“Hazátlanul élni elbírhatatlan”

„S nem mindegyiket ugyanaz az ok hajtotta, hogy hazájukat elhagyják s új hazát keressenek: némelyek városuk pusztulása után megmenekültek az ellenség fegyverétől, s mivel elvesztették földjüket, idegen földekre kényszerültek; másokat a forradalom kergetett ki hazájukból; egyesek a lakosság túlságos elszaporodása miatt távoztak el, hogy így a zsúfoltságon mintegy eret vágjanak; másokat a járvány vagy a folytonos földrengés, vagy a szerencsétlen talaj valami más elviselhetetlen átka kergetett máshová; némelyeket holmi égig magasztalt tündérország híre csábítgatott.”

Lucius Annaeus Seneca (Kr. e. 4 k. – Kr. u. 65) A kép forrása: http://en.wikipedia.org/wiki/File:Seneca-berlinantikensammlung-1.jpg

Az ifjabb Seneca, azaz Lucius Annaeus Seneca valamiért magára haragította Claudius császárt – rosszindulatú pletykák szerint annak nővérével folytatott házasságtörő viszonya miatt –, aki ezért Korzika szigetére száműzte Kr. u. 41-ben. A kilenc évig tartó kirándulást a költő-filozófus a császár halála után meghálálta a Tök megistenülése (vagy Megtökösülés) c. paródiájával (Apocolocyntosis), amelyben Claudiust agyalágyult gonosztevőnek festi le, és ezzel sikerült elérnie, hogy kétezer éven át nagyjából mindenki így is gondolt a hajdani princepsre. Korzikai száműzetéséből Seneca két vigasztaló írást küldött Rómába. Egyet a testvérét gyászoló Polybiosnak, aki nem mellesleg Claudius belső köréhez tartozott, úgyhogy Seneca hosszú bekezdéseket szentel az isteni császár dicsőítésének – s talán épp e bekezdések kedvéért született meg a consolatio –, és egy másikat anyjának, Helviának, aki erősen bánkódott fia sorsa miatt.

Ez utóbbi vigasztalásban egy helyütt mintegy anyja fájdalmas sóhajaként idézi a szólást: “Hazátlanul élni elbírhatatlan.” Hallgassuk meg Seneca véleményét erről a gondolatról, hiszen mindig nyújt némi vigaszt, ha látjuk nihil novum sub sole. „Az emberiség szakadatlanul szerterajzik” – nincs új a Nap alatt.

„Nézd csak végig ezt az embersűrűt, amely az óriási világváros házaiba alig fér bele: e tömeg javarészének nincs is hazája. Szabad városokból és telepes városaikból, szóval az egész földkerekségről sereglettek itt össze: egyeseket a nagyravágyás vonzott ide, másokat a közhivatal kényszere; egyeseket a követi megbízatás, másokat a nagyvilági élet sóvárgása, amely mindig megkeresi a bűnös kicsapongásokra legalkalmasabb és legkáprázatosabb helyet; egyeseket a tudományszomjúság, másokat a játékok látványossága; némelyeket a baráti vonzalom csalt ide, másokat a törtetés, hogy itt óriási közönség előtt fitogtathatják tehetségüket; némelyek idejöttek vásárra vinni szépségüket, mások vásárra vinni szónoki tehetségüket: mindenféle ember összeverődött itt a városban, amely egyformán nagyra értékeli az erényeket s bűnöket. Szólítsd őket magad elé sorra mind név szerint, s kérdezd meg mindegyiktől, hová valósi: megtudod tőlük, hogy legtöbbjük máshová való, vidékről költözött ide ebbe az óriási és gyönyörű városba, amelyhez azonban egyáltalán nincs köze. Aztán hagyd ott ezt a várost, Rómát, amelyet mégis minden ember közös hazájának nevezhetünk, és tarts szemlét a világ annyi más városán: egy sincs köztük, amely ne volna zsúfolva külföldiekkel. Aztán hagyd ott azokat a helyeket is, amelyeknek kellemes tájai s természeti szépségei lenyűgözik az emberek ezreit; járd be a pusztaságokat és a legzordonabb szigeteket, Sciathust és Seriphust, Gyarust és Cossurát: sehol sem találhatsz olyan sivár helyet, ahol ne a maga gyönyörűségére időznék bárki is.

Van-e a világon olyan sivár, olyan visszariasztó sziklabástya, mint ez a Corsica? Van-e koplaltatóbb annak, aki szeret töltekezni? Van-e hely az emberekhez kegyetlenebb? Van-e táj ennél borzalmasabb? Van-e éghajlat ennél szélsőségesebb? Mégis több itt az idegen, mint a bennszülött. A helyváltoztatás tehát oly súlyos csapás nem lehet, ha egyeseket hazájukból még ez a hely is kicsábíthatott. Olvasom, hogy némelyek szerint valami velünk született izgalom fűti lelkünket, hogy lakóhelyünket váltogassuk, és szüntelen máshol és máshol vegyünk szállást; mert az ember lelke állhatatlan és nyugtalan; megállapodni nem bír sehol; ide-oda kalandozik; gondolatai ismert és ismeretlen dolgokon szerteszét rajzanak; szüntelen kóborol, nem bírja a tespedés nyűgeit, a változatosság fölöttébb gyönyörködteti. S ezen bizonyára nem is csodálkozol, ha megvizsgálod őseredetét: mert nem földi és nehéz anyagból való, hanem amaz égi tiszta lélekből szállt belénk; az égi dolgoknak pedig a mozgás örök lényegük: tovasuhannak és szédületes iramban száguldanak. Nézd a világon tündöklő csillagok táborát: egy sem áll veszteg. A nap megállíthatatlanul körbe jár s vándorol, egyszer itt, másszor ott, s ámbár a világegyetemmel együtt forog, éppen így kering a földdel ellentétes irányban is, a csillagképeken sorra mind átvonul, soha semmiképp meg nem áll: mozgása és folytonos bolyongása erre s arra, örökkévaló. Minden szakadatlanul áramlik és hömpölyög; helyét változtatja szűnös-szüntelen, amint megszabta a természet törvénye és kényszere; miután meghatározott évkörökben végigfutotta pályáját, újra kezdi megszokott útját: ezek után tehát ugyan hogy is gondolhatod, hogy az emberi léleknek, amely az égiekkel egyazon anyagból alkottatott, a bolyongás és helyváltoztatás nyűg és teher, holott magának az istenségnek gyönyörűsége és életeleme a szédületes és örökkévaló változás!

Nos, most az égről a földre fordítsd szemed: megállapíthatod, hogy lakóhelyüket változtatták már egész népek és nemzetek. A barbár tartományok kellős közepébe hogy kerülnek görög városok? Hogyan jutott el a makedón nyelv az indusok s a perzsák közé? Scythiában s a szomszédos vad és zabolátlan nemzetek földjein, egymást érik ott a Fekete-tenger partszegélyén alapított városok: mikor egész házuknépével itt ütöttek tanyát, nem riasztotta vissza őket sem az örökös tél tombolása, sem az emberek természete, ami oly rideg, akár az éghajlatuk. Kisázsiában rengeteg athéni él; Miletusból különféle tájakra hetvenöt város lakossága rajzott ki már; Itáliának az az egész fele, amelyet a Tyrrhéni-tenger mos, valamikor “Nagy Görögország” volt. Az etruszkok Ázsiából erednek; a tyrusiak Afrikában laknak, s a punok Hispániában; Galliába görögök telepedtek, Görögországba gallusok; a germánok átkelését a Pyrenaeus hegység nem tartóztatta fel: úttalan utakon, ember nem járta ösvényeken merészkedett előre az emberi könnyelműség. Magukkal hurcolták gyermekeiket, asszonyaikat s a vénség terhe alatt roskadozó szülőket. Némelyek a hosszas vándorúttól megtörten, nem érett megfontolás után választottak maguknak helyet, hanem ott telepedtek le, ahol a kimerültség letaglózta őket; mások az idegen földön fegyverrel szereztek maguknak jogot; voltak néptörzsek, amelyeket elnyelt a tenger, miközben előretörtek ismeretlen céljuk felé, mások meg ott vertek tanyát, ahol a végső ínség megállította őket. S nem mindegyiket ugyanaz az ok hajtotta, hogy hazájukat elhagyják s új hazát keressenek: némelyek városuk pusztulása után megmenekültek az ellenség fegyverétől, s mivel elvesztették földjüket, idegen földekre kényszerültek; másokat a forradalom kergetett ki hazájukból; egyesek a lakosság túlságos elszaporodása miatt távoztak el, hogy így a zsúfoltságon mintegy eret vágjanak; másokat a járvány vagy a folytonos földrengés, vagy a szerencsétlen talaj valami más elviselhetetlen átka kergetett máshová; némelyeket holmi égig magasztalt tündérország híre csábítgatott. Az egyiket ez, a másikat amaz ok csalta máshová otthonából: de az az egy minden bizonnyal nyilvánvaló, hogy semmi sem marad veszteg ott, ahol született. Az emberiség szakadatlanul szerterajzik; ezen a roppant világon minden nap hoz valami változást: új városokat alapítanak, új nemzetek tűnnek fel a régiek helyett, amelyek kipusztultak vagy beleolvadtak a győztesekbe. Márpedig a népeknek ez a folytonos vándorlása mi egyéb, mint egész közösségek száműzetése?” (Ad Helviam 6.2-7.5. Révay József fordítása)