Heidl György blogja

"A filozófia a szépségnél végződik, a teológia a szépséggel kezdődik."

Bossuet és az üvegfúvók

A horvátországi Papuk-hegység legszebb része a jankováci vízesés, egy szép tavacskával és meredeken kapaszkodó tanösvénnyel, amely elvezet a hely egykori ura és a mesés arborétumot kialakító Jankovich József gróf sziklabarlangban álló szarkofágjához. Valamivel tovább három egyszerű sírhoz érkezünk: egykori üvegfúvók kopott síremlékéhez.


üvegfúvók

Nem tudom, fennmaradt-e bármi tárgyi emlék a hajdan itt munkálkodó németajkú családtól. Az 1806-ban elhunyt Katharin sírkövén látható gyermekrajzszerű koponya mindenesetre emlékezetes marad.

Katharina

„Szabad-e ma feltárnom egy sírt az udvar szeme láttára?” – kérdezte XIV. Lajos és Ausztriai Anna jelenlétében Jacques-Bénigne Bossuet, a francia katolikus egyház egyik legnagyobb teológusa és szónoka. „Nem fogja-e bántani ez annyira szomorú látvány a kényes szeműeket?”

Méltán híres – a bencés Acsay Ferenc élvezetes fordításában magyarul is olvasható (1895, Esztergom) – nagyböjti beszédsorozatának hatodik részét Bossuet 1662. március 22-én mondta el a Louvre-ban.  Időnként megszólította a trónján ülő XIV. Lajos királyt, mint itt is, amikor a Napkirály „kollégáját”, Dávidot idézi, aki az emberi élet semmiségéről énekel. „E fenséges elmélkedés Dávid ajkairól hangzott folytonosan, midőn udvara körében trónján ült; Felség, méltó, hogy ön is meghallgassa!” Szinte látjuk magunk előtt Lajost és udvarát, amint a metzi kanonok merész szavaira felkapják a fejüket.

Ó örökkévalóság örök királya, Te mindig ugyanaz maradsz, léted örökre változatlan, sem el nem múlik, sem meg nem változik, s meg sem mérhető; s íme, Te kimérted az én napjaimat, s valóm Te előtted semmiség (Zsolt 38,6). Igen, az én valóm te előtted semmiség; s mindannak, ami megmérhető, határa van; s mikor e határhoz értünk az utolsó pillanat mindent elsöpör, mintha soha sem léteztek volna. Mi az a száz év? Mi ezer év, ha egyszer egyetlen pillanat elsöpri? Szaporítsátok napjaitokat, mint a szarvasok, melyek a mese vagy természetrajzi könyvek szerint több századig élnek, legyetek hosszabb életűek azon óriási tölgyeknél, melyek alatt őseitek nyugszanak, s még utódainknak is árnyékot fognak nyújtani; halmozzatok össze e végtelennek látszó időben dicsőséget, vagyont, gyönyörűségeket; mit használ ez összeharácsolás, ha egyszer a halál utolsó, gyönge, bágyadó lehelete oly könnyedén elfújja mind e hiú pompát, akár a kártyavárat, a gyermekek hívságos játékát?”

S miután a dicsőséges Napkirályt udvariasan emlékezteti hatalma és ragyogása mulandóságára, mintegy önmagához is szól, szokása szerint valamelyik egyházatyát idézve:

„Mit használ, ha még annyit írtál is a könyvbe, ha minden lapját teletöltötted is szép betűkkel, ha egyetlen törlés is eltünteti valamennyit? E törlés azonban még legalább hagy némi nyomot maga után; de az az utolsó pillanat, mely egyetlen vonással törli el éltedet, maga is a többivel vész el a végtelen semmiségbe. Létezésünknek még csak nyoma sem marad a földön; izmaink is elváltoznak, testünknek is más neve lesz, „még tetem neve sem marad meg sokáig,” mint Tertullián mondja, „nem tudni, mivé változik, még csak neve sincs egyetlen nyelvben sem”.  Mennyire igaz, hogy az ember halálával minden semmibe vész, még e gyászkifejező szók is, melyekkel e nyomorult maradványokat nevezték.

Mi tehát az én valóm, ó nagy Istenem? Csak azért lépek be az életbe, hogy csakhamar ismét kilépjek belőle; megmutatom magamat, mint a többiek – s aztán ismét le kell tűnnöm. A halálra emlékeztet bennünket minden; a természet is, mintha irigyelné azt a csekély jót, melyet velünk tesz, gyakran figyelmeztet, jelezi, hogy nem hagyhatja sokáig birtokunkban azt a csekélységet sem, amit nyújt,  – mert nem maradhat mindig azon egy kézben, folyton folyvást cserélkeznie kell; szüksége van rá más tünemények alakításához, visszaköveteli más munkájához.

Az emberi nemnek e folytonos újrahajtása, értem az újszülötteket, amint növekednek, fejlődnek, mintegy vállunkra ütve mondogatják nekünk: „Távozzatok már el, rajtunk a sor.” S amint mi láttunk másokat meghalni, úgy mások minket látnak másvilágra költözni, ezek meg utódaik szemeláttára lépnek a sírba. Ó Istenem, még egyszer kérdezem, mik vagyunk mi? Ha előre pillantok, végtelen idő van előttem, mikor én már nem leszek többé; ha meg visszapillantok, borzasztó időfolyam van mögöttem, amikor én nem voltam még; ó, mily véghetetlen kis helyecskét foglalok el az idő feneketlen tengerében! Én semmi vagyok! e kis időköz nem képes engem elkülöníteni a semmiségtől; csak azért születtem, hogy a számot szaporítsam, s nem is igen tudtak velem mit csinálni; s a színdarabot épp oly jól játszották volna el, ha én a színfalak mögött maradok is.”

Az Anthologia humana című gyűjteménybe ebből a Bossuet-beszédből is beválogatott egy szemelvényt Hamvas Béla, s az éppen az imént idézett mondatokig tart. Csakhogy a kiragadott részlet Bossuet egész gondolatmenetének csupán egyik szakaszából származik, így önmagában nem fejezi ki a nagy szónok mondanivalóját. Miután ugyanis ékes szavakkal megjelenítette az udvar előtt az emberi létezés árnyékszínházát, áttért az ember nagyszerűségének, mennyei eredetének és halhatatlanságának dicséretére. Az egész prédikáció Lázár feltámasztásának magyarázata és a halálról való elmélkedés ősi filozófiai gyakorlatának összekapcsolása.

Lázár 31439

Lázár feltámasztása – Ókeresztény szarkofág részlete. 4. század – Museo Pio Cristiano, Vatikán

Már Bossuet legelső meditációjának témája is, amelyet még a szubdiakonátusra való felkészülése során lelkigyakorlatként vetett papírra, a „Memento mori!” Ebben megígérte a huszonegy éves ifjú: „Istenem, szívem mélyén határozom el színed előtt, hogy legalább felkeléskor és lefekvéskor, mindennap gondolok a halálra.” Nem véletlenül tették őt később híressé éppen halotti beszédei.

Bossuet-től azonban távol áll az emberi élet mulandóságának és jelentéktelenségének rezignált tudomásulvétele. Beszédének szerkezete, sőt sok helyütt tartalma is mintha Szent Ágoston módszerét és leírását követné, aki az Isten városáról utolsó könyvének két teljes fejezetében részletezi mindazt a bajt és szerencsétlenséget, amely megkeseríti az ember amúgy is röpke földi életét, majd közvetlenül utána az emberi életet elárasztó javakról, a teremtmények szépségéről, és az értelem leleményességéről beszél érzékletesen, hogy az egész művet a testi feltámadás és a feltámadottak örök boldogságának magasztalásával zárja. A halálról való elmélkedés, mondja Bossuet már a homília bevezetőjében, az embert üdvös önismeretre vezeti: „Csak azt kell tehát fontolóra vennünk, mitől foszt meg a halál, s mit hagy meg a maga egészében; melyik része hull el a csapásai alatt, s melyik marad fönn a romlás után is; csak így érthetjük meg, mi az ember; s ez alapon nem habozom kimondani, hogy a halál kebeléből, sötét árnyékából halhatatlan világosság lövell ki, hogy bennünket természetünk fényes valójáról felvilágosítson. Jöjjetek hát, halandó emberek, s lássátok meg Lázár sírjában, mi az emberi természet; lássátok egy és ugyanazon tárgyon, mily véget érnek terveitek, hol kezdődik reménykedéstek; lássuk létünk feloszlását s egyúttal megújulását; szemléljük az élet győzelmét a halál diadalában.”

Jankovac_H.Gy.

Jankovac – Papuk-hegység, Szlavónia (Horvátország)

Fotók: szerző

Reklámok

Alapinformációk

This entry was posted on július 23, 2018 by in A szeretet kultúrája, Egyházatyák, Szentírás-magyarázat, Teológia.

Navigáció

Enter your email address to follow this blog and receive notifications of new posts by email.

Csatlakozz a 1 302 követőhöz

Archívum

%d blogger ezt kedveli: