Sursum corda!

Sursum corda! – Emeljük föl szívünket! A szentmise prefációjának bevezetésében a pap – a hivatalos magyar fordítás szerint –  ezt mondja a híveknek, amire ők azt válaszolják: Habemus ad Dominum – Fölemeltük az Úrhoz.

Liturgikus szövegekben, különösen az eucharisztia liturgiájában nem egyszerűen zavaróak a fordítási pontatlanságok, hanem kifejezetten károsak. Gyerekkoromban sokat hallottam a hívek áldozását megelőzően ezt a képtelenséget: „Boldogok, akiket meghív lakomájára Jézus, az isteni bárány.” Az „agnus Dei” mint „Isteni bárány”? Fel nem foghattam, mit jelent.  Hm, isteni ez a bárány! A birtokos szerkezet fordítható jelzős szerkezetként (genitivus qualitatis) – na de nem minden esetben! Egy ilyen félrefordítás teológiai szempontból is képtelenség. Valakinek feltűnhetett, mert megváltoztatták: „Boldogok, akiket meghív asztalához Jézus, az Isten báránya”.

Nem változott viszont, és makacsul tartja magát a prefáció előtti párbeszéd hibás magyar fordítása. A szép és kifejező, nagyon tömör latin mondatokat nem könnyű visszaadni: Sursum corda! Habemus ad Dominum. A felszólítás akár fordítható így is: „Magasba a szíveket!” vagy „Fölfelé a szíveket!” A válasz azonban nehezebb. Szó szerint nem fordíthatom: „Az Úrnál bírjuk őket”, ha viszont azt mondom: „Az Úrnál vannak!” nem érzékeltetem a többes szám első személyt. Persze lehetne így is: „A miénk az Úrnál van!” Lehet, hogy nem a legtökéletesebb, viszont elkerüli azt a teológiai félreértést, amit a jelenleg használatos fordítás tükröz. Az ugyanis egyértelműen azt a látszatot kelti, mintha a pap felszólítaná a híveket, hogy emeljék fel a szívüket, akik ezt erre megteszik, majd bejelentik, hogy fölemelték az Úrhoz. Ez így nagyon furcsa. Sőt, nem csak furcsa, de ellentétes az eucharisztikus liturgia üzenetével és a katolikus kegyelemtannal. Miért mondja ezután a pap: „Adjunk hálát Urunknak, Istenünknek,” a nép pedig: „Méltó és igazságos”, ha mi emeltük fel a szívünket a pap felszólítására, nem az Úr, az Isten?

Amíg nem győz meg egy hozzáértő teológus az ellenkezőjéről, addig azt tartom, hogy ez a berögzült fordítás teljességgel félrevezető, mert olyan teológiai üzenetet hordoz, amely nincs jelen az ősi liturgikus szövegben, sőt, idegen attól. A szívünk ugyanis nem azért van az Úrnál, mert mi fölemeltük oda, hanem azért, mert Ő fölemelte önmagához, ő ugyanis előbb szeretett minket, mint mi őt.

Nem vagyok egyedül ezzel a véleménnyel. Igencsak felkészült és tekintélyes teológust tudhatok magam mellett. Szent Ágostont, aki az egyik Húsvét vasárnapon a nagy eucharisztikus imádság előtt az előző éjszaka megkeresztelt neofitáknak röviden elmagyarázza a misekánon egyes részeit, amelyeket egyébként sacramentum-oknak, szent titkoknak nevez. Ilyen szent titkot rejt a pap és a hívek párbeszéde is. Íme:

„Szép sorban kapjátok a szent titkokat. Először, az imádság után, figyelmeztetést kaptok, hogy „Magasba a szívet!”. Ez illik Krisztus tagjaihoz. Hiszen ha Krisztus tagjaivá lettetek, hol is a ti fejetek? A testrészeknek van fejük. Ha nem jár elől a fej, nem követik a tagok. Hová ment a mi fejünk? Mi az, amit felmondtatok a Hitvallásban? „Harmadnapon feltámadt a halottak közül, fölment a mennybe, az Atya jobbján ül.” A mi fejünk tehát az égben van. Ezért, amikor azt halljátok: „Magasba a szívet!”, ti azt válaszoljátok: „Az Úrnál van”. S hogy azt ne gondoljátok, a ti erőfeszítéseitek, érdemeitek, fáradozásaitok eredményeképpen van szívetek az Úrnál, hiszen Isten ajándéka az, ha a szívünk a magasban van: miután elhangzik a nép válasza: „az Úrnál van” a magasban, a püspök vagy a fölajánlást végző pap így folytatja: „Adjunk hálát Urunknak, Istenünknek”, mert a magasban van a szívünk. „Adjunk hálát”, mivel ha ő nem adná meg, a mi szívünk a földön lenne. Ti is tanúságot tesztek emellett, mondván: „Méltó és igazságos”, hogy hálát adjunk annak, aki végbevitte, hogy szívünk a Fejünknél legyen, a magasban.” (Ágoston 227. beszéd, részlet)