A természet irtózik a haláltól

Szent Ágoston – Antonello da Messina, 1472

430. augusztus 28-án halt meg Szent Ágoston, miközben városát, püspöki székhelyét, az észak-afrikai Hippo falait a vandálok ostromolták. A szentek halálának napjáról az egyház születésnapként emlékezik meg azzal a meggyőződéssel, hogy ekkor születnek újjá egy olyan életre, amelynek gazdagsága felfoghatatlan számunkra.

Ha a testi halál dicsőséges mennyei születésnap, akkor talán nem is szabadna szomorkodni szeretteink halála miatt? Erre a kérdésre Ágoston Pál apostol szavaival válaszol: „Az Apostol arra int, hogy ne szomorkodjunk „elszenderült”, azaz elhunyt szeretteink miatt, „mint a többiek, akikből hiányzik a remény” (vö. 1Tessz 4,13), tudniillik a feltámadás és az örök romolhatatlanság reménye. A Szentírás igen pontos szóhasználattal azért hívja őket „alvóknak” is, hogy amikor alvókról hallunk, csöppet se veszítsük el a reményt, hogy majd fölébrednek. Ezért is éneklik a zsoltárban: „talán nem kel föl többé, aki alszik?” (Zsolt 40,9). Az ember valamiképpen természetes szomorúságot érez szeretteinek halála miatt. Mert nem a vélekedés, hanem a természet irtózik a haláltól. A halál még csak meg sem környékezné az embert, ha nem egy korábbi bűn büntetése lenne. Ha tehát az állatok, amik úgy lettek megalkotva, hogy idővel elpusztuljanak, irtóznak a haláltól, és az életet szeretik, akkor mennyivel inkább igaz ez az emberre, aki úgy alkottatott meg, hogy ha bűn nélkül akart volna élni, vég nélkül élne? Ezért vagyunk szükségképpen szomorúak, amikor a halál elválasztja tőlünk szeretteinket; mert még ha tudjuk is róluk, hogy nem örökre hagynak el, csak valamelyest lehagynak minket, amikor a természettől idegen halál elragad egy nekünk kedves embert, iránta érzett szeretetünket áthatja a bánat.” (Sermo 172.1)

Ágoston határozottan kijelenti, hogy nem a halál gondolata, nem a róla kialakított vélekedés, hanem az emberi természet irtózik a haláltól, ami pontosan az ellenkezője annak, amit Szent Ambrus állít egy Ágoston számára is jól ismert művében: „Nem a halál félelmetes, hanem a halállal kapcsolatos vélekedés, amit mindenki saját érzésének megfelelően alakít ki, vagy amitől lelkiismeretének megfelelően retteg.” (De bono mortis 8,31)

Amint eszmetörténeti kutatások szépen megvilágították, ez a két, egymásnak ellentmondó kijelentés mutatja azt a töréspontot, amely a halálról szóló keresztény teológiai viták során a 4-5. századra kialakult. Az egyik álláspont szerint Isten az embert eleve halandónak teremtette, és a testi halál nem büntetés volt, hanem orvosság, amit Isten azért adott a bukott embernek, hogy ne maradjon örökké a bűnös állapotban. A halál véget vet a bűnnek. Ilyen értelemben a halál jó, természetes, és nem maga a testi halál félelmetes, hanem az, amit róla elképzelünk. Ezzel szemben áll az Ágoston és követői által következetesen képviselt felfogás, amely szerint Isten az embert eredendően halhatatlannak alkotta meg. A halál nem természetes, hanem a bűneset következménye, és ezért az emberi természettől idegen. Éppenséggel a haláltól való félelem az, ami természetes, és nagyon is emberi dolog a gyász és a szeretteink halála miatt érzett szomorúság.

Ágoston óriási tekintélye mellett történelmi és társadalmi tényezők is hozzájárulhattak ahhoz, hogy ez utóbbi felfogás kezdett uralkodóvá lenni a középkorban Nyugaton. A halállal bátran szembenéző vértanúk kora az egyház egyre távolibb múltja lett, a kereszténység széles körben elterjedt, a társadalmat meghatározták a keresztény vallási eszmék, és intézményesült a haldoklók ellátásának és vigasztalásának egyházi szolgálata. A lelkipásztorok felismerték annak gyakorlati jelentőségét, hogy a filozófiai iskolák halálfélelmet nem ismerő, eszményi bölcseitől eltérően saját esendő hőseik, az apostolok sem voltak érzéketlenek a halállal szemben. Péter nem önként, hanem akarata ellenére ment a halálba (Jn 21,18), és bár Pál azt mondja, hogy számára „meghalni nyereség”, mert vágyott elköltözni, és Krisztussal lenni (Fil 1,21-24), ámde bármennyire vágyakozott is arra, hogy átköltözhessen az „örök, mennyei hajlékba”, testét, e „földi sátrat” mégsem akarta levetni (2Kor 5,1-4). A legfontosabb azonban Jézus példája, aki Betániában a szíve mélyéig megrendült a barátját, Lázárt gyászolók fájdalma miatt, és könnyekre fakadt. A Getszemáni kertben „halálosan szomorú” volt a lelke, azért imádkozott, hogy ha lehetséges, múljék el tőle ez az óra, és gyötrelmében vérrel verejtékezett. A halálfélelem, a szomorúság, a részvét, a „compassio” tehát hozzátartozik ahhoz az emberi természethez, amellyel Krisztusban Isten egyesült.

A Szent Ágoston munkássága nyomán megszilárdult emberképtől eszerint nemhogy távol áll a sztoikus szenvtelenség, hanem ellentétes vele, mert ellentétes a kereszténység központi tanításával az emberré lett, az emberrel együtt érző, szenvedő, meghaló – és feltámadó – Istenről.