Szent Vidor Noéról

Szent Hilarius, magyarul “Vidor” 🙂 367. január 13-án halt meg. Pictava (ma Poitiers) egykori püspökének emléknapján Értekezés a misztériumokról című, töredékesen fennmaradt homíliasorozatának egyik, Noéról mondott szentbeszédét idézem fel (saját fordításban). Hilarius az újszövetségi írásokat (Mt, 24,37-38; Lk 17,26-27; 1Pét 3,20-21) és az azokat kifejtő jeles teológus elődöket követi, amikor a Noé-Krisztus, bárka-egyház párhuzamot részletesen magyarázza. A holló elküldésének értelmezése hiányzik a szövegből, de más munkájából tudjuk, hogy a madarat a bűnösök szimbólumának tartja: amint a holló nem tért vissza a bárkába (sic!), noha nem lelhetett nyugalmat a földet elöntő víztől, úgy a bűnösök sem térnek vissza az Egyházba, pedig nem találnak nyugalmat azon kívül. Az egyházatya által használt szentírási szöveg nyilván ezt az olvasatot támogatta. A galamb első elküldésének értelmezése szintén elveszett. A második elküldés annak az evangéliumi eseménynek az előképe, amikor Jézus elküldi a hetven (más változatokban hetvenkettő – Lk 10. fejezet) tanítványt, akik azzal térnek vissza, hogy Jézus nevére még az ördögök is engedelmeskednek. A galamb tehát a Szentlelket, az olajág a Szentlélek gyümölcsét, erejét jelképezi, amelynek még a tisztátalan lelkek sem tudnak ellenállni. A galamb először nem talál biztos talajt, vagyis a Szentlélek nem marad meg a tanítványokban, mert később elhagyják Jézust. Hilarius talán arra utal ezzel, hogy a kafarnaumi zsinagógában mondott beszéde után Jézust az apostolokon kívül szinte mindenki elhagyta (vö. Jn 6,66). Később Noé ismét elküldi a galambot, azaz Jézus a Szentlelket, aki immár örökké ott lakozik a hívő ember szívében (vö. Jn 14,16). Egy sírkamra falára talán ez utóbbi értelemben kínálkozik a jelenet. Hilarius a későbbi eseményeket is értelmezi: a Noé által telepített szőlő a zsidóságot jelképezi, a bor és a részegség Jézus vérét és kínszenvedését, Noé mezítelensége Jézus halálát, amelyet a Kám jelképezte pogányok kinevetnek, a Szem által szimbolizált zsidók azonban betakarnak, mert ők megtartják a törvényt. Jáfet pedig, aki Szem házában lakik, a keresztényeket jelképezi, akik Isten kegyelmének részesei.

***

“Nem tagadható, hogy mindaz, ami Noéval történt, telve van Isten erejének műveivel és a jövendő dolgok mintáival. Mert bármily lomha is az elme, bármennyire is elfordult az igazság megértésétől az akarat, ami akkor elhangzott és megtörtént, az óhatatlanul az igazság belátására ösztönöz. Hogy megértsük az egyes eseményekben a prófétikus erőt, röviden elő kell adni, minek mi felel meg. Mert Noé annak az embernek az előképe, akit az Úr a Szűztől felvett, s hogy ezt a róla szóló írás szavaiból felismerjük, tudnunk kell, miképpen jövendölt Noéról atyja, Lámek. Lámek fiút nemzett, és elnevezte Noénak, mondván: Ő ad nyugalmat nekünk munkáinktól és kezünk fáradalmaitól és a földtől, amelyet az Úr megátkozott (Ter 5,28-29).

Úgy vélem, mindez nem illik teljesen arra a Noéra, akiről szó van. Hiszen miféle nyugalmat szerzett ő az emberi nemnek, milyen munkáktól szabadított meg? Éppenséggel az ő idejében pusztul el az emberiség és árad szét a vízözön; az ő tekintete előtt bukkan fel ismét a föld, és élete később is nehézségek közepette telik. Hol van hát a nyugalom, amelyet Noé ad vissza? Márpedig azé a nyugalom megszerzésének képessége, aki valóban megszerzi azt. Másfelől, sem az emberi természethez nem illik, sem az Írásban nem olvasunk róla, sem a valóságban nem látjuk azt, hogy Noé mindebből bármit végbevitt volna, noha a Szentírás egészen világosan beszámolt a legtöbb vele kapcsolatos dologról: Istennek kedves, igaz ember, aki parancsot kap a bárka elkészítésére, bemegy a bárkába, elküldi a hollót, visszafogadja és újból elbocsátja a galambot, elhagyja a bárkát, szőlőt ültet, annak termésétől lerészegszik és így lemeztelenedik; Kám kineveti őt, Szem és Jáfet betakarja, az egyikre átkot, a másik kettőre megfelelő rendben áldást mond. Mindezt úgy kell érteni, ahogyan Noé által végbement.

Az említett események azonban egy eljövendő, hatalmas misztériumot foglalnak magukban. Az egyes részletekről a maguk helyén szólunk majd, amikor az eseményeket és személyeket kell megfeleltetni egymásnak. Ezzel a Noéval tehát a mi Urunkat, a testté lett Igét (Jn 1,14) fogjuk párhuzamba állítani, aki egyebek mellett azt mondja az evangéliumokban: “Jöjjetek hozzám mind, akik fáradtak vagytok és terhet hordoztok, és én felüdítelek titeket. Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, mert én szelíd vagyok és alázatos szívű, és nyugalmat találtok lelketeknek. Mert az én igám édes és az én terhem könnyű” (Mt 11,28-30). Ő az tehát, aki nyugalmat ad, aki elcsitítja a lelkeket, aki a fenyegető ítélet miatt tanításának és egyházának bárkájába elhelyezi valóságos és névleges fiait is. Megadja a Szentlelket, meghal, kinevetik, föltámad és rendelkezést hoz az emberiség számára a büntetésről vagy a megszentelésről, aszerint, hogy ki-ki helyesen vagy helytelenül cselekedett-e. Ugyancsak az Egyház megszentelésének elvét kell látnunk abban, ahogyan Noé a bárkába való belépésre vagy annak elhagyására parancsot kap. Írva van ugyanis: Menj be majd a bárkába, te, és veled a fiaid, a feleséged és a fiaid feleségei (Ter 6,18). Szállj ki a bárkából, te és veled a feleséged, fiaid és a fiaid feleségei (Ter 8,16). A bárkába lépőket nemenként társítja, a férfiakat a férfiakhoz, a feleségeket az asszonyokhoz, mert azt jelzi, hogy aki az Egyház tagja lesz, annak önmegtartóztatónak kell lennie, s majd később visszakapja mindenki a házasodás lehetőségét. […] Nem kétséges, hogy minek az előképe a [galamb] második kiküldése. Amikor zöld levelű olajfaággal tér vissza, már nem kézzel kell bevenni [a bárkába], hanem visszarepül. Ez pedig akkor teljesedett be, amikor a hetven tanítvány megkapta a Szentlelket, amikor Urunk elküldte őket az evangélium hirdetésére, és amikor dicsőségben visszatértek, mert a tisztátalan szellemek engedelmeskedtek nekik (vö. Lk 10,1 és 17), a Szentlélek ugyanis elhozza Isten könyörületének gyümölcsét, amit az olajág jelképez, mégsem lel nyugalomra, mert a tanítványok később elhagyják az Urat (vö. Jn 6,67). A második visszatéréskor a galamb gyümölccsel együtt repült vissza Noéhoz, ami egyrészt azt jelképezi, hogy a démonok fölötti uralom a Szentlélek gyümölcse, másrészt az a körülmény, hogy még nem talált nyugalmat, arra utal, hogy a tanítványok elhagyják az Urat. A harmadik elküldés és kirepülés viszont annak az előképe, hogy a Szentlélek a hívő emberben lakozik, mivel elküldése után örökké a hívek lelkében marad (vö. Jn 14,16).

Mármost, ami Noénak az általa telepített szőlő gyümölcsétől való lerészegedését illeti, ez a szenvedést jelképezi. Az Úr ugyanis Egyiptomból hozta ki a szőlőtőt, és elültette (Zsolt 79,9), és a Seregek Urának szőlője Izrael háza (Ez 5,7). Ugyanis Egyiptomból kihozott és letelepített népének cselekedetei okozták szenvedését. Ha valaki esetleg nem gondolja, hogy Noé részegsége az Úr halálának előképe lenne, meggyőződhet róla abból, hogy a kehely, amelyből az Úr ivott, halálos szenvedésére utal az Evangéliumokban.

A három fiú közül pedig az egyik kinevette atyja mezítelenségét, a másik kettő viszont befödte azt. A kettő tehát egyaránt befödte, mégis, amikor a harmadikat megátkozta, e kettőt ugyanazon tettért különbözőképpen áldotta meg. E három fiú ugyanis az egész emberiséget jelképezi, vagyis a törvény alatt élőket, a kegyelemből megigazultakat és a pogányokat. A pogányok kinevetik az Úr szenvedését és Isten mezítelen testét, a másik kettőben pedig, akik mezítelenségét eltakarják, megvan a törvény és a kegyelem. Mivel Jáfet lakozik Szem sátraiban (Ter 9,27), a hitre tért pogányokat jelképezi, Szem viszont a zsidó nép megszemélyesítője.”