Változás a tanításban
Ferenc pápa Amoris laetitia kezdetű apostoli buzdítása a 8. fejezetben kifejtett tanítás miatt éles bírálatokat váltott ki. A házasságszinódus után kiadott dokumentum ugyanis bizonyos esetekben megnyitja a lehetőséget az elvált és polgárilag újraházasodott katolikus hívek szentségekben való részesedése előtt, mégpedig anélkül, hogy az előző házasságot érvénytelennek mondta volna ki az illetékes egyházi bíróság. Ferenc pápa a 8. fejezet 305. pontjában megállapítja:
„Bizonyos feltételek és enyhítő tényezők miatt lehetséges, hogy objektíve bűnös helyzetben – amely lehet, hogy nem vagy nem teljesen az egyén hibájából alakult ki – az ember élhet Isten kegyelmében, szerethet és növekedhet a kegyelmi életben és a szeretetben, miközben e célból elnyeri az Egyház segítségét.”
Az “objektíve bűnös helyzet” a házasságtörés helyzete. Az egyház házasságtörésnek tekinti a szentségi házasságból kilépett hívek újabb házasságkötését is. Az idézett szakaszhoz tartozó, 351. lábjegyzetben az „Egyház segítségnyújtásáról” Ferenc pápa leszögezi:
„Egyes esetekben ez magában foglalhatja a szentségek segítségét. Ezért „szeretném figyelmeztetni a papokat, hogy a gyóntatószék nem kínzókamra, hanem találkozás az Úr kegyelmével.” (Evangelii Gaudium 44. AAS 105.) Szeretném kiemelni, hogy az Eucharisztia „nem a tökéletesek jutalma, hanem a gyengék hathatós orvossága és tápláléka.” (uo. 47,1039”.)
Nehéz úgy értelmezni ezt a kijelentést, hogy teljesen összhangban legyen az egyház korábbi tanításával. Ugyanerről a kérdésről II. János Pál pápa családszinódus utáni apostoli buzdításában ezt olvassuk:
„Mindazonáltal az Egyház megerősíti a Szentírásra támaszkodó hagyományát, mely szerint a válás után újra megházasodott híveket nem engedi szentáldozáshoz járulni. Ugyanis ők maguk akadályozzák meg, hogy szentáldozásban részesülhessenek, mert állapotuk és életkörülményeik objektíven ellentmondanak annak a Krisztus és Egyháza közötti szeretetnek, amelyet az Eucharisztia jelez és megvalósít. De van e fegyelemnek egy különleges lelkipásztori indoka is: ha az ilyen embereket az Eucharisztiához bocsátaná, az Egyháznak a házasság felbonthatatlanságáról szóló tanítására vonatkozóan tévedés és zavar támadna a hívőkben. A bűnbánat szentségében való kiengesztelődés – amely utat nyit az Eucharisztiához – csak azoknak engedhető meg, akik bánkódván amiatt, hogy megsértették Krisztus hűségének és Szövetségének jelét (a felbonthatatlan házasságot) őszintén késznek mutatkoznak arra, hogy a továbbiakban olyan életet élnek, amely már nem ellenkezik a házasság felbonthatatlanságával. Ez azonban valójában azt követeli, hogy valahányszor a férfi és a nő súlyos okok – pl. a gyermekek nevelése – miatt nem tehet eleget a szétválás követelményének, „vállalják magukra azt a kötelezettséget, hogy teljes megtartóztatásban élnek, azaz tartózkodnak az olyan cselekedetektől, amelyek csak a házastársakat illetik meg”. (Familiaris consortio 84.)
XVI. Benedek pápa szintén egy szinódus utáni apostoli buzdítása megerősítette ezt a tanítást és gyakorlatot.
„A Püspöki Szinódus megerősítette az Egyház Szentíráson alapuló gyakorlatát (vö. Mk 10,2-12), tudniillik hogy nem engedi szentségekhez járulni az újraházasodott elváltakat, mert helyzetük és életállapotuk objektíve ellentmond a Krisztus és az Egyház közötti szeretet Eucharisztia szentségében jelzett és benne megvalósuló egységének. Mindazonáltal az újraházasodott elváltak helyzetük ellenére továbbra is az Egyházhoz tartoznak, mely különleges figyelmet fordít rájuk, és azt kívánja, hogy amennyire csak lehetséges, keresztény stílusban éljenek: vegyenek részt a szentmisén, anélkül, hogy áldoznának, hallgassák Isten Igéjét, végezzenek szentségimádást, imádkozzanak, vegyenek részt a közösségi életben, tartsanak bensőséges kapcsolatot egy pappal vagy egy lelkivezetővel, gyakorolják odaadóan a szeretetet, a bűnbánat cselekedeteit, és gyermekeiknek legyenek jó nevelőik. (Sacramentum Caritatis 29.)
Különös, hogy az Amoris laetitia egy ilyen jelentős pasztorális következményekkel járó változást egy rövidke lábjegyzetben fogalmaz meg.
II. János Pál és XVI. Benedek éppen úgy tudatában voltak az elvált újraházasodott hívek nehéz helyzetének, mint Ferenc pápa. Ők is figyelmeztetnek a megkülönböztetés és az egyes esetek mérlegelésének szükségességére. Amíg azonban Ferenc pápa – szintén egy lábjegyzetben (336. j.) – arra utal, hogy bizonyos esetekben a lelkipásztori megkülönböztetés arra az eredményre is juthat, hogy az objektív bűnösség állapota nem súlyos személyes vétek következménye, és ezért akár szentségekhez is járulhat az érintett, addig II. János Pál pápa efféle megkülönböztetés lehetőségéről egyáltalán nem tesz említést.
„A pásztorok tudják, hogy az igazság iránti szeretet arra kötelezi őket, hogy helyesen különböztessék meg egymástól a konkrét helyzeteket. Másképp kell tekinteni ugyanis azokat, akik őszinte lélekkel próbálták megőrizni első házasságukat, de teljesen igazságtalanul elhagyták őket, és másképp azokat, akik saját, súlyos bűnükkel feldúlták a kánonjogilag érvényes házasságukat. Végül olyanok is vannak, akik új életközösséget kezdenek a gyermekek nevelése kedvéért, s olykor lelkiismeretükben biztosak afelől, hogy az előző, helyrehozhatatlanul tönkrement házasság soha nem volt érvényes. A Szinódussal együtt sürgetve buzdítjuk a pásztorokat és az egész hívő közösséget, hogy támogassák az elváltakat: gondoskodásukkal és szeretetükkel óvják meg őket az Egyháztól való elszakadás érzésétől, hiszen megkeresztelt emberek, részesei lehetnek az Egyház életének és részt is kell benne venniük. Ezért buzdítsák őket arra, hogy hallgassák Isten igéjét, vegyenek részt a Szentmisén, imádkozzanak állhatatosan, gyakorolják a szeretet cselekedeteit, működjenek együtt az igazságosság megvalósításáért, a gyermekeket a keresztény hitben neveljék, éljen bennük a bűnbánat lelkülete és rendszeresen tartsanak bűnbánatot, hogy így napról napra kiesdjék Isten kegyelmét. Az Egyház imádkozik értük, megerősíti őket, s mint irgalmas Anyjuk támogatja őket a hitben és a reményben.”
Benedek pápa ugyanezt a gondolatot felidézi, majd hozzáteszi:
„Ahol jogos kételyek merülnek föl a megkötött szentségi házasság érvényessége körül, minden szükségeset meg kell tenni a kétség megalapozottságának tisztázásáért. … Mindazonáltal el kell kerülni még a látszatát is annak, hogy a lelkipásztori gondosság ellentétben áll a joggal. Sokkal inkább abból a föltételezésből kell kiindulni, hogy a jog és a lelkipásztorkodás alapvető találkozási pontja az igazság szeretete: ez ugyanis nem valami elvont dolog, hanem „minden hívő emberi és keresztény életútjába integrálisan beépül”. Végül ahol nem ismerik el a házastársi kötelék semmisségét és objektív körülmények visszafordíthatatlanná teszik az együttélést, az Egyház ezeket a hívőket arra bátorítja, hogy kapcsolatukat Isten törvényének követelményei szerint, mint barátok, mint fivér és nővér éljék meg; így visszatérhetnek az eucharisztikus asztalhoz, megtartva az egyházi gyakorlatban bevált szokásokat. Hogy egy ilyen megoldás lehetséges és gyümölcsöző legyen, támogatást kell kapnia a lelkipásztorok és megfelelő egyházi kezdeményezések részéről, de soha nem szabad az ilyen kapcsolatokat megáldani, nehogy a hívők körében zavar támadjon a házasság értékére vonatkozóan.”
Az Amoris laetitia 8. fejezetét sokan örömmel fogadják, mások viszont egy skizma előjelét látják benne. Bármiképpen vélekedünk is róla, nem tehetünk úgy, mintha nem vennénk észre: Ferenc pápa egy igen lényeges, doktrinális jelentőségű kérdésben szakított elődeinek tanításával.
A kép forrása: Magyar Kurír
_____________
Frissítés: Gerhardt Müller bíboros, a Hittani Kongregáció prefektusa spanyol szeminaristák előtt azt mondta az Amoris laetitia 305. lábjegyzetéről, hogy az nem az elvált újraházasodottakra vonatkozik, nincs változás a tanításban. „Anélkül, hogy a részletekbe bocsátkoznánk, leszögezhetjük, ez a lábjegyzet az általában vett bűnökre vonatkozik, nem a polgárilag újraházasodott elváltak speciális esetére. Az utóbbiak helyzetének olyan sajátos vonásai vannak, melyek megkülönböztetik az egyéb helyzetektől” – fogalmazott Gerhard Müller a spanyol szeminaristáknak. A lábjegyzet – folytatta a Hittani Kongregáció prefektusa – „nem érinti az eddigi tanításokat”. Majd II. János Pál és XVI. Benedek pápa tanítására hivatkozva hozzátette: „A Familiaris consortio 84. és a Sacramentum caritatis 29. pontja még mindig érvényben van.” Forrás: Magyar Kurír
Megvárjuk, amíg valaki belemegy a részletekbe, és kifejti, hogy mit keres ott az a lábjegyzet, ahol éppen van.
Heidl György blogja 
Tehát a házasságtörés objektíve súlyos bűn volta Ferenc pápa szerint adott esetben szubjektíve nem halálos bűn. El tudom képzelni, hogy erős felindulásból elkövetett emberölés nem halálos bűn, mivel nem volt teljesen tudatos és/vagy szándékos, de azt nem, akár a tudatosság, akár a szándékosság olyan mértékben sérül egy második házasságkötésben, hogy az csak bocsánatos bűn legyen.
Szerintem alapvetően az értelmezéssel van gond. Valóban rá lehet mondani, hogy eltérő, ha kiragadunk egy részt. Viszont pl. a 243. pontban azt írja, hogy az újraházasodottak befogadása a közösségbe nem jelentheti a hit és a házasság felbonthatatlanságának gyengítését.
http://www.churchmilitant.com/news/article/cdl.-mueller-amoris-laetitia-isnt-changing-church-discipline
Meg egy másik cikk, ami cáfolja.
Mielőtt leírjuk az Amoris Laetitia-t járjuk körbe az egészet.
Erre gondolsz?
“Without going into details, it is enough to point out that this footnote refers to objective situations of sin in general, not to the specific case of civilly remarried divorcees. The situation of the latter has peculiar features which distinguishes it from other situations. The footnote does not apply to the previous discipline. The standard of “Familiaris Consortio” 84 and “Sacramentum Caritatis” 29 and their application in all cases is still valid.”
illetve
(Familiaris Consortio 84): “Reconciliation in the sacrament of Penance, which would open the way to the Eucharist, can only be granted to those who take on themselves the duty to live in complete continence, that is, by abstinence from the acts proper to married couples.”
és
(Sacramentum Caritatis 29): “Finally, where the nullity of the marriage bond is not declared and objective circumstances make it impossible to cease cohabitation, the Church encourages these members of the faithful to commit themselves to living their relationship in fidelity to the demands of God’s law, as friends, as brother and sister; in this way they will be able to return to the table of the Eucharist.”
Nem olvastam az AL-t, ahogy sok más pápai megnyilatkozást sem. Viszont úgy látom, hogy az évszázadok folyamán a tanítóhivatali szövegek egyre hosszabbak lettek. Biztos, hogy a mondanivaló is egyre több?
Vajon miért a háromszázakárhányadik pont lábjegyzetéről beszél mindenki? Nem lehet, hogy az egész AL csak vattának kellett?
Sokakban felmerül az is, hogy megáll-e itt a pápa, vagy pedig várható az ’empátia’ kiterjesztése más ‘kirekesztettekre’ is. Példákat hadd ne mondjak, szerintem mindenki tudhatja, mire gondolok.
No, igen, felmerül, hogy nem az-é a cél, hogy ez történjen: (Familiaris Consortio 84) “ha az ilyen embereket az Eucharisztiához bocsátaná, az Egyháznak a házasság felbonthatatlanságáról szóló tanítására vonatkozóan tévedés és zavar támadna a hívőkben.”
http://uj.katolikus.hu/konyvtar.php?h=202#FC84
Én megéltem a II. vatikáni zsinatot, és az azóta szentté avatott XXIII. János pápa működését, majd persze VI. Pál, Szent II. János Pál és XVI Benedek pápaságát. Mindegyikükkel szemben támadtak emberek és csoportok, akik okosabbnak vélték magukat, és amint most egyesek Ferenc pápával szemben teszik, elátkozták az előző pápákat is. Sok komoly tanulmány felhívja a figyelmet, hogy olvasd el az egész dokumentumot, csak akkor szólj hozzá!
GAUDIUM ET SPES 16. A lelkiismeret méltósága
Erről volna szó?
(Gaudium et Spes 16 – a cikkely vége) “Minél inkább érvényesül tehát a helyes lelkiismeret, annál inkább tartózkodnak az egyének is, a közösségek is az önkényes döntésektől, s törekszenek arra, hogy az erkölcsiség objektív normáihoz alkalmazkodjanak. Nemritkán megtörténik, hogy a lelkiismeret legyőzhetetlen tudatlanság miatt téved, anélkül, hogy emiatt elveszítené méltóságát. Ez azonban nem állítható olyan esetben, amikor az ember nem fordít elég gondot az igaz, és a jó keresésére és a lelkiismeret a bűn megszokása következtében lassanként szinte megvakul.”
“Az ön, összefüggéséből kiragadott idézete:” – Békési-Marton Csaba augusztus 18, 2015 – https://heidlgyorgy.com/2015/08/14/osrobbanas/
??
“Amit tehát Isten egybekötött, azt ember ne válassza szét.” (Megj.: igen, egyértelműen látszik: “ne válassza szét” és PONT!)
Felszólító és nem kijelentő mód. Az ember képes szétválasztani.
‘Most már többé nem két test, hanem csak egy.’ – kijelentő mód.
Igen, az ember csonkul, ha a házassága megszűnik, többé már nem ugyanaz a test.
Köszönöm a hozzászólásokat! Egy gondolatot hadd tegyek még hozzá. Nem állt szándékomban Ferenc pápa ellenes hangulatot kelteni. Az AL valójában folytatja és elmélyíti a Gaudium et spes-szel kezdődő perszonalista házasságteológiát. A bírálók az általam is kiemelt passzusokkal foglalkoznak, ami érthető, ha a dolog súlyát tekintjük. Úgy látom, hogy ezeken a pontokon az AL változást hoz, megnyit egy kiskaput, amely korábban zárva volt. Szerintem nem tehetünk úgy, mintha ez valamiféle téves olvasat lenne, amit egyszerűen lesöpörhetünk azzal, hogy a dokumentum egészét kell nézni.
Nem tudja esetleg valaki, hogy a háromszázakárhányadik lábjegyzet milyen szintű tanításnak minősül, és mennyiben köti Ferenc utódainak a kezét?
Ez egy értelmező dokumentum, ti. a szinódus tanítását értelmezi. Nem köti az utódok kezét.
Már nem tudom pontosan hol, de a Denzingerben láttam nyomát annak, hogy pápák kritikát fogalmaztak meg elődeik munkásságával kapcsolatban. Ha lesz időm, kikeresem.
Lehet, hogy bűnök vezettek a házasság felbomlásához. Viszont minden bűnre van bocsánat, a házasságtörésre is. Isten a szentségi kötelékben nem védi meg a házasságot a bűnöktől, akár olyan bűnöktől, amelyek ellehetetlenítik a házasságot, lényegében megszüntetik a házassági köteléket.
Athanasius Schneider püspök szeretetteljes, “pápahű”, de ugyanakkor bátor és következetes szavai nagyon ide illenek.
Tanulmánya az Amoris laetitia-ról elérhető “A tisztázás igénye az általános zavar elkerülése végett” címmel: newman.hu/index.php/al-letoltes/
Szeretettel ajánlom!
Érdekes link.
‘„Azért örülök nagyon ennek a dokumentumnak, mert határozottan túllép a »rendezett« és »rendezetlen« kapcsolatok mesterséges, felszínes és egyértelmű megkülönböztetésén.’
Végtelenül szomorú, ha Schönborn tényleg ezt mondta.
Hát ez az írás elég tragikus… számos önellentmondás, sokszor mintha a saját szövegét nem olvasná el. (Pl. Jézus azt mondja, hogy aki elbocsátja feleségét és más nőt vesz el, házasságtörést követ el. Nem azt mondja, illetve azt nem mondja, hogy AKIT elhagynak, az házasságtörést követ el, ha újraházasodik.) Ráadásul, ha házasságot tör, az azt jelenti, hogy TÖR, vagyis a házasság megtörik, megszakad, megszűnik. Isten persze képes feltámasztani a házasságot, akár a halottat. De ez nem mindig történik meg (különösen a halottak feltámadása ritka napjainkban is). Ha ez a püspök nyitott szívvel megpróbálta volna meghallani Ferenc pápa prófétai szavait (nem pedig a megfeddett Liberius pápát hozta volna elő példának), akkor talán elgondolkodott volna rajta, hogy ha a szentáldozás csak azoknak “jár”, akik bűneiket megbánják és feloldozást kapnak, akkor azoknak, akik nem követtek el bűnt, mégis milyen oknál fogva nem jár? Hiszen nem ők követtek el bűnt, hanem ellenük követték el.
‘Ráadásul, ha házasságot tör, az azt jelenti, hogy TÖR, vagyis a házasság megtörik, megszakad, megszűnik. ‘
Nem jelenti azt a köznyelvben sem, a jogban sem és a Szentírás szerint sem.
A házasságtörés itt pont arra utal hogy a kötelék megmarad akkor is, ha a felek különválnak (különben nem is lenne értelme házasságtörésről beszélni az új házasság kapcsán).
‘azt nem mondja, hogy AKIT elhagynak, az házasságtörést követ el, ha újraházasodik.’
Lukács szavai szerintem erre is vonatkoznak:
Aki elbocsátja feleségét, és mást vesz el, házasságtörő, és aki férjétől elbocsátott asszonyt vesz el, szintén házasságtörő. (Lk 16, 18)
‘Hiszen nem ők követtek el bűnt, hanem ellenük követték el.’
A bűnt az újraházasodással követik el.
Miféle kötelék marad meg? Ha meggyilkolja a feleségét, akkor a jog szerint nem házasságtörő?
Még egy gondolat. Szerintem Jézus itt nem az érvényesen megkötött házasságról beszél valami jogász módra, hanem a létező, fennálló házasságról, amit nem szabad csak úgy felbontani, illetve nem is lehet. Az viszont másik kérdés, hogy mikor beszélhetünk fennálló házasságról. A többi tanítással az lenne konzisztens, ha az egyházi bíróság azt mondaná ki, hogy a házasság már halott, nem pedig azt, hogy soha nem is jött létre, mert azt bizony a benne levők, pl. a belőle született gyerekek nem így élik meg.
Nem, akkor gyilkos.
A jog szerint tehát az újra házasodott feleséggyilkos áldozhat. Aki csak elvált, mégha nem is az ő hibájából, nem.
A gyilkos akkor áldozhat, ha előtte feloldozzák.
Aki elvált, de nem házasodott újra, az áldozhat.
Tehát arra nincs feloldozás… érdekes.
Az ágyasság permanens bűn, amit az illető nem bánt meg, mivel fenntartja. Aki tárgyilag súlyos bűnben kitart, nem oldozható föl a gyóntatófülkében.
Nem lehet feloldozni azt, aki nem szakít a bűnével – bármi is legyen az.
Ez a gyakorlatban válást jelent, vagy ha az nem kivitelezhető, akkor teljes önmegtartóztatást.
Tudom, hogy ezt kívülállóként nagyon könnyű leírni, és nem is akarok senkit megítélni. De az Egyház nem mondhat mást, mert kötik Krisztus szavai.
Semmi sem változott a tanításban (nem is változhat), hisz egy szinódus utáni apostoli buzdítás lábjegyzete kánoni és tanbeli értelemben nem ér fel magasabb szintű megnyilatkozások értékével. Ez a dokumentum nem bír a pápai tévedhetetlenség karizmájával, és konfúzus szövege folytán a hamis értelmezése ellentmond a megváltozhatatlan tanításnak. Nem lehet a tárgyilag súlyos bűnben lévő embert megáldoztatni, így azt sem, akinek szentségi házassági köteléke fönnáll, míg “polgárilag” elvált és újraházasodott, vagyis permanens és nyilvános ágyasságban él.
A gyónásban is minden tárgyilag súlyos bűnt kell meggyónnunk, nem azt, amit mi nagy okosan alanyilag nem érzünk, vagy nem találunk halálosnak a “körülmények” miatt. Ezt majd Isten dönti el. Ez az alázat, hogy a bírálatot Isten kezébe helyezzük, nem pszichologizáljuk el önmagunkat. Az is az alázat jele, a hit jele, hogy alárendelem magam Isten akaratának. Nem én okoskodom a magam bűntelensége felett, és áldozgatok, hanem elfogadom a tárgyi igazságot.
‘konfúzus szövege folytán a hamis értelmezése ellentmond a megváltozhatatlan tanításnak’
Teljesen egyetértek. A mesebeli farkas jut eszembe, aki először csak az egyik lábát akarta bedugni a melegre.
Sajnos, nagyon igaz, ami a farkas lábát illeti.
Látszólag nem tartozik ide, de közben meg nagyon is: A II. Vatikáni Zsinat utáni Nagy Liturgikus Elfajulás is úgy kezdődött, hogy a zsinat nem buzdított rá. Csak megengedte, hogy az áldozatbemutatás / transszubsztanciáció egy “szembemiséző oltáron” történjék, aztán a papok meg megengedték, hogy az ifjak mindenféle vendéglői kuplékat danoljanak hozzá. Ma már szemem se rebben, ha mellettem egy legalább 70 éves jóember egy taizéi tábortűzi balladára zendít áldozás után – a kántor vezérletével, aki az orgonát nyomja hozzá. Csak csendben megvárom, míg befejezik. Persze, ez nem oldja meg a gondot, csak nekem lelkigyakorlat.
Senkit nem akarok megítélni én sem. Az elváltakat sem, meg az objektíve súlyos bűnben lévőket sem. De az oltáriszentség minden, csak nem játék. Az ilyen lábjegyzetben elültetett apró mag terjedelmes és veszedelmes fává növekedhet, mint tudjuk.
Az egyházjog nem maga a tanítás. Az összekeverése pontosan az, ami miatt a farizeusokat ostorozta Jézus.
Az, hogy a “szentségi házassági köteléke fönnáll”, a jelenlegi jog szerint azzal egyenértékű, hogy érvényesen megkötötték a szentségi házasságot. Ez viszont szerintem éles ellentmondásban van az élettel. Nyilvánvalóan létrejött házasságokat mondanak ki érvénytelennek utólag, úgy, hogy maga a házasság a házasságnak tulajdonított valamennyi gyümölcsöt teremte.
Ha meg nem, ott áll az elhagyott feleség 3 gyerekkel, 15 év önátadással, szeretettel, mert a férje homoszexuális viszonyt kezdett valakivel és buddhista lett. (Megtörtént eset.) Ha 5 évvel később a feleség újra megházasodik és szül az új férjének 1-2 gyereket, a régi férjének meg megjön az esze és felhagy bűnös életével, a férjét visszaengedjük az oltárhoz, a feleségét meg csak akkor, ha a régi férjével folytat szexuális életet. Ez szánalmas és abszurd.
Nem lenne sokkal egyszerűbb kimondani, ami a mindennapi tapasztalat is, hogy a szentségi kötelék elpusztítható?
Másképp is megfogalmazva: nem az egyházjog határozza meg, hogy mi bűn, meg mi nem. Az elhagyott édesanya esetében nagyon csodálkoznék rajta, ha bűn lenne az, ha az idióta/gonosz/bűnös férje miatt nem vezekel élete végéig. Az pedig mélységesen felháborít, ha permanens ágyasságnak hívja valaki azt, ha valakinek örök hűséget fogad, szeretettel fordul hozzá, gondoskodik róla, közösen nevelik szeretetben, hitben, közös és nem közös gyermekeiket.
Senki sem állította, hogy az egyházjog, vagyis a fegyelmi rend maga “a” tanítás. A fegyelmi rendnek illeszkednie kell a tanításhoz. Az viszont dogmatikailag letisztázott és tévedhetetlenül és visszavonhatatlanul megerősített, hogy a polgárilag elváltak és újraházasodottak nem fizikailter áldozhatnak, mert tárgyilag (objektíve) súlyos bűnben vannak.
Az lenne a szeretetlenség, ha hagynánk őket szentségtörést elkövetni.
Azt írod, dogmatikailag letisztázott, hogy a polgárilag elváltak… Nos, a polgári esküvő Magyarországon ha jól tudom, 1895-ig nem is létezett, így pont most helyettesítettél be egy partikuláris, alig 100 éves jogi szabályozást a dogmatikába. 🙂 Dogmatikailag az van letisztázva, hogy aki házasságot tör, az bűnt követ el. Dogmatikailag az is le van tisztázva, hogy a legutolsó rablógyilkos is bocsánatot nyerhet. Abban kéne dogmatikai szempontból szerintem gondolkozni, hogy Jézus mondása, hogy “aki férjétől elbocsátott asszonyt vesz el, az is házasságtörő”, pontosan mit jelent NEM JOGI szempontból, hanem lelki szempontból, a mindennapi felebaráti szeretet (vö. irgalmas szamaritánus) szempontjából. Mert nekem az az érzésem, hogy valahogy ez egy olyan kérdéskör, ahol valami miatt sokkal szigorúbb az egyház, mint bármilyen más bűnnel kapcsolatban. (Erről Söveges Dávid egyébként érdekeset ír a lelkiségek történetéről szóló művében.) Talán azért, mert itt egy szerencsétlen laikust végre meg lehet fogni valami élete végéig tartó bélyeggel.
Feljebb, egy korábbi hozzászólásomban nem véletlenül írtam idézőjelben a “polgári” szót. Természetesen semmiféle legitim válásról nincs szó, hanem fennálló kötelék melletti konkubinátus kialakításáról.
Ha valaki rablógyilkos, és nem akar fölhagyni ezzel, szintén nem oldozható föl.
Egyébként kimehet áldozni az ilyen személy, de érvénytelenül áldozik. Olyan neki az, mint halottnak a csók:
“Aki elbocsátott asszonyt vesz el, házasságot tör.” – mondta az Üdvözítő. Nyilvánvaló, hogy a primer akció szerint vétlennek tűnő fél (ezt metafizikai bizonyossággal sohasem tudhatjuk) számára is, vagyis az elbocsátott fél által megkötni kísérelt újabb “házasság” is érvénytelen, mert a kötelék fennáll.
Kemény szavak ezek, Uram, ki hallgatja?
Hát ti is elhagytok engem?
Aki szeret, az megtartja azt, amit parancsoltam.
Kedves Bertalan!
Május 12-i bejegyzésében ezt írja:
„A többi tanítással az lenne konzisztens, ha az egyházi bíróság azt mondaná ki, hogy a házasság már halott, nem pedig azt, hogy soha nem is jött létre, …”
Szerintem téves ez az álláspont, hiszen a házasság lehet ugyan halott, de – ha a felek is akarják – feltámasztható, megújítható, újraéleszthető, mint azt tudjuk is igen sok tanúságtételből. Ha a házasság szentség, akkor ez azt is jelenti, hogy nemcsak a férfi és a nő hozza létre, hanem Isten is, márpedig akkor a megújíthatóság lehetősége a földi élet egész folyamán megmarad. Ha mégsem, akkor csak azért nem, mert egyik vagy másik fél nem akarja. Az egyházi bíróság tehát nem mondhatja ki semelyik házasságról, hogy halott, vagyis végérvényesen vége, hiszen ezzel Isten megújító hatalmát vonná kétségbe, vagyis hitetlenségről tenne tanúbizonyságot. Ahogy a lelkileg halott gyilkos megtérhet és új életet kezdhet, úgy a tönkrement házasság is megújulhat.
A szentségi kötelék, mint természetfeletti valóság megléte, vagy meg nem léte nem természetes pszichológiai, szociológia és etikai tapasztalatok függvénye. Jézus Krisztus biztos kinyilatkoztatása, és az ennek alapján álló megváltoztathatatlan katolikus tanítás világos.
Világos, teljesen igazad van. Én Bertalan álláspontjának logikátlanságára kívántam rámutatni. Bertalan álláspontja az ortodox egyház álláspontja, akik szintén vallják a szentségi köteléket és a természetfeletti valóság meglétét, mégis azt gondolják, amit Bertalan gondol, vagyis hogy a házasság végérvényesen „meghalhat”, és ezért már nem köti a feleket, tehát újraházasodhatnak.
Sajnos az orthodox álláspont(ok) és gyakorlat(ok) nem egységes(ek) ebben a kérdésben (sem), ez is egy mítosz, amit bedobtak a Püspöki Szinódus legutóbbi rendkívüli és rendes ülésén. Hasonlóan sokféle gyakorlat létezik náluk, ahogy annak megítélésében, vajon érvényes-e a vízzel való leöntés, vagy alá kell-e meríteni teljesen a megkeresztelendőt. Pl. az áteredő bűnről a “déli” orthodox egyházak – akik Szent Ágostont “Boldog” Ágostonná degradálják – szemipelagiánus nézeteket vallanak, míg az “északi” (elsődlegesen) orosz orthodoxia a XVIII-XIX. századi német befolyás révén lutheránus befolyás alá került.
Az Egyházon belüli rombolók szándéka a kiváló PR-fogással “szinodálisnak” minősített egyházkép, az állandó zsinatolás, központi hatalom nélkül, ami pontosan ide vezet.
Most már a sokadik hozzászólásban zavar az, hogy két malomban folyik az őrlés.
Egyik malomban arról van szó, hogy melyik egyháznak (katolikusok, ortodoxok) mi az álláspontja, illetve mennyiben hangzik egybe a tanítás a hatályos egyházi joggal stb.
A másik malom nagyon csendesen jár. Vajon mit vonnak le a hívek a tanítás ilyen (talán csak) látszólagos megrendüléséből? Mi “jön le nekik” abból, hogy egyrészt “Ez az állítás azt sugallja, hogy nem állapítható meg egyértelmű különbség egyfelől az érvényes, szentségi házasság és a rendezetlen kapcsolat, másfelől a bocsánatos bűn és a halálos bűn között.” másrészt meg “az AL nem teszi lehetővé az elvált újraházasodottak szentáldozáshoz való járulását, kivételes esetekben sem.” Most melyik bíborosnak higgyenek?
Szerintem a bíborosok véleménykülönbsége nem fog szakadáshoz vezetni – legalábbis ennyi nem elég hozzá. A hívek várható zavara – kinek mi lesz az érdeke, hogyan is értelmezzük a tanítást (ami persze, nem a hívek dolga, de hát akkor is csinálják) már sokkal problémásabb. És már most is találnak papot, aki tudja, hogy mi a helyzetük/állapotuk, mégis megáldoztatja őket, ezek után még “alap”, “indok” is lesz (van) az ilyen (legyünk jóindulatúak) félreértelmezéshez. Ez az igazi baj, s nem az, hogy Ch. Schönborn nem ért egyet A. Schneiderrel.
Tehát az, hogy akik mellettem ülnek (mondjuk) a templomban, korábban házastársaiktól (polgári perben) elvált, most egymással élő hívek, mit gondolnak minderről? Menjenek áldozni? Ne menjenek? Én tudom a választ, de ők honnan fogják tudni, és hogyan fognak megnyugodni benne?
Pünkösd van. Számomra a nagy üzenete Pünkösdnek, a Lélek kiáradásának az, hogy senki nincs kihagyva a Lélek ajándékaiból. A hívek “zavara” nem valami hibás működése a jól bejáratott rendszernek, ahol az egyetlen feladat, hogy az egyetemes, megváltoztathatatlan tanítást minél inkább beleverje a klérus a hívek fejébe és konzisztens jogi szabályozással végre is hajtassa velük.
Hanem éppen a hívek “zavara” az, ami mutatja, hogy élő az egyház, hogy szabad, sőt, kell gondolkodni, keresni Isten üzenetét az én személyes életemben.
Ugyan, kedves Bertalan, nagyon klérusellenes ez a kirohanás. A Pünkösd lényege éppen abban áll (ellentétben a “karizmatikus” összevissza hablatyolással, mint “nyelveken beszéléssel”), hogy bár különbözők vagyunk, az igaz tanítást mindannyian megértjük. Nem pedig szabadon tévelygünk, mint a pásztor nélküli nyáj. Az nem Pünkösd, szerintem.
Békési-Márton Csaba,
Nem érti? Azt akarják, hogy ne értsék… A konfúzus a lényeg…
http://katolikusvalasz.blogspot.hu/2016/05/igazat-mond-e-papa-bizalmasa.html
(A nevem Békési-Marton. Kérem, nem olyan nehéz.)
Úgy érti, a konfúzió a lényeg? Az, hogy a hívek ne értsék, hogy akkor most mi a helyzet? Ez kinek a szándéka lenne? Ferenc pápáé? A bíborosoké? Nehezen hihetem bármelyiket is. Mire gondol?
A linkelt “katolikus válasz”-hoz meg jobban illenék a “tabuk kommentár és hitvédelem nélkül” alcím, olyannyira nem érződik belőle szikrányi jóindulat sem a pápa, sem a “bizalmasai”, sem az egyszerű hívek felé. Nem mondom, hogy az Egyház politikus-vezetői nem taktikáznak, akár némileg gátlástalanul is, ez bizonnyal elkerülhetetlen. De az, hogy szándékos rosszindulattal olyanba akarnák vinni az Egyházat, amely ellentétes a szellemi alapjaival, nos, az kissé erős nekem.
A jóindulat a naivitással össze nem keverendő.
‘ Az, hogy a hívek ne értsék, hogy akkor most mi a helyzet? Ez kinek a szándéka lenne? Ferenc pápáé? A bíborosoké? Nehezen hihetem bármelyiket is. ‘
Valami oka csak volt annak, hogy egy inkoherens szöveg jött létre.
Az pedig elég nyilvánvaló, hogy egyes bíborosok nincsenek kibékülve az Anyaszentegyház szexuáletikai tanításával. Lásd pl
Rendben. Úgy tűnik, rajtam kívül mindenkinek teljesen világos, hogy valamely a melegházassággal vagy effélével kapcsolatos nagy horderejű döntés előkészítéseként zavarja/zavarják fel a vizet Ferenc pápa illetve a bíborosai. Én azt gondoltam, hogy egyéb, kisebb jelentőségű taktikázás (bíborosok közötti helyezkedés, vagy a pápa bábutologatása hatalmi kérdésekben, amelyekből a hívek ennyit látnak, hogy ki kivel ért egyet stb.) folyik legfeljebb, de hát nyilván naiv vagyok, esetleg tudatlan. Esetleg mindkettő. Megvárom, mi lesz.
‘ Én azt gondoltam, hogy egyéb, kisebb jelentőségű taktikázás (bíborosok közötti helyezkedés, vagy a pápa bábutologatása hatalmi kérdésekben, amelyekből a hívek ennyit látnak, hogy ki kivel ért egyet stb.) folyik legfeljebb’
Legfeljebb?
Végtelenül szomorú lenne, ha egy tanítóhivatali dokumentum kicsinyes politikai játszmák eszközévé válna.
Értem. Ha pedig a krisztusi tanítás szándékos kifordításának és megcsúfolásának lenne az eszköze, az azért valamivel kevésbé volna szomorú. Nemde?
Azért írtam, hogy legfeljebb, mert bármely szomorú, szerintem az általam vélt taktikázás mindennapos. Bár tévednék.
Az egyházi tanítás nem egyenlő a krisztusi tanítással, hanem arra épül, azt próbálja meg egyrészt élni másrészt tanítani. Az evangéliumot nem kifejti, hanem figyelmesen hallgatja és továbbadja. Ezért nem az egyházi tanítás a változtathatatlan, hanem a krisztusi tanítás. Ennek ugyan némileg ellentmond pl. a pápai tévedhetetlenség dogmája, de megkockáztatom, hogy amennyiben a péteri tisztség folytonosságát nem valamiféle jogi szabályozás valósítja meg, hanem maga a Lélek, azzal sincs gond. Abban én nem nagyon tudok hinni, hogy a Lélek alkalmazkodik a mi jogászkodásunkhoz.
Senki sehol nem mondta ebben a posztban, hogy az egyházi tanítás egyenlő lenne a krisztusi tanítással. A továbbiakban azonban gondok vannak:
“hanem arra épül” – olyan ez,mintha Jézus Krisztus csak az alapjait rakta volna le a “tanításnak”, vonatkozzon ez a hívek mai életében bármire, és az “emeleteket” a mai Egyháznak kellene erre építenie. Tudjuk, hogy nem így van. Nincs azon mit cifrázni, hogy pl. “Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást, amint én szerettelek benneteket.” (Jn 15:12) vagy ezer más ilyen helyen.
“az evangéliumot nem kifejti” – hát, kérem, nálunk vasárnaponkint a homíliában biza kifejti. És jól teszi. Szerintem ezt most egyszerűen csak ne vitassuk meg.
“ennek ugyan némileg ellentmond pl. a pápai tévedhetetlenség dogmája” – a tanítás változ(hat)atlanságának ugyan nem mond ellent. Sőt. Hit és erkölcs dolgában a pápa (a Péternek ígért isteni segítség által) tévedhetetlen, amikor az egész Egyház számára kötelező tanítást ad. Hozzájön még, hogy minden ex cathedra döntésnek meg kell egyeznie Istennek a Szentírásban rögzített szavával és az egyház hithagyományával. Hm.
Abban meg nem nagyon kell hinni, hogy “a Lélek alkalmazkodna a mi jogászkodásunkhoz.” Nem fog, és kész.
Hát, igazad van, nyilván tök rosszul fogalmazok, de nem baj, ebből is tanulok.
Elvi szinten maradva: a pápát mondjuk tévedhetetlennek – de vajon ki a pápa? Akit jogilag érvényesen pápává választanak? És akit jogilag érvényesen pápának választanak, annak a Szentlélek köteles tévedhetetlenséget adni akkor is, ha mondjuk az illető valójában maga az Antikrisztus? (Mondjuk Kaifásnál van erre némi utalás.) Ha pedig csak az a döntése tévedhetetlen, ami megegyezik az egyház hitével, akkor mi a funkciója ennek a döntésnek? Mi a funkciója a dogmának? Sikerült kimondani, hogy ha igazat mond, akkor igaza van, ha nem, akkor nincs?
Szerintem mindezeket ne itt tárgyaljuk meg. Nem ide való.
De, hogy a kérdéseidre röviden válaszoljak: Akit érvényesen pápává választanak, az (legalábbis ebben) betölti Istennek Péter székére vonatkozó tervét, neki megadja azt a segítséget, amely tévedhetetlenné teszi bizonyos egyéb feltételek mellett.
Az Antikrisztussal itt nem tudok mit kezdeni, de analógiaként hadd utaljak Jézus passiójára. Többen is kérdezték, ki ő (pl. Pilátus, Heródes), de csak egyvalakinek válaszolt nyíltan, a főpapnak. Annak ugyanis kötelessége volt megkérdezni, Jézus pedig egyszerűen eligazította, hogy a választott népnek esélye legyen választott népnek maradni.
Hit és erkölcs dolgában sokszor kell értelmezni a fennálló helyzetet a korábban már kimondott tanítás fényében. Ki kellett például mondani, hogy Husz téved, a pap esetleges méltatlansága, bűne nincs hatással a kiszolgáltatott szentség tisztaságára, erejére, hatására. Meg kellett különböztetni a pap és az áldozó hívek “méltatlan” állapotát. Az egyik számít, a másik nem – abból a szempontból, hogy a Krisztus testét magához vevőnek üdvére vagy kárára szolgál-e az áldozás. A tanítás világos volt a 15. századig is, mégis csak ekkor merült fel Wycliffe (14. sz.) és Husz miatt, hogy erre a kérdésre is válaszolni kell (az 1414-18-as Konstanzi zsinaton).
Idéznék Ferences pápa, Isten neve irgalmasság című interjú kötetéból. A pápa egy kérdésre válaszolva mondja:
“Az egyik unokahúgom polgári házasságot kötött egy férfival, aki érvényteleníttetni akarta a házasságát, de még nem zajlott le az eljárás. Össze akartak házasodni, szerették egymást, gyerekeket akartak, lett is nekik három. … a férfi annyira vallásos volt, hogy minden vasárnap, amikor misére ment, odalépett a gyontatószékhez, és azt monda a papnak: ‘ Tudom, hogy nem oldozhat fel, de ebben és ebben végeztem, kérem, áldjon még.'”
Ilyen egyszerű lenne?
Bocsánat, tegnap (vagy ma) éjjel írtam tableten a bejegyzést. Nagyon nehezen javítom a hibákat a vastag, érzéketlen ujjaimmal.
Néhány javítás: Ferenc, gyóntatószékhez, végeztem, meg.
Ha, és az oldal szám: 36.
Nem javítja ki a vétkeztem szót, lehet, hogy eredetileg is vétkeztemnek írtam?