Heidl György blogja

"A filozófia a szépségnél végződik, a teológia a szépséggel kezdődik."

A teljes személy ajándéka

Legutóbb felidéztem Herbert Doms morálteológus perszonalista házasság-felfogását. Most álljon itt egy hosszabb bekezdés, amelyben álláspontját összefoglalja! A fordítás alapja az angol kiadás.

Giotto, Kánai mennyegző - Capella Scrovegni (13. sz. eleje)

Giotto, Kánai mennyegző – Capella Scrovegni (13. sz. eleje)

„Az értelem vagy szellem rendelkezik azzal a képességgel, hogy önmaga elveszítése nélkül elajándékozza önmagát. Úgy kerülhet más szellemek hatása alá, hogy integritása nem sérül, hanem gazdagszik. Két szellem odaadhatja önmagát a másiknak, s ezáltal teljessé és tökéletessé tehetik egymást. Ezt megtehetik szó vagy jelkép segítségével, de leginkább a közös élet által. Az emberi szellem azonban soha nem képes megfelelőképpen közölni önmagát egyetlen aktus révén. A szó soha nem tartalmazhatja a szellem egészének eleven teljességét, és egyáltalán nem fejezheti ki teljes egészében az ember gazdag és csak részben tudatos létét.

Ezért a szellem önátadása elkerülhetetlenül korlátozott. A személyiség teljes gazdagságát csak ismétlődő aktusok sorozata által lehet átadni, amelyek mindegyike tökéletlen és gyakran nem több a jelképesnél. Van azonban egyfajta erkölcsi ajándékozás, amely által az egyik személy java átkerül egy másik személyhez. Bonum est sui diffusivum. [A jó szétárasztja önmagát.] A szerelmeseket összekötő szeretet olyan jó, amelyre önmagáért irányulhat a vágy és a szeretet. A szeretet legfőbb tárgya azonban a szeretett személy mint olyan – személyi méltósága okán és, következésképpen, azon kapcsolat miatt, amely őt Isten abszolút személyiségéhez köti, akitől a teremtésben minden személy a méltóságát és azt a képességét kapja, hogy magasabb szintre emelkedjék. A szerető ajándéka a szeretettnek azon szeretetben, amely megragadja azt, ami a személyiségben egyedüli: a teljes személy ajándéka, mind konkrétságában, mind az Abszolút Személyhez fűződő kapcsolatában. Az ilyen szeretet szükségképpen az örökkévalóság felé tekint, és természetesen kapcsolódik a személyes Istenhez.

Ez „személyiségek közötti szeretet” önmagában szellemi. Nem ugyanaz, mint a férj és feleség szeretete. A hitvesi szeretet azonban természetesen fakad belőle: mindaz, amit a férj és a feleség tesz, nemi különbözőségük beolvasztása egy olyan szeretetbe, amely már „személyiségek közötti szeretet”, azért, hogy tökéletessé tegye azt. „Kettő-egységet” alkotnak, férjként és feleségként közös életet. Fizikai és pszichológiai különbségeiknek óriási metafizikai jelentősége van abban, ahogyan egymásnak ajándékozzák személyüket. A szexuális elem szerepe a személyiségek szeretetében megnemesíti az ösztönéletet és különös méltósággal ruházza föl.

A tapasztalat arra tanít, és azok a filozófusok és teológusok, akik veszik a fáradságot, hogy oda figyeljenek rá, megerősítik, hogy a szeretet általában erősebben ösztönöz a házasságra, mint a gyermekek utáni vágy. Ez éppúgy igaz a házassági aktus megvalósulására, mint a házasságkötés szertartására. Különösen igaz a leginkább ideális esetekben. Ha azonban csakugyan az utódnemzés és nem az életközösség volna az elsődleges, akkor föl kellene tennünk, hogy a szerelem efféle megtapasztalása teljes félrevezetés és rossz, mivel, ebben az esetben, megakadályozza, hogy az ember meglássa a leglényegibb dolgot.

A szeretet e tapasztalata azonban biztosan nem illúzió. A házasság törvényes, valódi és morális kettősegység. A hitvesi szerelem életet lehel belé. E szeretet önmagában gyümölcsöző. A szerelem bármilyen megtapasztalása a szerelem azon nagyszerű törvényének uralma alá hajtja az embereket, amely minden emberi közösséget átölel, és legfőbb értelmét a házasságban nyeri el. Ekkor kezd meghatározó szerepet játszani a házasok életközösségének teljessége és bensőségessége miatt.

A szerelem ezen szempontjából tekintve, úgy tűnik, a nemi kettősség hatására az emberi lények közötti szeretetkapcsolatok a lángolás mély átélésére összpontosulnak. Ez az oka az éles különbségnek a felebarátaink iránti általános szeretetünk és a bensőséges szeretet között, amelynek célja az, ami a személyben mint olyanban ineffabile [kimondhatatlan]. E bensőséges szeretetnek két alapformája van: hitvesi és szülői.

A szeretet megtapasztalása, amely elvisz a házasságig, bizonyosan nem káprázat. Ellenkezőleg, megóvja a férjet és a feleséget attól, hogy úgy tekintsenek házastársi kapcsolatukra, mint ami pusztán egy rajtuk kívüli cél érdekében létrejött társulás. Megóvja, vagy legalábbis segít megóvni őket attól a súlyos szerencsétlenségtől, hogy soha nem ragadják meg az emberi személyiség titokzatos értékét. Lehetővé teszi, hogy később megértsék gyermekeik személyes méltóságát és személyes értékét. Enélkül nem remélhetnék, hogy megfelelőképpen nevelik őket. Ez mintegy annak a jele, hogy a házasság férj és feleség egymás közötti kapcsolatából jön létre, és nem közös kapcsolatukból egy harmadik személy, a gyermek iránt.

Anyagi és fizikai valóságokat soha nem közölhetünk. Ezek azonban eszközei lehetnek a szellemi kifejezésének. A test hangot ad ki, arckifejezést mutat, és általános viselkedést tanúsít, hogy fogékonnyá tegye a szellemet az érzékekre. Csakis az érzékek által ismerhetjük meg mások létezését és (másként ugyan, de) a lényegét. Lehetetlen tehát, hogy a bensőséges szeretet, amely pontosan az egyes személyre irányul, teljesen független legyen e személy fizikai megjelenésétől.

A fizikai `momentumnak´ azonban sajátos jelentése van a hitvesi szerelemben. Az emberi természet két nemileg különböző egyedekből álló csoport révén valósul meg, ami azt jelenti, hogy egyetlen egyén sem lehet nemileg teljessé egyedül. A házassági aktusban az egyik szexuális energiáit termékennyé teszik a másiké. Férfiak és nők csak egymással végzett szexuális aktus által érhetik el természetes érzéki beteljesülésüket. A házassági aktus a házassági közösségnek mint olyannak sajátos tevékenysége (actus secundus). De több is, mint e közösség tevékenysége: megvalósulása. Ennek az aktusnak a végrehajtása a házasok sajátos kötelessége, és személyes adottságaik teljes kibontakoztatásának eszköze. Ez azonban csak akkor teljesülhet, ha két személy életközösségének aktusaként értelmezzük, olyan aktusnak, amelyet mindegyik fél a házassági közösség javára végez, kölcsönös önátadásuk kifejezéseként.”

Advertisements

Information

This entry was posted on december 3, 2014 by in Filozófia, Szentségi házasság, Teológia.

Navigáció

Enter your email address to follow this blog and receive notifications of new posts by email.

Csatlakozz a 1 231 követőhöz

Archívum

%d blogger ezt kedveli: