A tiszteletre méltó Beda és Márkus Róbert zakója

Május 25. Beda Venerabilis emléknapja. A tiszteletre méltó Beda gazdag életművében a szentírás-magyarázati, egyháztörténeti munkák mellett zenei tárgyú értekezéseket is találunk. Mint egyéb műveiben, ebben is az egyházatyák munkáiból merít a legtöbbet. A De arte metricában írja:

“Az összes művészet közül leginkább a zene az, ami dicséretre méltó, udvarias, derűs, vidám, szeretnivaló, hiszen az embert szabaddá, derűssé, udvariassá, vidámmá, szeretnivalóvá teszi. A zene ugyanis befolyással van az emberi érzelmekre, például a csatákban. … Kell ennél több? A zene a nehézségek elviselésére ösztönzi az embereket, és a munkavégzés fáradalmát énekszóval enyhíti. A megzavarodott lelket felfrissíti a zene, minthogy megszünteti a fejfájást és a szomorúságot, elűzi a tisztátalan gondolatokat, a rossz hangulatot és a kedvetlenséget. Maguk a csúszómászók, nemkülönben a vízi élőlények, de még a madarak is földerülnek a zene édességét hallva.”

Beda műveinek jelentős részét a jarrowi bencés kolostorban alkotta, amelynek könyvtára a korban gazdagnak számított. A tudós szerzetes Jarrowban hunyt el 735. május 26-án, évszázadokkal később azonban maradványait a durhami székesegyházban helyezték el. Jarrowban 1958-tól kezdve évente tartanak találkozót a szent emléknapján, ahol egy-egy Beda-szakértő tart kb. egy órás, közérthetően tudományos felolvasást.

Húsz éve annak, hogy meghallgattam George Hardin Brown professzor előadását Bedáról a nevelőről, ami önmagában is érdekes volt, de az esemény nem ezért maradandó élmény a számomra. Vendéglátóm, Andrew Louth professzor az előadás után bemutatott egy alacsony, mosolygós-pipázós úrnak, akinek jól ismertem a nevét és néhány írását, minthogy a kései antikvitás egyik legjelesebb kutatójának számított. “Robert Markus Notthinghamből” – és kedvesen kezet nyújtott. – “Robert Markus? Notthinghamből?” Azt hittem, amerikai, válaszoltam. – “Nem, magyar” – mondta Andrew. – “Magyar???”

Igen, Márkus Róbert még gyermekként került családjával Angliába. Néhány évvel első találkozásunk után olykor már magyarul is meg mert szólalni. Összebarátkoztunk, és egy nálunk felejtett zakóját mindmáig ereklyeként őrzöm. “Neked adom, hordjad” – mondta a telefonba a nálam húsz-harminc centiméterrel alacsonyabb, végtelenül szerény és kedves tudós, akivel Beda Venerabilis ismertetett össze éppen ma húsz esztendeje.