Tétlenség és munka

Szerző: David Baer

Jézus két parancsban foglalja össze a keresztény életet: szeresd Istenedet teljes szívedből, teljes testeddel, teljes lelkedből és teljes elmédből, és szeresd felebarátodat, mint önmagadat. Bár Isten szeretetét teszi az első helyre, azt is hozzáfűzi, hogy a második parancs “hasonló az elsőhöz”, olyannyira, hogy ezen a kettőn alapszik az egész törvény és a próféták.

Pieter Aertsen (1508-1575), Krisztus Márta és Mária házában. 1553, Forrás: Museum Boijmans Van Beuningen collection online

A titokzatos kapcsolat Isten és a felebarát szeretete között érzékletesen jelenik meg Lukács evangéliumában, aki nemcsak az irgalmas szamaritánus példabeszédéről számol be, hanem közvetlenül ezután Márta és Mária történetéről is. Jézus betér Márta és Mária házába, ahol a vendégek sokasága az Úr igéjét kívánja hallani. A vendégekről való gondoskodás, az itallal és étellel való kínálás munkája Mártára marad. Húga, Mária, ahelyett, hogy segítene neki, a vendégekkel együtt Jézust hallgatja.  Márta – érthető módon – bosszankodik, és arra kéri Jézust, szóljon nővérének, hogy segítsen. Jézus azonban azt válaszolja, hogy Mária a jobbik részt választotta (lásd Lk 10,38-42).

Vajon mit mond nekünk itt Jézus? Azt, hogy Mária, aki nem dolgozik, jobb döntést hoz, mint Márta, aki dolgozik?

Azt a gondolatot, hogy a tétlenség jobb, mint a munka, manapság nem sokan pártolják. A protestánsok kiváltképpen úgy gondolják, hogy a munka központi szerepet játszik a keresztény ember életében. „Aki nem akar dolgozni”, mondja az apostol, „ne is egyék.” (2 Tessz 3,10). Hivatásbeli munkánk lelkiismeretes teljesítése, tanítja Luther és Kálvin, fontos része a felebarát szeretetének és szolgálatának. És mégis, Jézus azt mondja Mártának, aki dolgozik, hogy Mária, aki nem dolgozik, a jobbik részt választotta.

A hagyományban sokan úgy gondolták, azért van ez így, mert Mária, aki az Úr lábánál ül, a szemlélődő életet képviseli (Erről ld. ezt a bejegyzést!). Mária örömét leli az Úrban, és hagyja, hogy a világgal és annak munkájával mások vesződjenek – ami nem jelenti azt, hogy a munka ne lenne fontos. Ha Márta nem szolgálná ki a vendégeket, akkor azok Jézust sem tudnák sokáig hallgatni. Valóban, ha senki sem dolgozik, akkor senki sem fog enni, és senki sem fogja élvezni a szabadidőt, amelyre szükség van ahhoz a jóhoz, amit a szemlélődés nyújt. Jézus nem a munka fontosságát tagadja, akkor sem, mikor éppen megkérdőjelezi azt. Mártát sem dorgálja, hanem arra a jobbik részre irányítja figyelmét, amelyet Mária választott. De hogy mi a kapcsolat az imádás és a munka között, az nem derül ki a történetből.

Johann Sebastian Bach

Azt javaslom, próbáljuk megfejteni a rejtélyt két nagy ember példáján: Johann Sebastian Bachén és Albert Schweitzerén, akiknek az élete egy ponton titokzatosan keresztezi egymást. Johann Sebastian Bach természetesen hatalmas alakja a zene történetének, de ugyanakkor a nyugati civilizáció történetének egyik szellemi óriása. Mélyen vallásos ember volt, aki a zene célját abban látta, hogy “megteremti a helyes harmóniát Isten tisztelete és a lélek illő élvezete között” (Wolff 2000, 308-9). Istent tisztelni annyi, mint imádni Őt; Istent imádni pedig a léleknek is öröm. Isten dicsérete tehát a lélek épülésére szolgál.

Valójában Bach úgy gondolta, hogy a helyes harmónia, melyet az ellenpont fejez ki, a világegyetem szerkezetét tükrözi. A kor szótára szerint “zenének minősül minden, ami harmóniát, vagyis rendet hoz létre. Azok is ebben az értelemben használják, akik szerint az egész univerzum zene”. Bach egyik kortársa szerint “Isten harmonikus lény. Minden harmónia az Ő bölcs elrendezésének köszönhető. . . .Ahol nincs összhang, ott rend, szépség és tökéletesség sincsen. A szépség és a tökéletesség ugyanis a sokféleség összhangjában áll fenn.” (Wolff 2000, 335, 466). A kontrapunkt célja tehát a harmonikus egység felfedezése a hangok sokféleségében. A zenei tökéletességet a sokféleségben megnyilvánuló egység határozza meg, minthogy az a világegyetem harmóniáját tükrözi. A zenei tökéletesség a természetben mutatkozó harmóniát fejezi ki, ezzel pedig megdicsőíti Istent és felemeli a lelket.

A zene művészetének gyakorlása Bach számára „tétlenség” volt. A “tétlenség” szót itt nem abban az értelemben használjuk, hogy az ember nem csinál semmit, hanem abban az – Albert Schweitzer szavaival – “dicséretes és mély értelemben, ahogyan ezt a kifejezést a letűnt korokban használták: az élet azon óráit jelölték vele, melyeket az ember csak és kizárólag saját kedvtelésére fordít.” (Schweitzer 1994, 194). A tétlenség a szó legmélyebb értelmében olyan tevékenység, mely a lélek megművelésére irányul. A lélek pallérozása elválaszthatatlan Isten imádásától. Bach számára a zene gyakorlása – minthogy Istent dicsőíti – egyben önmaga művelése is volt.

Albert Schweitzer

Fordítsuk most figyelmünket Albert Schweitzerre, az emberszeretet egyik legnagyobb huszadik századi alakjára. Schweitzer, aki 1875-ben Németországban született evangélikus lelkész fiaként, ragyogó tudós volt, akinek hatása a teológiára és a bibliai tudományosságra máig érezhető. 30 éves korában azonban úgy döntött, hogy otthagyja tudós pályáját, és orvosnak tanul, hogy Afrikába költözzön, és a dzsungelben kórházat alapítson. Nevezetes döntését így magyarázza emlékirataiban:

„Felfoghatatlannak tűnt akkoriban, hogy körülöttem annyi ember küzd gonddal, betegséggel, én pedig boldogan élhetek. . . . Ragyogó nyári reggelre ébredtem, és hirtelen rádöbbentem, hogy nem szabad magától értetődőnek elfogadnom boldogságomat, hanem adnom kell érte valamit.  … Nyugodtan eltöprengtem ezen a gondolaton, és még mielőtt felkeltem, arra az elhatározásra jutottam, hogy harmincéves koromig a tudománynak és a művészetnek élek, azután pedig valami olyan hivatásnak szentelem magam, ahol közvetlenül szolgálhatom az embert. Gyakran feltettem a kérdést, vajon mit jelentenek számomra Jézus szavai: „Mert valaki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt; valaki pedig elveszti az ő életét énérettem és az Evangéliumért, az megtalálja azt!” (Márk 8,35). Most megtaláltam az értelmüket. (Schweitzer 1981, 74-75)

Schweitzer afrikai munkája világszerte elismerésre talált, 1952-ben pedig Nobel-békedíjjal is kitüntették.

Schweitzer azonban nemcsak nagy emberbarát és tudós volt, hanem kitűnő orgonista is, aki szerette Bach zenéjét. Amikor elindult Afrikába, a párizsi Bach Társaság egy különleges pedálos zongorát ajándékozott neki, melyet kifejezetten a trópusi viszonyokra képeztek ki. És Afrikában, még a kórház építésének ideje alatt is, a napot mindig egy óra Bachhal kezdte. A folyamatos zongorázás segített megőrizni technikai tudását. Olykor Schweitzer visszatért Európába, hogy orgonakoncerteket adjon, az afrikai kórházat pedig ezen koncertek bevételéből támogatta. Ami azt jelenti, hogy Schweitzer humanitárius munkáját – legalábbis részben – J. S. Bach zenéje finanszírozta, az a zene, melyet kizárólag Isten dicsőségére és a lélek felüdülésére írtak.

Ez lehet az egyik válasz arra a titokra, amely Márta és Mária történetében az imádás és a munka közt mutatkozó feszültségként jelenik meg. Az értelmes munka, vagyis az, amely mások szolgálatára irányul, Isten imádásából és a lélek épüléséből táplálkozik. Az a munka természete, hogy megváltoztatja a dolgokat, a jó munka pedig – míg másoknak értékes dolgokat ad – jobbá teszi őket. Az ajándék minőségét azonban a lélek jelleme határozza meg. Ezért mindenkinek, aki dolgozik, legalább egyszer egy héten, vasárnap meg kell állnia, hogy megkérdezze magától: mim van, amit valóban érdemes odaadnom?  És ha úgy gondoljuk, nem sok minden adnivalónk akad, kövessük Máriát, és töltsünk több időt lelkünk művelésével.

Hivatkozások:

Schweitzer, Albert. 1981. Életem és gondolataim. Budapest: Gondolat.

Schweitzer, Albert. 1994. A Treasury of Albert Schweitzer. Thomas Kiernen, ed. Gramercy.

Wolff, Christian. 2000. Johann Sebastian Bach: The Learned Musician. New York: W. W. Norton & Company, Inc.