Álma csupán a halandónak van

Abban az életben, amelynek nyugalmát elnyerni igyekszünk – hiszen az Igazság azt ígéri, hogy testi halálunk után, vagy inkább a jelen világ végén, a feltámadáskor ez a nyugalom lesz osztályrészünk –, tehát az eljövendő életben soha többé nem alszunk, ahogyan soha nem is halunk meg. Mert mi más az álom, mint naponkénti halál, amely nem ragad el egészen innen, és nem tartja fogva sokáig az embert? És mi más a halál, mint hosszú, mély álom, amelyből Isten ébreszti fel az embert? Ahol tehát a halálnak nincs keresnivalója, ott képmásának, az álomnak sincsen semmi dolga. Álma csupán a halandónak van. Az angyalok nem pihennek így, hiszen örökké élnek, úgyhogy alvás soha nem frissíti fel őket. Ahol csakis élet van, ott vég nélküli a virrasztás; ott élni azt jelenti: virrasztani, és virrasztani azt, hogy élni. Ami viszont minket illet, mivel ebben a testben, amely romlandó és teher a léleknek (Bölcs 9,15), csak akkor élünk, ha erőnket alvással visszanyerjük, a halál képmásával megszakítjuk az életet, hogy legalább szakaszosan élhessünk. Nem kétséges tehát, hogy aki gyakorta virraszt tisztán és ártatlanul, önmagát az angyalok életében gyakorolja – hiszen amilyen mértékben földi teherré lesz testünk gyöngesége, oly mértékben hunynak ki bennünk az égi vágyak –, és hosszabb virrasztással küzd a halált hozó fáradtság ellen, hogy az örök életben kapjon érte jutalmat. Bizony, önmagával sincs összhangban az, aki az örök életre vágyik, de nem szeret hosszabban virrasztani, hiszen egyfelől a halál teljes megsemmisülését akarja, másfelől viszont nem akarja megrövidíteni a halál képmását. Ez az oka, ez az értelme annak, amiért a kereszténynek gyakrabban kell virrasztásokban edzenie a lelkét. (Szent Ágoston Beszéd húsvét vigíliáján, részlet)