Heidl György blogja

"A filozófia a szépségnél végződik, a teológia a szépséggel kezdődik."

A természet irtózik a haláltól

Augustinus - a kép forrása: http://www.philosophyarchive.com/index.php?title=File:Aurelius_Augustinus.jpg

Szent Ágoston – Antonello da Messina, 1472

430. augusztus 28-án halt meg Szent Ágoston, miközben városát, püspöki székhelyét, az észak-afrikai Hippo falait a vandálok ostromolták. A szentek halálának napjáról az egyház születésnapként emlékezik meg azzal a meggyőződéssel, hogy ekkor születnek újjá egy olyan életre, amelynek gazdagsága felfoghatatlan számunkra.

Ha a testi halál dicsőséges mennyei születésnap, akkor talán nem is szabadna szomorkodni szeretteink halála miatt? Erre a kérdésre Ágoston Pál apostol szavaival válaszol: „Az Apostol arra int, hogy ne szomorkodjunk „elszenderült”, azaz elhunyt szeretteink miatt, „mint a többiek, akikből hiányzik a remény” (vö. 1Tessz 4,13), tudniillik a feltámadás és az örök romolhatatlanság reménye. A Szentírás igen pontos szóhasználattal azért hívja őket „alvóknak” is, hogy amikor alvókról hallunk, csöppet se veszítsük el a reményt, hogy majd fölébrednek. Ezért is éneklik a zsoltárban: „talán nem kel föl többé, aki alszik?” (Zsolt 40,9). Az ember valamiképpen természetes szomorúságot érez szeretteinek halála miatt. Mert nem a vélekedés, hanem a természet irtózik a haláltól. A halál még csak meg sem környékezné az embert, ha nem egy korábbi bűn büntetése lenne. Ha tehát az állatok, amik úgy lettek megalkotva, hogy idővel elpusztuljanak, irtóznak a haláltól, és az életet szeretik, akkor mennyivel inkább igaz ez az emberre, aki úgy alkottatott meg, hogy ha bűn nélkül akart volna élni, vég nélkül élne? Ezért vagyunk szükségképpen szomorúak, amikor a halál elválasztja tőlünk szeretteinket; mert még ha tudjuk is róluk, hogy nem örökre hagynak el, csak valamelyest lehagynak minket, amikor a természettől idegen halál elragad egy nekünk kedves embert, iránta érzett szeretetünket áthatja a bánat.” (Sermo 172.1)

Ágoston határozottan kijelenti, hogy nem a halál gondolata, nem a róla kialakított vélekedés, hanem az emberi természet irtózik a haláltól, ami pontosan az ellenkezője annak, amit Szent Ambrus állít egy Ágoston számára is jól ismert művében: „Nem a halál félelmetes, hanem a halállal kapcsolatos vélekedés, amit mindenki saját érzésének megfelelően alakít ki, vagy amitől lelkiismeretének megfelelően retteg.” (De bono mortis 8,31)

Amint eszmetörténeti kutatások szépen megvilágították, ez a két, egymásnak ellentmondó kijelentés mutatja azt a töréspontot, amely a halálról szóló keresztény teológiai viták során a 4-5. századra kialakult. Az egyik álláspont szerint Isten az embert eleve halandónak teremtette, és a testi halál nem büntetés volt, hanem orvosság, amit Isten azért adott a bukott embernek, hogy ne maradjon örökké a bűnös állapotban. A halál véget vet a bűnnek. Ilyen értelemben a halál jó, természetes, és nem maga a testi halál félelmetes, hanem az, amit róla elképzelünk. Ezzel szemben áll az Ágoston és követői által következetesen képviselt felfogás, amely szerint Isten az embert eredendően halhatatlannak alkotta meg. A halál nem természetes, hanem a bűneset következménye, és ezért az emberi természettől idegen. Éppenséggel a haláltól való félelem az, ami természetes, és nagyon is emberi dolog a gyász és a szeretteink halála miatt érzett szomorúság.

Ágoston óriási tekintélye mellett történelmi és társadalmi tényezők is hozzájárulhattak ahhoz, hogy ez utóbbi felfogás kezdett uralkodóvá lenni a középkorban Nyugaton. A halállal bátran szembenéző vértanúk kora az egyház egyre távolibb múltja lett, a kereszténység széles körben elterjedt, a társadalmat meghatározták a keresztény vallási eszmék, és intézményesült a haldoklók ellátásának és vigasztalásának egyházi szolgálata. A lelkipásztorok felismerték annak gyakorlati jelentőségét, hogy a filozófiai iskolák halálfélelmet nem ismerő, eszményi bölcseitől eltérően saját esendő hőseik, az apostolok sem voltak érzéketlenek a halállal szemben. Péter nem önként, hanem akarata ellenére ment a halálba (Jn 21,18), és bár Pál azt mondja, hogy számára „meghalni nyereség”, mert vágyott elköltözni, és Krisztussal lenni (Fil 1,21-24), ámde bármennyire vágyakozott is arra, hogy átköltözhessen az „örök, mennyei hajlékba”, testét, e „földi sátrat” mégsem akarta levetni (2Kor 5,1-4). A legfontosabb azonban Jézus példája, aki Betániában a szíve mélyéig megrendült a barátját, Lázárt gyászolók fájdalma miatt, és könnyekre fakadt. A Getszemáni kertben „halálosan szomorú” volt a lelke, azért imádkozott, hogy ha lehetséges, múljék el tőle ez az óra, és gyötrelmében vérrel verejtékezett. A halálfélelem, a szomorúság, a részvét, a „compassio” tehát hozzátartozik ahhoz az emberi természethez, amellyel Krisztusban Isten egyesült.

A Szent Ágoston munkássága nyomán megszilárdult emberképtől eszerint nemhogy távol áll a sztoikus szenvtelenség, hanem ellentétes vele, mert ellentétes a kereszténység központi tanításával az emberré lett, az emberrel együtt érző, szenvedő, meghaló – és feltámadó – Istenről.

Reklámok

One comment on “A természet irtózik a haláltól

  1. Visszajelzés: Category Archives: Teológia tartalom | Kereszt töredékek

"Semmiféle rossz szó ne hagyja el ajkatokat, hanem csak olyan, amely alkalmas az épülésre, hogy amiben kell, javára váljék hallgatóitoknak."

Please log in using one of these methods to post your comment:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

Alapinformációk

This entry was posted on augusztus 28, 2018 by in Ünnepek, Egyházatyák, Szentségek, Teológia.

Navigáció

Enter your email address to follow this blog and receive notifications of new posts by email.

Csatlakozz a 1 302 követőhöz

Archívum

%d blogger ezt kedveli: