyház gondolkodásába. Ma, amikor az egyház életének a legtámadottabb pontja talán éppen a keresztény család és a családi értékek világa, minden részlet élesen reflektorfénybe kerül, és nem mindegy, hogy az egyház e ponton mit és hogyan kommunikál. Végülis az egyház-test 99,9%-ának az alapvető életformájára alkalamzott evangéliumot bontja ki a házasságteológia, ami ehhez képest ma meglepően hiányosan áll rendelkezésre.

    A következő webről származó idézet egyébként a szentségi házasságok hajótöröttjeinek perspektívájából ilyen képet mutat:.

    “Fekete bárány? Igen, egyházi közegben leginkább ilyen az, aki elvált. Kilóg a sorból. Ám lassan a kilógók ugyanannyian lesznek, mint a ‘rendben’ lévők. A házasságok szétesése félelmetes járvány… A közösséget is megrázza, ha egy pár szétválik. Addig együtt jártak a házas csoportba, most melyiküknek lesz ott helye? Közöttünk éltek, és nem tudtuk megakadályozni a szakítást! Felelősek vagyunk értük? Ki mellé álljunk, és mi lesz a másikkal? Hogy segíthetjük azt, akinek összeomlott az élete? Válaszolnunk kell a kérdéseikre: Ha elváltam, esküszegő vagyok? Ki vagyok zárva a szentségek vételéből? Van-e még helyem az Egyházban? Isten mit gondol most rólam?” (MB)

    Nem mindegy, hogy ma erre mit és hogyan válszol az egyház!

  19. mmathaios
    február 3, 2014

    ‘Ha elváltam, esküszegő vagyok?’ Igen.
    ‘Isten mit gondol most rólam?’ Ugyanúgy szeret és várja a megtérésemet.

    • Bystander
      február 3, 2014

      Mivel ilyen kényes ponton, és ilyen nyilvánosság előtt kerülendők az önkényes és túlegyszerűsített válaszok, ezért inkább az érvényes katekizmust idézzük:

      “1649 Vannak olyan helyzetek, amikor a házassági együttélés nagyon különböző okok miatt gyakorlatilag lehetetlenné válik. Ilyen esetekben az Egyház megengedi a házastársak fizikai különválását (ágytól, asztaltól való elválás), azt, hogy többé ne éljenek együtt. A külön élő házastársak házassága azonban Isten előtt továbbra is érvényes marad; nem szabadok új házasság megkötésére. Az ilyen nehéz helyzetben a legjobb megoldás, ha lehetséges, a kibékülés. A keresztény közösségnek segítenie kell ezeket az embereket, hogy ebben a helyzetben is keresztények maradjanak, hűségesek a fölbonthatatlan házassági kötelékhez. [173]

      1650 Napjainkban számos országban sok katolikus él, akik miután a polgári törvények szerint váláshoz folyamodnak, új polgári házasságot kötnek. Az Egyház Jézus Krisztus szava (“Aki elbocsátja feleségét és mást vesz el, házasságtörést követ el ellene. Ha pedig a feleség hagyja el férjét és máshoz megy, házasságot tör.” [Mk 10,11–12]) iránti hűsége miatt vallja, hogy nem ismerheti el ezt az új együttélést érvényesnek, ha az első házasság érvényes volt. Amennyiben elvált házasok polgárilag újraházasodtak, olyan helyzetbe kerültek, mely objektív módon áthágja Isten törvényét. Éppen ezért amíg e helyzet fönnáll, nem áldozhatnak. Ugyanezen oknál fogva bizonyos egyházi feladatokat sem vállalhatnak. A szentgyónásban történő kiengesztelődés csak azokat illeti, akik bánják, hogy a Krisztushoz való hűség és szövetség jelét megtörték, és kötelezik magukat, hogy teljes önmegtartóztatásban élnek.

      1651 Az ilyen helyzetben élő keresztények iránt — akik gyakran őrzik a hitet és keresztény módon szeretnék nevelni gyermekeiket — a papoknak és az egész közösségnek figyelmesnek kell lenniük, hogy ne érezzék magukat kizárva az Egyházból, melynek életében mint megkereszteltek részt vehetnek és részt is kell venniük.

      “Buzdítsák őket arra, hogy hallgassák Isten igéjét, vegyenek részt a szentmisén, imádkozzanak állhatatosan, gyakorolják a szeretet cselekedeteit, működjenek együtt az igazságosság megvalósításáért, a gyermekeket keresztény hitben neveljék, éljen bennük a bűnbánat lelkülete, és rendszeresen tartsanak bűnbánatot, hogy így napról napra kiesdjék Isten kegyelmét.” [174]”

      • David Vincent
        február 4, 2014

        Mi a baj az ‘érvényes katekizmussal’ ? Nem nagyon látom, hogy ez miért érzéketlen vagy életidegen.

      • Bystander
        február 4, 2014

        A katekizmusunkban benne van az Evangélium, így semmi “baj” nincs vele. Más nem is igazán számít!

        Azonban: azonban e katekizmusnak is már 2 kiadása jelent meg, így talán a részleteket – az Evangéliumhoz igazítva – mindig lehet finomítani. Arra sincs törvény, hogy az előző kiadás mindig jobb lenne a rákövetkezőnél, de arra sincs törvény, hogy a rákövetkező mindig jobb lesz az előzőnél. Én ezért látom értelmét a fenti töprengésnek, mert így nem esünk bele abba a tautologikus hibába, hogy a “hivatalosan érvényes” az elképzelhető leghitelesebb és legjobb is egyben!

        Amikor egy szinódus az egyház tagjait “meghívja az együttgondolkodásra”, akkor a “fides et ratio” katolikus elve a gyakorlatban is megvalósul. Olyan ijesztő ez?

        • David Vincent
          február 5, 2014

          Természetesen nem ijesztő, csak nem tudom, hogy milyen lényegi változtatásokra van lehetőség.
          A sarokkő az, hogy az újraházasodó ‘ objektív módon áthágja Isten törvényét’. Ha ezt elfogadjuk, akkor a jelenlegi szabályozáson nem lehet változtatni.
          A gyakorlaton persze nyilván igen, de ez nagyjából az élet minden területére igaz.

        • H.Gy.
          február 5, 2014

          Nem a vita, hanem az együttgondolkodás miatt szeretnék felvetni egy új szempontot a legalista szemlélettel szemben, amely szerint bizonyos, jól definiált aktusok teljesülése teszi “érvényessé” és felbonthatatlanná a házasságot. Amikor a házasság felbonthatatlanságáról van szó, e jogi szemlélet hatására hajlamosak vagyunk a házasságot egyetlen házasságkötési aktus, kölcsönös, szabad “igen”-t mondás, valamint az azt beteljesítő copula carnalis megvalósulásától keltezni. Csakhogy a férj és a feleség korlátozott emberi lények, akik között az a házastársi egység, amelyet Jézus megerősít – “és a kettő egy test lesz” – csak a tartós életközösségben, a kölcsönös önátadás cselekedeteinek sorozatában, a megpróbáltatások, nehézségek, csalódások, megbocsátások, stb. megtapasztalása során alakulhat ki. Ezt figyelembe véve nemcsak azt kell mérlegelnie az egyháznak, a lelkipásztornak, hogy mi történt a házasság megkötésének pillanatában érvényesen vagy érvénytelenül, illetve, hogy X .Y. elvált, újraházasodott, ergo objektív módon áthágta Isten törvényét, hanem azt is, hogy megvalósult-e egyáltalán objektív módon az egység a kérdéses házasságban.

        • mmathaios
          február 5, 2014

          ‘megvalósult-e egyáltalán objektív módon az egység a kérdéses házasságban’

          Ha nem, akkor ez feladatként vagy esetleg keresztként áll még a házastársak előtt. A házasság szentségében kapott segítő kegyelem nevének megfelelően ebben segít. Azt hiszem, hogy a nem felbomlott problémás házasságok értékesebbek az ujraházasodottak talán problémamentesnek látszó együttélésénél.

  20. David Vincent
    február 5, 2014

    ‘a férj és a feleség korlátozott emberi lények, akik között az a házastársi egység, amelyet Jézus megerősít – “és a kettő egy test lesz” – csak a tartós életközösségben, a kölcsönös önátadás cselekedeteinek sorozatában, a megpróbáltatások, nehézségek, csalódások, megbocsátások, stb. megtapasztalása során alakulhat ki.’

    Ez önmagában igaz, de mintha valami elsikkadna.
    Persze, korlátozottak vagyunk, a házasság meg – magunk között szólva – őrült dolog. De talán pont az a dolgunk, hogy őrültek legyünk, és megpróbáljuk a lehetetlent, elérni az elérhetetlent. Ha erről lemondunk, akkor hogy lehetne a házasság a mennyország előképe?

  21. David Vincent
    február 5, 2014

    A másik gond meg az, hogy bárhol is húzzuk meg az érvényes házasság határát, az önkényes és támadható lesz.

    • H.Gy.
      február 5, 2014

      Csak kérdéseket fogalmazok meg, nem állítok semmit, de valóban feszegetem a határokat. A “szabály az szabály” elv ridegsége és a szentségek automatizmusának képzetével szemben azonban lehet és érdemes érveket megfogalmazni. Egyetértek, őrült kaland a hűséges monogám házasság, amiről csak egy még nagyobb, hűséges őrült kalandért érdemes lemondani. Mmathaios felvetése is rendben van, de itt az a kérdésem, hogy a házastársakat megszentelő kegyelem miből fakad. Abból, hogy a szentségi házasság Krisztus és az Egyház egységének kegyelemközvetítő képmása. Azért képes kegyelmet közvetíteni, mert a két megkeresztelt mint Krisztus titokzatos testének vagyis a Lélek által megelevenített testnek a tagja a hitvesi szerelem, a kölcsönös testi-lelki-szellemi önátadás által különleges egységet alkot. Gondolom, nem árulok el titkot: erős kétségeim vannak afelől, hogy ezen kegyelemközvetítő egység létrejöttének vagy létre-nem-jöttének hagyományos kánonjogi eljárásai (egyházi bíróság, vatikáni határozat) úgymond “evangéliumibbak” lennének az ortodox egyház akribeia-oikonomia elvnél-gyakorlatnál. Az a gyanúm, hogy ebbe az irányba mozdulhat Róma. Ferenc pápa megnyilatkozásai és “akciói”, a szinódus összehívásának ténye szerintem ezt sejteti.

      • matthaios
        február 5, 2014

        Szerintem a nyugati egyház mind a papi nötelenség, mind a házasság tekintetében bizonyos értelemben “spirituálisabban” járt el, mint a “spirituálisabbnak” mondott görög egyház. És itt tulajdonképpen nem jogi kérdésekől van szó, mert jogilag bármely álláspont kanonizálható. Felteszem, hogy létezik görög házasságjog, amely ugyancsak tartalmaz szabályokat.

        A tridenti zsinat viszont eléggé határozott, amikor a házasság szentségével foglalkozva ezt mondja: “ha valaki azt állítaná, hogy tévedett az Egyház, amikor azt tanította és tanítja, hogy egyik hitves házasságtörése esetében sem szabad a házassági köteléket felbontani…legyen kiközösítve”. (Szinte már le se mertem írni, de tényleg ezt mondja.)

        (Ismét a régi nick-et használom, nem pedig a WordPress felhasználói nevemet)

        • H.Gy.
          február 5, 2014

          Nincs egységes görög (ortodox) házasságjog. Ugyanazok a zsinati határozatok és különféle kánonjogi gyűjtemények érvényesek, amelyek az első évezredben mérvadóak mind Nyugat, mind Kelet teológusai számára. Az írott szabályok azonban sokszor nagyon bizonytalanok. Ősszel beszélgettem Angelo di Berardinoval, az egyik legjelentősebb patrisztikus kánonjogi szakértővel. Azt mondta, hogy öregségére az egész életművét revideálnia kellett, mert belátta, hogy az általunk ismert jogszabályok és a valóság között hatalmas a távolság. A jog kullog a realitás mögött. A Trienti zsinat vonatkozó határozatait átolvastam, a zsinat házasságteológiáját nagyra tartom, kifejezetten mély, sokkal mélyebb, mint Szent Tamás vonatkozó tanítása. Ez azonban nem érinti a felvetett kérdéseket.

      • David Vincent
        február 5, 2014

        ‘a házastársakat megszentelő kegyelem miből fakad. Abból, hogy a szentségi házasság Krisztus és az Egyház egységének kegyelemközvetítő képmása. Azért képes kegyelmet közvetíteni, mert a két megkeresztelt mint Krisztus titokzatos testének vagyis a Lélek által megelevenített testnek a tagja a hitvesi szerelem, a kölcsönös testi-lelki-szellemi önátadás által különleges egységet alkot.’

        Ezt az egységet egy házaspár sem készen kapja, hanem meg kell érte harcolni. Azaz nem a jó házasság feltétele, hanem inkább a gyümölcse.

      • David Vincent
        február 12, 2014

        ‘erős kétségeim vannak afelől, hogy ezen kegyelemközvetítő egység létrejöttének vagy létre-nem-jöttének hagyományos kánonjogi eljárásai (egyházi bíróság, vatikáni határozat) úgymond “evangéliumibbak” lennének az ortodox egyház akribeia-oikonomia elvnél-gyakorlatnál’

        Nem tudom. Továbbra is berzenkedek a második házasság ellen. Akit Isten hív, annak ne legyen B-terve.

  22. David Vincent
    február 5, 2014

    Még két dolog merült fel bennem:

    Miért pont a kettes a nyerő szám? Azaz miért lehet pont egyszer újraházasodni? Az miért evangéliumibb a három vagy négy lehetőségnél?

    A másik meg, hogy mintha elsikkadna mindaz a jó, ami a házasság felbonthatatlanságából fakad. Sajnáljuk azokat, akiknek tönkrement a házasságuk, de egy szót sem ejtünk azokról, akik pont azért maradtak együtt, mert elfogadták a törvényt (nem a szigorát, hanem a szellemét), és elhatározták, hogy együtt próbálják megoldani a gondjaikat.

    • Bystander
      február 5, 2014

      “egy szót sem ejtünk azokról, akik pont azért maradtak együtt, mert elfogadták a törvényt (nem a szigorát, hanem a szellemét), és elhatározták, hogy együtt próbálják megoldani a gondjaikat.”

      Igen, nagyon fontos az összkép arányos leírása, és a középpont kiemelése. Remélhetőleg a szinódus nyomán végre lesz egy olyan egyházi dokumentum, ami szentségi házasságra készülőknek is megfogalmazza az egyház nekik szóló pozitív mondanivalóját e szentség távlatairól. Azt gondolom, hogy azok, akik spirituálisan is sikeresen élik meg ezt az eszményt, nem csalódnának a problémás esetekre vonatkozó finomabb szabályozás miatt, hiszen ők nem a törvény korlátja miatt vannak együtt. Ha meg igen, akkor talán mégis hiányosan élik meg a szentség gazdagságát.

      • matthaios
        február 6, 2014

        ‘hiszen ők nem a törvény korlátja miatt vannak együtt. Ha meg igen, akkor talán mégis hiányosan élik meg a szentség gazdagságát.’

        Ez azért nem biztos. A krisztusi törvény értékhordozó. Talán válságos helyzetekben ez segít. “Add, hogy parancsaidhoz mindig ragaszkodjam és ne engedd, hogy valaha is elszakadjak tőled…”, mondta a régi liturgia áldozás előtti imádsága.

        • Bystander
          február 6, 2014

          Nagyon érdekes a felhozott példa, mert a liturgiánkban a fenti mellett ott szerepel választhatóként ez a nem kevésbé beszédes ima is, mint amely kettő kiegészíti egymást: a szentségben való részesedés “ne váljék ítéletemre és kárhozatomra,hanem jóságodból szolgáljon lelkem és testem oltalmára és gyógyulására.” Ez a szentség gyógyító erejére is rámutat egy olyan imával, ami még az első évezredben a nyugati liturgiának is része lett, szemléletében mégis háttérbe szorult.

          Ennél jobb választ én sem tudnék adni a hangsúlyok mozgására (a házasság szentségére vonatkozóan), mint amit a maga a liturgia története ad ezen az Ön által felhozott ponton.

        • matthaios
          február 6, 2014

          A régi liturgiában az Ön által említett ima is kötelező volt. Így tehát változásról leginkább a visszafejlődés értelmében lehetne beszélni, mert valami kimaradt vagy opcionális lett, ami azelőtt a maga teljességében ott volt. Az imádságban szereplő “itélet” szó pedig utal az első korintusi levél szavaira (1Kor 11,29), amelyek az Oltáriszentség méltatlan vételére vonatkoznak.

        • Bystander
          február 6, 2014

          Figyelmesebb olvasás megmutatja, hogy én itt nem a Novus Ordo-ra hivatkoztam, hanem arra hívtam fel a figyelmet, hogy Ön szelektíven idézi a kora-középkortól máig vezető liturgikus hagyományunkat az álláspontjának az alátámasztására. Arra utaltam, hogy ez a szelektív figyelem egy mélyebb teológiai problémára is rámutat, ami a házasságteológiánál fontos szerepet játszik.

        • matthaios
          február 6, 2014

          Nem igazán fontos, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy Ön hivatkozott a liturgia történetére és a háttérbeszorulásra. Valójában nincs háttérbeszorulás: a ritus antiquus három áldozás előtti kötelező imát tartalmaz, különben is itt nem nagyon voltak opciók, én pedig tényleg szelektíven idéztem, hiszen nem másolhattam ide az egész Ordo Missae-t. Valójában a házasságteológiával kapcsolatban nem is igazán tettem megjegyzést. Csak néhány olyan szempontot említettem, amelyek szerintem jogos szempontok. Az is lehet, hogy mélyebb teológiai problémák is vannak. A kérdés az, hogy ki, miben látja a problémát. Valószínű, hogy Ön mást lát problémának, mint én. De itt ez most messzire vezetne.

      • David Vincent
        február 6, 2014

        ‘hiszen ők nem a törvény korlátja miatt vannak együtt’

        Nem arról van szó, hogy azért nem válnak, mert ‘a katolikusoknál nincs válás’, hanem arról, hogy magukévá tették az egyház házasságfogalmát, a felbonthatatlanságot is beleértve. Ez hatja át a házasságukat, sőt, gyakran már a házasságra készülést is.

        Tehát nem a ‘korlát’ miatt vannak együtt, hanem az eszmény miatt, amit a korlát véd.

    • H.Gy.
      február 6, 2014

      “de egy szót sem ejtünk azokról, akik pont azért maradtak együtt, mert elfogadták a törvényt” Ez az egyházi dokumentumokra, teológiai munkákra nem érvényes. Sokkal gazdagabb a szentségi házasság kegyelmeit bemutató irodalom. Lehet, hogy nem érzékeljük, mert orvoshoz is csak a betegek mennek, az egészséges állapot természetes. És az is igaz, hogy a médiumokat nem a felbonthatatlan házasságok, hanem a felbomló házasságok érdeklik.

    • matthaios
      február 6, 2014

      A tridenti zsinat általam már idézett kánonja szerint egyetlen ilyen értelemben vett lehetőség sincs. A kánon kifejezetten a görög gyakorlattal szemben fogalmazódik meg. Érdekes azonban, hogy a szöveg tartalmaz egy kis “indirekciót”. A teljes szöveg:

      “Ha valaki azt állítaná, hogy tévedett az Egyház, amikor azt tanította és tanítja evangéliumi és apostoli tanítás folyományként, hogy az egyik hitves házasságtörése esetén sem szabad a házassági köteléket felbontani, s egyikük sem, még az ártatlan sem (aki nem is adott okot a házasságtörésre), köthet a másik életében másik házasságot, sőt paráználkodik, aki elbocsátja a házasságtőrőt, és más nőt vesz feleségül, meg az is, aki elbocsátja házasságtörő férjét, máshoz megy hozzá: legyen kiközösítve.”

      Schütz Antal dogmatika könyve szerint a zsinat azért csak azt itéli el, aki azt mondja, hogy “tévedett az Egyház”, mert a velencei követek kérésére nem akarta a görög gyakorlatot közvetlenül eretnekségként megjelőlni, mert ez csak “a házas köteléknek alacsonyabb értékelésén alapszik”.

  23. HA
    február 10, 2014

    “hanem azt is, hogy megvalósult-e egyáltalán objektív módon az egység a kérdéses házasságban”

    Korábban lebeszéltem magam, hogy erről írjak, de ha már felvetetted az együttgondolkodás végett…
    Anno azon töprengtem, hogy milyen eséllyel lehet, pontosabban, hogy egyáltalán lehetséges-e minden házas kapcsolat esetében eldönteni azt, hogy valóban érvényes, szentségi házasság-e. Bevallom, arra jutottam, hogy nem. Hogy nem lehet összerakni olyan szabályrendszert, ami alapján minden esetben kétséget kizáróan el lehetne dönteni. Mármint nekünk embereknek. Mert hiába a csodálatos tanítás, a kellőképp kiforrott jogi háttér, attól a (vizsgálódó) pap is ember, és a házas felek is azok.
    Eddigi tapasztalásaimból azt szűrtem le, hogy ma a katolikus egyházban elképesztő tömegek élnek, akik templomi házasságot kötöttek, de nem tudnák megmondani, hogy a katolikus házasság mitől érvényes és szentségi. Vélhetően már a jegyesoktatás során se igazán érdekelték őket ezek a “finomságok”. Sokan vannak, akiknek csak annyi közük van az egyházhoz, hogy meg vannak keresztelve, és katolikus templomban esküdtek, mert az úgy szép. Szintén számosan vannak, akik nemes egyszerűséggel elmennek református templomba esküdni, mert egyrészt a templomi ceremóniához ragaszkodnak, másrészt egyikük elvált s korábban katolikus házasságot kötött, s így katolikus templomban nem lehet.
    Megkockáztatom, hogy a többséget nem igazán zaklatja fel, hogy ha elvált s újraházasodik, akkor nem járulhat szentáldozáshoz.
    Viszont az többeket érinthet, hogy amikor egyébként is összeomlik az élete, akkor ráadásul (már) az egyházi közösségben sem találja a helyét. (Pedig hát hol kereshetne vigaszt, reményt, bátorítást, jó tanácsot, elfogadást, megértést, szeretetet?)
    Azt sejtem, hogy a szinóduson ezekről a gondokról több szó fog esni.
    Amúgy érdekes, hogy a pápa előzetes kérdőíve kapcsán az egyházat kívülről szemlélő zsurnalisztáktól a nagyon is mélyen hívő katolikusokig legtöbben arról elmélkednek, hogy mi minden fog változni az egyházjogban vagy a katekizmusban a házassággal kapcsolatban.
    Pedig szerintem könnyen meglehet, hogy semmi. Az úgy jó (és igen, lényegében támadhatatlan) ahogy van. A világi jog nagyon sokszor utánamegy a kialakuló, általánossá váló tendenciáknak, idomul hozzájuk. De az egyházjognak nyilván nem szabad. És nem is fog. Ahogy nem lesz legális az abortusz, úgy nem lesz felbontható, amit Isten egybekötött (és nem csak többször nem, hanem egyszer sem).
    Szerintem a pasztorálpszichológia, lelkigondozás, kateketika kell, hogy előtérbe kerüljön, és nem az egyházjog.
    Például nem azzal kell sokkolni a híveket, hogy ha nem járulnak szentáldozáshoz, akkor az üdvösségüket teszik kockára… Ha így lenne, akkor még mindig ott tartunk, hogy a protestáns testvérek is a kárhozat felé tartanak… Mert a hívek többsége csak így tudná értelmezni az állítást. Ehelyett nyilván pozitívan (pozitív állításokkal) kellene megközelíteni az Eucharisztia kérdését.
    (Ma a pap a szentbeszédében a Mt 23,13-at emlegette. Elgondolkodtatott.)

    Ma déjá vu érzésem támadt, és jót mosolyogtam, amikor az Új Emberben a Házasság Hete “arc-házaspárjával” készült interjúban Mohay Tamás a következőt mondta:
    “Évszázadok óta benne van a házasságkötési szertartás szövegében a kérdés: Jól megfontoltad-e Isten előtt szándékodat, és szabad elhatározásból jöttél-e ide, hogy házasságot köss? Amire azt feleljük: igen. Ám régen annyi minden korlátozta a szabad döntést, hogy feltehetjük a kérdést: vajon hány házasság volt valóban érvényes szentségi házasság?”

    Levezetésképp pedig aki teheti, a Házasság Hete apropóján menjen el egy jó Sator koncertre 🙂

    • mmathaios
      február 10, 2014

      Valóban, ha a házasságkötők bármelyike nem a halálig tartó felbonthatatlanság szándékával köt házasságot, akkor nincs házasság. Annak bizonyítása vagy cáfolása azonban, hogy a házasságkötéskor ez mindkét fél részéről megvolt-e nem könnyű, hiszen

    • matthaios
      február 10, 2014

      Bocsánat, kissé nehezebben tettem le az újamat az érintőpadra, ezért elment az üzenet. Most előlről kezdem.

      Valóban, ha a házasságkötők bármelyike nem a halálig tartó felbonthatatlanság szándékával köt házasságot, akkor nincs házasság. Annak bizonyítása vagy cáfolása azonban, hogy a házasságkötéskor ez mindkét fél részéről megvolt-e, nem könnyű, hiszen egy belső állapotról van szó. Az egyházjogi eljárás lehet, hogy ezen a téren változni fog, a bizonyítás esetleg könnyebbá válna, talán elég lehetne valamelyik fél nyilatkozata is. Az ilyen nyilatkozattevőről könnyebben fel lehet tételezni, hogy igazat mond, hiszen aki arra törekszik, hogy a szentségekhez járuljon, nyilatkozatában is inkább őszinte, hiszen hamis nyilatkozat esetében semmit sem “ér” a szentségekhez járulás. De ez csak találgatás.

    • H.Gy.
      február 11, 2014

      Köszönöm! Látványos változást én sem várok. Mint máskor, úgy most is inkább csak a hangsúlyok módosulnak, és nagyobb szerepet kapnak az érintetteket ismerő lelkipásztorok, mint a Kúria távoli hivatalnokai.

  24. Bystander
    február 18, 2014

    Elég lesújtó látni, hogy a Katolikus Egyházon belül, a közvéleménykutatók által is vizsgált, kontroverz témákban, éppen Európa mutatkozik a legszekularizáltabb régiónak. Íme, egy friss közvéleménykutatás, ami a katolikusok körében készült látlelet, ami alul sokféle bontásban a trendeket is mutatja:

    http://www.univision.com/interactivos/openpage/2014-02-06/la-voz-del-pueblo-portada-en

    Egyetlen olyan téma van, ahol az USA látványosan beelőz. Amúgy a Vén Európa aposztáziája a sokkoló.

    (Az “üdvözülési ráta” lehetne még informatív, de az nem áll rendelkezésünkre.)

    • Bystander
      február 18, 2014

      Miért Európa?

    • H.Gy.
      február 18, 2014

      Tényleg sokkoló. Jó lenne látni az ázsiai adatokat is.

    • matthaios
      február 19, 2014

      Ennek van egy érdekes egyházpolitikai vetülete. Voltak/vannak olyan irányzatok, amelyek a katolikusokat úgy képzelik el, mint hitüket komolyan vevő, hitüket ismerő, hitüket szerint élő kisebbséget. Úgy tűnik, hogy ők a katolikusokon belül is egy (szerény) kisebbséget alkotnak. Ezek azonban magukat többször creative minority-nak nevezik és úgy gondolták, hogy ők lehetnének az új evangélizáció alapjai. Lehet, hogy csak én látom így, de iezekkel szemben smét megjelentek bizonyos népegyházi ambiciók. Minnél többenh kötödjenek valamilyen módon az Egyházhoz, ha ez a kötödés nem is feltétlenül a legtökéletesebb.

      • Bystander
        február 19, 2014

        Jézus – az evangéliumok szerint – vajon milyen utat követ az emberekkel való kapcsolatában?

        • matthaios
          február 19, 2014

          Erre nehéz válaszoni. De a kereszténység “kreatív kisebbségként” indult.

    • H.Gy.
      február 19, 2014

      A felmérés is mutatja Ferenc pápa elképesztő népszerűségét. A kérdőívre adott válaszok összefüggésében azonban ez inkább aggasztó, mint örvendetes.

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.

Information

This entry was posted on január 20, 2014 by in A szeretet kultúrája, Szentségi házasság, Teológia.

Navigáció

Enter your email address to follow this blog and receive notifications of new posts by email.

Csatlakozz a 1 249 követőhöz

Archívum

%d blogger ezt kedveli: