Az eucharisztia az Egyház szíve
Szerző: “Bystander”
Az Egyház a szíve közepéből szólal meg, amikor az eucharisztiáról beszél. Ebből a középpontból bontja ki a Krisztus golgotai áldozatáról szóló tanítását, és ebből a középpontból tudja megvilágítani a megváltás egész üdvösségtörténetet átfogó, kozmikus távlatait is. Olyan távlatokról van itt szó, amelyeknek az első évezred osztatlan kereszténysége – a maga perspektivikus látásával – sokkal inkább tudatában volt, mint a második évezred szakadásoktól megterhelt, gyakran egyensúlyt vesztett teológiája. Az alábbi gondolatok e blog korábbi, eucharisztiáról szóló elmélkedéseinek szerves folytatásaként is olvashatók.
II. János Pál pápa a pontosan egy évtizeddel ezelőtt, a harmadik évezred elején (2003-ban) kiadott – talán legnagyszerűbb – enciklikájában azt a célt tűzte maga elé, hogy az eucharisztia második évezredben megformálódott, szinte kizárólagosan az átváltoztatás (transsubstantiatio) szent pillanatára összpontosító – és ennyiben kissé egyoldalú – eucharisztia-teológiáját, az első évezred egyházatyáinak teológiai víziójába beleillesztve mutassa be. A pápa az első századok egyházatyáira hivatkozva így ír: „Érdemes fölfigyelnünk az eucharisztia ezen szempontjára: miközben ünnepeljük a Bárány áldozatát, az égi liturgiához kapcsolódunk, ahhoz a megszámlálhatatlan sereghez, amely azt kiáltja: »Üdv a mi Istenünknek, aki a trónon ül és a Báránynak!« (Jel 7,10) Az eucharisztia valóban az ég megnyílása a föld felé. A mennyei Jeruzsálem dicsőségének egy sugara, mely áthatol a mi történelmünk felhőin és megvilágítja utunkat.” (II. János Pál pápa: Ecclesia de Eucharistia /továbbiakban: EdE/ 19)
A pápa elmélkedését követve érdemes megfigyelni, hogy amikor a Katolikus Egyház visszatér a maga eucharisztikus identitásának a mélyrétegeihez, akkor egyúttal saját teológiai vízióját is felfrissíti és a középpont körül újrakristályosítja. Abba szeretnénk az alábbiakban rövid betekintést adni, hogy e nagy jelentőségű tanítóhivatali szövegben hogyan tükröződik a legátfogóbb katolikus hagyomány, amelybe belehelyezkedve minden teológiai iskola meg kell találja a maga helyét, és fel kell fedezze a saját korlátait. Áttekintő képet szeretnénk itt adni arról, hogy az átváltoztatáskor bekövetkező, „szent pillanatra” összpontosító – korábban hosszú időn keresztül uralkodó – tomista eucharisztia-tan hogyan kap új távlatokat, illetve hogyan mutatja meg a maga korlátait az „eszkatologikus ünnep” patrisztikus víziójával keretezve. Ennek a víziónak a pápai enciklika által is említett ún. (1) eszkatologikus, (2) pneumatologikus, (3) communio-szempontú, illetve (4) kozmikus-dimenziójú erővonalait szeretnénk itt bemutatni, mindig az enciklikából vett rövid szemelvényekből kiindulva. Magának az enciklikának a szövegét fellapozva természetesen a patrisztikus források is visszakereshetők.
(1) Az eucharisztia eszkatologikus távlata: „A hívők konszekrálás utáni akklamációja nagyon megfelelően azzal zárul, hogy kifejezi az eucharisztia ünneplését annyira meghatározó eszkatologikus távlatot (vö. 1Kor 11,26): »amíg el nem jössz«. Az eucharisztia célra irányulás, a Krisztustól megígért teljes öröm előíze (vö. Jn 15,11), bizonyos értelemben »a Paradicsom elővételezése, a jövendő dicsőség záloga.« [30] (…) Aki az eucharisztiában Krisztussal táplálkozik, annak nem kell a túlvilágra vágyakoznia, hogy örök élete lehessen: már itt a Földön örök élete van, már birtokolja a zsengéjét annak az eljövendő teljességnek, ami az emberre vár. Az eucharisztiában ugyanis megkapjuk a test világvégi föltámadásának a zálogát is: »Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete van és én föltámasztom őt az utolsó napon« (Jn 6,54).” (EdE 18)
A pápa szavaira reagálva megállapíthatjuk, hogy az eucharisztiának ez a bemutatása a végidőnek, az eschaton-nak a próféták által megjövendölt és a Jelenések könyvében leírt ünnepi sokadalmával való egységre, az azzal való titokzatos azonosulásra helyezi a hangsúlyt. A Krisztussal való szentségi találkozás – mint maga is liturgikus esemény – ilyen módon a liturgia természetének megfelelően, és nem egy filozófiai rendszer liturgiától idegen kategóriáiba szorítva kaphat kifejezést. Szükség esetén ehhez kapcsolódhat az elszigetelt teológia kérdések, szabályok és érvényességi követelmények tárgyalása, de hiba lenne ezt a víziót szem elől téveszteni. Az elvont szentségtani elemzés, a jogi szabályozás nem szabad, hogy elhomályosítsa az eucharisztiának ezt a mindent átölelő, eszkatológikus távlatát, mint ahogy az a nyugati teológia történetében sajnos bekövetkezett.
(2) Az eucharisztia pneumatologikus távlata: „A Fiú és a Szentlélek közös és szétválaszthatatlan tevékenysége, mely létrehozta, építi és fenntartja az Egyházat, az eucharisztiában történik. Nagyon jól tudta ezt Szent Jakab Liturgiájának szerzője: az anafora epiklésziszében azt kéri az Atya Istentől, hogy küldje el a Szentlelket híveire és ajándékaira, hogy Krisztus teste és vére »mindazoknak, akik magukhoz veszik… lelkük és testük megszentelésére szolgáljon«.[43] Az Egyházat megerősíti az isteni Vigasztaló a hívek eucharisztikus megszentelése által.” (EdE 23)
A kenyér és a bor átváltoztatása a skolasztikus teológiában sokszor filozófiai-teológiai „csoda” gyanújába került, bár a legjobb teológusok soha nem tekintették annak. Az egyoldalúan skolasztikus szemlélettel szemben az enciklika szövege rámutat arra, hogy az eucharisztikus jelenlét maga is a Szentléleknek az Egyházat újjáteremtő, emberi szíveket és az egész világot átformáló tevékenységén belül értelmezhető. Fontos „pneumatológiai” ellenpontot kap itt a skolasztikus teológia egyoldalúan múlt felé forduló irányultsága, amely a patrisztika és a keleti kereszténység tanúságának tükrében, a nyugati eucharisztia-tan beszűkülését idézte elő.
(3) Az eucharisztia közösségi távlata: „Továbbá az egyházi communio sajátos jellegéből és az eucharisztiával való kapcsolatából következően emlékeztetünk arra, hogy »az eucharisztikus Áldozat, bár mindig egy konkrét, részközösség ünnepli, soha nem kizárólag annak a közösségnek az ünnepe; a közösség ugyanis, amikor megkapja az Úr eucharisztikus jelenlétét, az üdvösség egész ajándékát kapja, és – a maga láthatóan részleges volta ellenére is – úgy mutatkozik meg, mint az egy, szent, katolikus és apostoli Egyház képe és valóságos jelenléte.« [79] Ebből következik, hogy egy valóban eucharisztikus közösség nem zárkózhat be önmagába, mintha ez elegendő volna számára, hanem összhangban kell lennie az összes többi katolikus közösséggel.” (EdE 39)
A pápa gondolatmenetét követve itt érthetjük meg az elválaszthatatlanul szoros kapcsolatot az eucharisztikus ünneplés és az Egyház között, amely lényege szerint eucharisztikus közösségek szervezett közössége. Ahogyan az élő szervezet minden sejtjében benne rejlik az egész testnek a genetikai kódja, úgy az eucharisztia (kisbetűvel írva, mert itt nem csak a szentségimádással körülvett Oltáriszentségről, hanem az egész szentmiséről van szó!) magában hordja az egész Egyház misztériumát, amely Egyház az eucharisztia által építi fel Krisztus Titokzatos Testét.
(4) Az eucharisztia kozmikus távlata: „Bemutathattam a szentmisét hegyi ösvények mellett, tó- és tengerpartokon álló kis kápolnákban; miséztem stadionokban, városok főterein épített oltárokon… Az eucharisztia ünneplésének e sokféle helye nagyon megéreztette velem az eucharisztia egyetemes, sőt kozmikus jellegét. Igen, kozmikus jellegét! Mert ha a szentmisét egy vidéki templomocska kicsi oltárán mutatjuk is be, az eucharisztiát mindig bizonyos értelemben a világ oltárán ünnepeljük. Az eucharisztia egyesíti az eget és a földet. Magában foglalja és áthatja az egész teremtést. Isten Fia azért lett emberré, hogy helyreállítsa az egész teremtést egy olyan tettel, amely a legnagyobb dicsőítése Annak, aki a semmiből teremtette a világot. És így ő, az örök főpap, amikor tulajdon vérével belép az örök szentélybe, visszaadja a Teremtőnek és Atyának az egész megváltott teremtést. Az Egyház papi szolgálata által teszi ezt a legszentebb Szentháromság dicsőségére. Valójában ez a hit misztériuma, mely az Eucharisztiában valósul meg: az Isten keze által teremtett világ Krisztustól megváltottan visszatér Hozzá.” (EdE 8)
A pápa ezekkel a sorokkal felidézi az egyházatyáknak azt a gondolatát, hogy az ember teológiailag mint „a teremtés papja” határozható meg, és nem csupán a teremtett világ „sáfáraként”, ahogy a nyugati teológia hajlamos kifejezni ember és természet viszonyát. A kozmosz eucharisztikus természetű, és az eucharisztikus ünneplésből tanulhatja meg az ember a teremtményekkel való helyes bánásmódot.
Az eucharisztia a keresztény identitás kulcsa: „Az eucharisztia tehát az összes szentség csúcspontja, mert a Szentlélek hatására az Egyszülött Fiúval való azonosulás által tökéletesen megvalósítja a communiót az Atya Istennel. Nagyon finom hitérzékkel fejezte ki ezt az igazságot a bizánci hagyomány egyik jeles szerzője: „A communio misztériuma megelőzi az összes többi szentséget, mert tökéletesen elvezet a legnagyobb jóhoz: ez minden emberi vágy végső célja, mert elérjük Istent és Isten egyesül velünk a legtökéletesebb egységben«. [69]” (EdE 34)
Az eucharisztia tehát nem egyszerűen csak az egyik szentség a szakramentális teológiában. Nem csupán a hét szentség egyike, ahova a skolasztikus teológia besorolta, hanem valójában nem kevesebb, mint az Egyház életközpontja. Az Egyház mindenekelőtt az eucharisztia által él, és az eucharisztia nem csupán az Egyház üdvözítő tevékenységének az egyik eszköze a többi között. Ebben az értelemben II. János Pál pápa tanítása – a hagyományból merítve – olyan „eucharisztikus hermeneutikát” körvonalaz, amely a katolikus-keresztény identitás középpontjára világít rá. Ez a hermeneutika egyszerre ad kritikus szempontokat a közelebbi múlt és a tomista teológiai iskola hagyományrétegének bizonyos elemeivel szemben, miközben ellenállhatatlan heurisztikus erővel mutat rá a hiteles hagyomány egyházatyák korából eredő főáramának folytonosságára. A pápai enciklika a II. Vatikáni Zsinat utáni Egyháznak ezt a mélyebb identitásra-találását dokumentálja a tanítóhivatal eszközeivel is.
Heidl György blogja 
A bejegyzés tartalmával, az Eucharisztiával kapcsolatban kiemelt szempontokkal egyetértek. Szerintem azonban a skolasztikus teológia nem az első első évezred teológiájának a megromlása. Ez inkább egy olyan fejlődés, amely nélkül az Egyház szegényebb lenne. Ez a patrisztikus időket követő, következő fejlődési állomás, amelyet nem kell feltétlenül az előző állapot teljes tagadásának tekinteni. Tulajdonképpen ettől kezdve lett a teológia tudomány. Az átlényegülés teológiájának a kialakulása nem a patrisztikus hagyománnyal szemben történt, hanem erre építve, ezt más, új szinten kifejezve. Tulajdonképpen ez nem is tekinthető a tomista iskola sajátjának, mert az iskolák közti vita csak arra szorítkozik, hogy a mi a viszony a kenyér és bor szubsztanciája és az új szubsztancia között, illetve a kenyér és bor megmaradó akcidenseinek kérdésére. Egyébként az átlényegülés mellett a katolikus eucharisztia-tan másik lényeges része az, hogy a szentmise valóságos áldozat. Ez a két „alapelv”. Nélkülük a további szempontok is alap nélküliek lennének vagy sokkal kevesebbet jelentenének.
Az átlényegülés és az, hogy a szentmise valóságos áldozat az „eszkatologikus, pneumatologikus, communio-szempontú, illetve kozmikus-dimenziójú erővonalak” alapja. Érdemes elgondolkozni azon, hogy a fenti megközelítéseket (valamilyen értelemben) elmondhatják az anglikánok, evangélikusok stb is a liturgiájukról. Mi tehát a különbség a katolikus liturgia és az ő liturgiájuk között? A válasz szerintem egyértelmű: az átlényegülés és a szentmise valóságos áldozat volta. Ez tehát nem egy mozzanata a katolikus eucharisztia-tannak, amelynek túlhangsúlyozása miatt más mozzanatok háttérbe szorultak, hanem az alapja annak, hogy a többi szempontról is beszélhessünk. Például az Eucharisztia eszkatológikus jellegének az alapja az, hogy Jézus megdícsőült teste az átlényegülés tana szerint valóságosan megjelenik világunkban, tehát az eljövendő világ, az új teremtés valósága már most jelen van a színek alatt. Garrigou-Lagrange magyarul is elérhető könyvecskéjének a címe: Megkezdett öröklét. Folytathatnám a sort a mise kozmikus és közösségi jellegével. Elég itt csak Szent Pió mondását idézni: „Előbb tud meglenni a világ a Nap, mint szentmise nélkül” . Nem hiszem, hogy a szentet a 2.Vatikáni Zsinat indította volna erre a kijelentésre.
Tudom, hogy a (neo)skolasztika negatív színekben való feltüntetése szinte része a mai teológiai „közbeszédnek”. Ennek eredete valószínűleg abban is megtalálható, hogy a zsinaton és ezt követően a teológiai „közbeszédet” olyan teológusok irányították, akik kifejezetten a neoskolasztika ellenségei voltak. Garrigou-Lagrange, akit kineveztek zsinati szakértőnek, a zsinatot súlyos betegen, gyakorlatilag némán élte át. A skolasztikus hagyomány ugyan nem tűnt el a mai teológiából sem, vannak intézmények, folyóiratok, amelyek ezt ápolják, de a „mainstreamen” mintha látszana a törés a teológiai hagyományban. Szerintem sokszor már nem is értik a skolasztikát, ami nem véletlen, mert bizonyos „damnatio memoriae” is van. A tankönyvek, szakkönyvek sok esetben csak reprintként kaphatóak vagy antikváriumokban. Ugyanakkor – szerintem – ezek nagyon hiányoznak.
Kedves Matthaios!
Egy első reflexió, hogy a forrásokat is szemügyre vegyük. Itt van a kezemben, nézegetem Szt. Tamás Summá-ját. Ön látja a nyomát benne a négy említett szempontnak (a szerves fejlődés jegyében)? A neotomizmus forrásai is megvizsgálandók ilyen szempontból, mielőtt könnyen kimondjuk a szerves fejlődés tézisét. Szerintem a tomista beállítottságú II. János Pál (aki Garrigou-Lagrange-nál doktorált), a fentiek alapján, messzebb megy a tomista szemlélet “önkritikájában”, mint Ön. Ezt elfogadja? Csak hogy először az elfoglalt pozíciókat és a források kérdését tisztázzuk.
Kedves Bystander
Lehet, hogy félreértettük egymást? Nem azt állítottam, hogy a négy szempont megtalálható Szent Tamásnál. Amire föl akartam hívni a figyelmet az az, hogy a skolasztika nem tekinthető visszaesésnek a patrisztikus korhoz képest. A skolasztika volt az az időszak, amikor a teológiai tartalmak egy viszonylag egységes terminológia segítségével megfogalmazódtak. Szerintem ez pozitivum és nagy fejlődés. Az Eucharisztia esetében ezt világosan lehet látni. Az első évezred hitét sikerült úgy megfogalmazni, hogy teljesen világossá vált, hogy nem jelről, nem szimbólumról van szó, hanem valóságos jelenlétről. Miért fontos ez? Mert ha ez igaz, akkor itt olyan állításról van szó (kiegészítve azzal, hogy a mise valóságos áldozat), ami rögzíti azt az alapot, amely lehetőséget ad a többi szempont felvetéséhez. Ha viszont ez háttérbe szorul, akkor a többi szempont sincs megalapozva, ezek így már alig többek, mint „jámbor fordulatok”, amelyeket többé-kevésbé minden keresztény felekezet alkalmazhat magára. Azt azonban nem állítottam, hogy az összes ilyen szempont explicite megtalálható valamelyik skolasztikus szerzőnél. Bár azon sem lennék meglepve, ha ez több esetben így lenne. Nekem néha úgy tűnik, hogy olyan dolgokról állítják, hogy a zsinat utáni teológia vivmányai, amelyek a zsinat előtti teológiában is tárgyalva voltak. Természetesen nem vonható kétségbe annak a lehetősége, hogy új témák jelenjenek meg.
Kedves Matthaios!
Köszönöm a tisztázást, így pontosabban értem a kulcsgondolatát. Az szerintem önmagában is megérne egy beszélgetést, hogy a skolasztikus korban a teológia középkori-arisztoteliánus értelemben tudomány lett, de éppen ez teherré is vált azon nyomban, amikor az újkor lassan elszakadt az arisztoteleszi tudomány-eszménytől, és új tudomány-fogalmat alkotott magának. A problémáink egy része akár ebből is fakadhat, hogy a skolasztikus értelemben tudománnyá tett teológia a mai tudomány-fogalom mércéjével a legjobb esetben is csak formálisan tekinthető tudománynak, de ma a legtöbb kívülálló akadémiai ember nem is tartja annak. Ilyen értelemben akár régi kordivatnak is tűnhet a teológia – skolasztikus értelemben vett – tudományosság igénye. Úgy látom, hogy a neoskolasztika ezt a problémakört nem tudatosította kellő mélységben, ezért többé-kevésbé anakronizmus benyomását keltette a kor értelmiségében (ezzel vajon összefügghet a korabeli szekularizációs hullám?). Nekem Garrigou-Lagrange sokkal távolibbnak tűnik, mint mondjuk Szent Ágoston, amikor olvasom őket. Erről szerintem Gilson is tudna mesélni, aki pedig a koridegen forma mögött a szenttamási tartalmat nagyon is elevennek tartotta. Amikor ma az újraevangelizáció összefüggésében van szó a tomista örökségről, akkor az is tisztázandó, hogy nem az egyházi élet szekularizációjának egy történelmi katalizátorát akarjuk-e gyógyszerként ajánlgatni, amikor félévszázados könyveket leporolva keressük a megoldást. Én értem, hogy van újragondolni való egy viharos zsinat után kijózanodva, de én azt nem a hagyományban visszafele haladva keresem, hanem a “hagyományban előre haladva” (ahogy J. Zizioulas mondta, szvsz mélyértelműen, a hagyomány eszkatologiai vonatkozására utalva).
Érdekes utat jártunk be: elindultunk a tomizmustól, eljutottunk az Eucharisztiáig, és most ismét megérkeztünk a tomizmushoz. Egyik kérdés az arisztotelészi-tomista tudomány-felfogás. A másik: tudomány-e a teológia. Ezzel kapcsolatban Szent Tamás azt mondja, hogy bizonyos tudományok alapelveiket (részben vagy egészben) máshonnan veszik. Példa a fizika kapcsolata a matematikával (ez nem Szent Tamás példája). A teológia az alapelveket a kinyilatkoztatásból veszi, és ezt követi a tudományos feldolgozás. Egyébként nem érdemes túl sokat vitatkozni arról, hogy a teológiát (és filozófiát) tudománynak tekintjük-e. Ez attól függ, mit tekintünk tudománynak. Ha csak a természettudományokat, a válasz adott. Az arisztotelészi tudományfelfogás pedig nem összetévesztendő az arisztotelészi természettudománnyal. Ez utóbbiról lehet egyértelműen kijelenteni, hogy meghaladott. Az arisztotelészi-tomista fogalmak azonban ennél mélyebbre nyúlnak. A természettudományok fölött-alatt még két réteg van: a természetbölcselet és metafizika. Tehát az absztrakció mélyebb szintjén képződő fogalmak már nem függenek közvetlenül a természettudományos eredményektől. Így például a hülémorfizmust (elnézést a talán nem mindenki által érthető kifejezésért) nem cáfolja és nem erősíti meg a fizika, mert a fizika absztrakciós szintje nem ez a szint. Az viszont érdekes, hogy a kvantumechanika értelmezési kisérleteiben megjelennek az arisztoteleszi fogalmak kiútként a dilemmákból. Ezt fontosnak tartom, mert a tomista filozófiát alkalmasnak tartom arra, hogy igazi párbeszédet folytasson a természettudományokkal, a matematika filozófiájával stb. Ezzel kapcsolatban egy megjegyzés: valahol olvastam, hogy a teológia humán tudomány. Szerintem ez egy olyan tévedés, amelynek nyomai megmutatkoznak néha korunk teológiájában is.
A tomizmus az „egyházi élet szekularizációjának egy történelmi katalizátora”. Érdekes megállapítás. Helyesnek tartom, ha a jó értelemben vett szekularizációról beszélünk. Chestertont idézem: Tamás „a hitet összeegyeztette az értelemmel, új utakat nyitott számára a természettudományok felé és ragaszkodott ahhoz, hogy az érzékek a lélek ablakai, az észnek isteni joga van, ahhoz, hogy a tények táplálják…”(Aquinói Szent Tamás, Szent István Társulat 26.lap).
A neoskolasztikáról már elmondtam, hogy két problémát látok vele kapcsolatban: a történelmiség elhanyagolását és azt, hogy a fogalmak és terminológia mögött nem mindig látatták meg a mögöttük lévő szintézist, viziót. Hogy a korabeli szekularizációs hullám ezzel fügött volna össze? Nem hiszem, hogy prekoncepciók nélkül erre igenlő választ lehetne adni. Nincs egy kicsit a (neo)skolasztika démonizálva?
Kedves Matthaios!
Ön írja: “Érdekes utat jártunk be: elindultunk a tomizmustól, eljutottunk az Eucharisztiáig, és most ismét megérkeztünk a tomizmushoz.”
Ugyanúgy érkeztünk vissza? Szerintem néha hasznos az eszmecsere. Én egyébként úgy érzem, hogy a leglényegesebb pontra, a tomizmus eucharisztiával kapcsolatos vakfoltjára Ön még nem reagált. Az enciklikának a címe is erre utal.
Ha szabad egy kihagyhatatlan tréfával válaszolnom az immár nem először ismételt “prekoncepciós vádra”: Ön azt mondta, hogy “jól érzi magát a tomista ketrecben”. Ezt tisztelettel elfogadom. De azt ne tekintsük már prekoncepciónak, ha valaki a ketrecen KÍVÜL érzi jól magát. 🙂
Amúgy köszönettel az igényes válaszaiért, amivel megtisztel!
‘
Kedves Bystander!
Szerintem nem “vakfoltról”, hanem inkább a fényforrásról van szó, amely megvilágítja az egész eukarisztia-tant és amely lehetővé tette IIJP enciklikáját. Azt elismerem, hogy az enciklika több megállapítása nem található meg Szent Tamásnál, sőt a neoskolasztikusoknál sem (persze az is lehet, hogy megtalálhatóak, nem tudom). Az Egyház hagyománya élő hagyomány, tehát van fejlödés. Ez a fejlődés azonban szervesen épül az elözményekre. Ezért nem tartom szerencsésnek a még mindig erős „antiskolasztikus retorikát”. Az azonban igaz, hogy a skolasztikát nem igazán lehet vádolni a hitletéteménytől való eltéréssel. Ez sajnos nem minden zsinat utáni irányzatról állítható. Örülnék, ha a skolasztikus megközelítés nagyobb teret nyerne a mai teológiában.
Bevallom, egy kissé meglepett a tomizmusnak, mint a szekularizáció katalizátorának az említése. Ez minden bizonyíték nélkül történt. Ha valaki nem tomista, az még nem jelenti azt, hogy ilyen váddal kell illetnie a tomizmust bizonyítékok nélkül. Ezt erősnek éreztem, ezért használtam a prekoncepció szót. Ha ezt alaptalanul tettem, elnézést kérek. Érdekes lehet az, hogyan reagált Ludwig Gerhard Müller érsek, a Hittani Kongregáció frissen kinevezett prefektusa (nem igazán tekinthető tomista teológusnak és például az SSPX „barátjának”) arra felvetésre, hogy a zsinat okozta volna az Egyház „elvilágiasodását”: http://www.kath.net/detail.php?id=38367. Egy részletet magyarra is lefordítok: „Az Egyházat aláásó szekularizmus hullámai régen a zsinat előtt kezdődtek, mégis a nagy zsinati események idején „cunamiként” tetéztek. Az időbeli egybeesés miatt a szekularizációnak egy speciális formája megtalálta az utat az Egyház belső köreihez is.”
Matthaios hozzászólásaiból nyilvánvaló, hogy ismeri a különbséget skolasztika és a tomizmus között, valamint azt is tudja, hogy a többféle tomizmus és többféle pl. ferences, domonkos, jezsuita skolasztika létezik. Filozófiai és teológiai nézeteik között lényeges különbségek vannak, gondoljunk csak Tamásra, Ockhamra, Molinára, ami azonban nem jelenti a hitletéteménytől való eltérést, ahogyan az a különbség sem érinti a hitletéteményt – és ezt most Trienti kifogásai kapcsán mondom -, amelyről Bystander ír a posztban. Nem találom nyomát annak, hogy Bystander az eucharisztia tomista teológiáját tévesnek tartaná. Inkább arról van szó, hogy az a patrisztikus felfogás, amely szépen kibomlik a citált enciklikában és olyan kortárs orthodox teológusoknak az eucharisztia-teológiájában, mint Schmemann és Zizioulas, ma sok szempontból alkalmasabb a mysterium fidei megközelítésére, mint a tomizmus és/vagy a skolasztika. Ez nem lebecsülése az utóbbiaknak, hanem felismerése annak, hogy a teológiának tudnia kell megújulnia. A skolasztika elnevezés utal arra, hogy e filozófia és teológia módszertana szorosan kapcsolódik az iskolához, a tanítás-tanulás sajátosan a középkorban kialakult intézményeihez, élükön az egyetemekkel. Az egyetem egy tudós, erősen intellektuális természetű közösség otthona, az ebben a közegben megfogalmazott kérdésfeltevések és válaszok keveset mondanak a kívülállóknak. Az egyetem mint universitas eredendően az egységben látásra törekedett, egy ennek megfelelő igazságfogalom alapján. A XIX. század végétől átalakuló, kialakuló modern, liberális egyetemek nem az egység és az igazság megismerését tűzik ki célul, hanem a szabad kutatást és a vélemények sokszínűségét tekintik alapértéknek. A modern (poszt-modern) egyetemek és akadémiai intézmények olyan értelmiséget képeznek, amely képtelen megérteni a skolasztika nyelvét, módszertanát, de ha megérti is, lenézi és elavultnak tartja. Ebből a szempontból hasonló a helyzet a kései antikvitáshoz, amikor a filozófusok, a művelt értelmiségiek egyszerűen megvetették a Szentírást számukra közönségesnek tűnő nyelvezete miatt. A patrisztikus teológia egy, a miénkhez sok szempontból hasonló korban született meg, ezért nagyon alkalmas arra, hogy – mutatis mutandis – egy dekrisztianizált világban megvilágítsa a keresztény hit és filozófia legmélyebb titkait. Ezen túlmenően valódi híd az orthodoxia felé.
Kedves H.Gy.! A „tomizmus” szót nem tévedésből használtam a „skolasztika” szó helyett. Úgy gondolom, hogy a szenttamási szintézis segít abban, hogy az ember ne térjen le egyik irányba sem. A szintézist megbontva, valamelyik pólust túlhangsúlyozva vagy tagadva, filozófiai alap képződhet nem teljesen korrekt teológiai állításokhoz. Természetsen a hitletétemény nem azonos a tomista megközelitéssel. Szerintem azonban Szent Tamás zseniális szintézist alkotott a hittel és az ésszel, Isten lényegi megismerhetetlenségével és a róla való beszéd lehetőségével kapcsolatban. Hasonlót lehet mondani Isten és a világ viszonyáról is. És még folytathatnám. Ez nem azt jelenti, hogy Szent Tamással befejeződött a filozófia és teológia, de egy olyan alapot hozott létre, amely mindmáig alkalmas a továbbfejlesztésre.
Korunk a hasonlóságok ellenére sem azonos azzal a korral, amely a későantikvitás volt. Jelentős különbség például a természettudományok fejlődése. A skolasztikus teológia lecserélése valamilyen „patrisztikus” teológiára szerintem nem teljes megoldás. Az egyszer már elért szinthez, precizitáshoz képest nem érdemes visszalépni. A fejlődés útja nem a lecserélés, hanem a továbblépés, kiegészítés, megőrizve a már elért eredményeket. A skolasztika idegenül hangzik a mai ember számára? Olvasson a mai ember Heideggert! Félretéve az iróniát, az igehirdetés tárgya nem a skolasztika, hanem az a hit, amelynek értelmi szempontból igényes megfogalmazásában szerintem a skolasztika mindmáig nélkülözhetetlen.
Az orthodox teológiára (szimbólum és valóság kapcsolatára) egy kicsit később visszatérnék.
Kedves Matthaios! Nem sportszerű eltúlozni és eltorzítani a vitapartner állításait. Senki nem állította azt, hogy korunk azonos a későantikvitással vagy, hogy le kell cserélni a skolasztikus teológiát valamilyen patrisztikus teológiára. Remélem, senki nem gondolja azt, hogy ezen a fórumon dől el a tomizmus jövője, amelyet alkalmasint veszélyeztet Bystander és az én ragaszkodásom a II. Vatikáni Zsinathoz. Sokszor elmondtam, és érzésem szerint még el fogom mondani: úgy érdemes a tomizmus tekintélyét biztosítani, hogy megismertetjük annak értékeit, pl. magyarra fordítjuk Szent Tamást, könyvekben és tanulmányokban mutatunk rá a nagyságára és korszerűségére. Az itt olvasható kommentekben röpködnek az ítéletek, miközben nem látjuk az ítélkezők teológiai munkásságát.
“Az egyszer már elért szinthez, precizitáshoz képest nem érdemes visszalépni. A fejlődés útja nem a lecserélés, hanem a továbblépés, kiegészítés, megőrizve a már elért eredményeket.” Az hiszem, én sem mondtam mást, éppen a megújulás érdekében tartom fontosnak az atyák teológiáját. Ennek érdekében igyekszem munkálkodni. Annyit azért hozzátennék, hogy igen merész dolog lenne itt bárki részéről irányelveket megfogalmazni a katolikus teológusok számára. Én nem vagyok teológus, nem egyházi egyetemen tanítok, a Bystander által idézett és korábban Trienti által is hivatkozott pápai ajánlások a katolikus teológia fakultások teológusaira vonatkoznak. Se tudásom, se kedvem nincsen ahhoz, hogy tomista teológiát műveljek amatőr módon. Azt azonban megígérhetem, hogy e blog írásaiban semmilyen eretnekséggel nem fog találkozni.
(Egyébként Ön skolasztikáról beszélt, erre vonatkozott a megjegyzésem: “tudom, hogy a (neo)skolasztika negatív színekben való feltüntetése szinte része a mai teológiai „közbeszédnek”. Ennek eredete valószínűleg abban is megtalálható, hogy a zsinaton és ezt követően a teológiai „közbeszédet” olyan teológusok irányították, akik kifejezetten a neoskolasztika ellenségei voltak. Garrigou-Lagrange, akit kineveztek zsinati szakértőnek, a zsinatot súlyos betegen, gyakorlatilag némán élte át. A skolasztikus hagyomány ugyan nem tűnt el a mai teológiából sem, vannak intézmények, folyóiratok, amelyek ezt ápolják, de a „mainstreamen” mintha látszana a törés a teológiai hagyományban. Szerintem sokszor már nem is értik a skolasztikát, ami nem véletlen, mert bizonyos „damnatio memoriae” is van. A tankönyvek, szakkönyvek sok esetben csak reprintként kaphatóak vagy antikváriumokban. Ugyanakkor – szerintem – ezek nagyon hiányoznak.”)
Visszaolvasva a megjegyzéseket azért láttam részemről némi következetlenséget a „skolasztika” és „tomizmus” szavak használatában. Ha például a nominalizmust is a skolasztikához számítjuk (és miért ne tennénk ezt), akkor a skolasztika már nem is olyan biztos ellenszer a hitletéteménytől való eltérés ellen. Ezt inkább (ahogy mondtam) a tomizmusra érteném.
Saját “védelmében”: a nominalizmus filozófiai, ismeretelméleti irányzat, önmagában nem jelenti a depositum fidei-től való eltérést.
Keves H.Gy!
‘Nem sportszerű eltúlozni és eltorzítani a vitapartner állításait.’
Ezzel egyetértek. Elnézést kérek, ha ilyet tettem.
„Remélem, senki nem gondolja azt, hogy ezen a fórumon dől el a tomizmus jövője, amelyet alkalmasint veszélyeztet Bystander és az én ragaszkodásom a II. Vatikáni Zsinathoz.” Mikor állítottam ezt?
„Az itt olvasható kommentekben röpködnek az ítéletek, miközben nem látjuk az ítélkezők teológiai munkásságát.” Nincs teológiai munkásságom, mégis megengedtem magamnak, hogy véleményt (nem ítéletet) mondjak.
„Azt azonban megígérhetem, hogy e blog írásaiban semmilyen eretnekséggel nem fog találkozni.” Mikor mondtam azt, hogy a blogon eretnekséggel találkoztam vagy fogok találkozni? Úgy emlékszem, a legerősebb kijelentésem ebben a témában ez volt: „Az azonban igaz, hogy a skolasztikát nem igazán lehet vádolni a hitletéteménytől való eltéréssel. Ez sajnos nem minden zsinat utáni irányzatról állítható.”
Megjegyzéseim abban az irányban mentek, hogy félreértéseket tisztázzak a „tomista teológiai ketreccel” kapcsolatban. Sajnálom, hogy az utóbbi néhány megjegyzésben a vita – érvek helyett – személyes irányban ment el. Amennyiben ez az én hibám (vagy az én hibám is) elnézést kérek.
Még egy utolsó megjegyzés a nominalizmussal kapcsolatban.
‘a nominalizmus filozófiai, ismeretelméleti irányzat, önmagában nem jelenti a depositum fidei-től való eltérést.’
Így van. De mit is mondtam? „Ha például a nominalizmust is a skolasztikához számítjuk (és miért ne tennénk ezt), akkor a skolasztika már nem is olyan biztos ellenszer a hitletéteménytől való eltérés ellen.” Miért mondtam? Az univerzalék kérdésében a nominalizmus eltér a tomista „universale in re” állásponttól. Szerinte az olyan fogalmak, mint például az „ember” semmit sem jelölnek, mert csak individuumok vannak. Ez a filozófiai álláspont önmagában nem ellentétes a „depositum fidei”-vel, viszont támogathat (feltételes módban) olyan állításokat, amelyek esetleg már eltérnek a hitletéteménytől. Amint ez történt a korai nominalista Roscellinus (1050?-1125?) esetében, aki szerint csak a szentháromsági személyek (az individuumok) a valóságosak (tritheizmus).
Néhány gondolat a patrisztika és a skolasztika közti szerves fejlődés tézisének / ideológiájának kérdéséhez.
Alexander Schmemann ortodox liturgiatörténész „A világ életéért” című könyve került a kezembe ma, amiben találtam egy témánkhoz szorosan kapcsolódó fejezetet („Szentség és szimbólum”, 177-201 o.) Néhány ponton összefoglalom, hogy Schmemann mit mond (itt-ott II. János Pál enciklikájával rezonálva), ami azért lehet itt érdekes, mert a legkevésbé sem aggiornamento-szemléletű teológusról van szó.
Schmemann szerint a patrisztika gondolkodását mély szimbolizmus járja át, ami után bizonyos törésvonal következik a teológiai fejlődés folyamatában. A „posztpatrisztikus racionalizmussal” jellemezhető skolasztika már a jel-fogalommal (signum) közelít a korábban reálszimbólumként felfogott Eucharisztiához, amit a szimbólum eredeti fogalmának valamiféle szekularizációjaként tekint a szerző. Schmemann ezt azért látja problémásnak, mert „ez a változás – minthogy cseppet sem külsődleges – a teológiai szemlélet, sőt az egész teológiai világszemlélet mélyreható átalakulásában gyökerezik” (181).
Schmemann azt hangsúlyozza, hogy az egyházatyák a szentségekre mindig aktuális liturgikus összefüggésükben tekintettek, valójában a liturgia egzegézisének a keretében. „A középkori De Sacramentis azonban kezdettől fogva hajlamos volt arra, hogy izolálja a szentséget a liturgikus kontextusától” (179). „Például azok a bonyolult gondolatmenetek, amelyeket Szt. Tamás a szentségekről a Summájában leírt, újra és újra olvashatók anélkül, hogy liturgikus ünneplésükről bármit is megtudnánk” (180). (A dolog összetettségét jelzi, hogy a kortárs Szt. Bonaventúra ezen a ponton is Tamás kritikusa volt, mint ahogy a keleti kereszténységgel való kapcsolatok helyreállítását is erősen szorgalmazta).
Schmemann szerint a Berengarius-szal folytatott vita szerencsétlen következményeként, a nyugati egyház szembeállította egymással a szimbólum és a valóság dimenzióit. „Az egyházatyák és az egész keleti tradíció azonban – és itt érjük el a dolog lényegét – nemcsak hogy nem ismeri e megkülönböztetést és szembeállítást, hanem számára a szimbolizmus egyenesen a szentség lényegi dimenziója, megértésének adekvát kulcsa” (182). Amit Szt. Tamásnál kifogásol: „Egyfelől a szimbólum azonosítását a megismerés eszközeivel, másfelől a megismerés redukcióját a valóságról szerzett racionális ismeretek összességére” (187). Mindennek nyomán „a szentségek természetesen minden értéküket megőriték. Azonban az Egyház önmagát beteljesítő katolikus aktusaiként, az eljövendő világ, vagyis mindenek Istenben való beteljesülésének evilági szimbólumaiként – egészen egyszerűen elvesztek” (191).
Végül Schmemann így összegez: „Azáltal, hogy a szentség zárt és önálló eszközévé vált a kegyelemnek, azáltal, hogy a valóság egy cseppje lett a szimbólumok tengerében, megfosztotta a liturgiát tulajdonképpeni feladatától: attól, hogy a szentséget összekapcsolja az Egyházzal, a világgal és az Országgal; más szavakkal megfosztotta a szentséget ekkléziológiai, kozmikus és eszkatologikus tartalmától és dimenziójától” (199).
Ha ez igaz, akkor lehet, hogy keresztény eredetű tévtanításokkal szemben az átlényegülés és az áldozat skolasztikus teológiája erős „katolikus” identitást adott, de elvesztettük a tág horizontok teológiájának, a részletkérdésekkel tárgyalásával szemben az egészre való (katolikus!) rálátásnak az ellenállhatatlan meggyőző erejét. A teológia már az emberek szemében inkább tűnt tudálékosnak, mint misztikusnak. A kettő összebékítése csak a beavatottak kiváltsága lett. Schmemann mély összefüggést lát az itt jelzett törés és a nyugaton lejátszódó, több fázisú szekularizációs folyamat között.
Tisztelt Heidl György!
Ismerem a különbségeket a teológiai irányzatok és iskolák között. Nem veszem ezeket egy kalap alá. Én az Aquinói Szent Tamás nevével fémjelzett domonkos bölcseleti iskola tomizmusát és ennek a Szentszék által ajánlott továbbfejlesztését tartom hitelesnek, melyben a skolasztika módszerei és az arisztoteleszi filozófia helyes meglátásai kiegészülnek és legmagasabb szintre vannak emelve.
Ez az a neotomizmus, melyet az egyházi törvénykönyv 1917-ben kötelezővé tett a teológiai hallgatók számára Szent Tamás tanítása és filozófiája szerint. A létezők elmélete a metafizika. A központi fogalma a lehetőség és a valóság, és Arisztotelész módján megkülönbözteti az anyagot és a formát.
Hegel, Kant, Rahner befolyása, netán elméleteik térnyerése a tomizmuson és így a katolikus teológián belül kárhozatosabb hatással lehet az olvasókra, mint ezen személyek művei külön-külön.
Kedves Trienti! Biztos, hogy ezt nekem címezte? Nem értem az összefüggést.
Nem egy antiskolasztikus hangvételű, pápai enciklikát ehhez takaróul felhasználó, általánosságokban mozgó, az egész kárára kiragadott részek célzatos kommentárjára lett volna szükség, hanem az enciklika lényeges pontjait kiemelő figyelemfelhívó értekezésre.
A 6 részre osztott enciklika címei önkényesen lettek 4-re redukálva és modernista beütéssel önkényesen átfogalmazva! Így jogtalan a kérdés Mathatioshoz:
“Kedves Matthaios!
Egy első reflexió, hogy a forrásokat is szemügyre vegyük. Itt van a kezemben, nézegetem Szt. Tamás Summá-ját. Ön látja a nyomát benne a négy említett szempontnak (a szerves fejlődés jegyében)?”
Olvasd már el az eredeti enciklika fejezetcímeit Bystander!
Első: A HIT MISZTÉRIUMA, Második: AZ EUCHARISZTIA ÉPÍTI AZ EGYHÁZAT, Harmadik: AZ EUCHARISZTIA ÉS A EGYHÁZ APOSTOLI TERMÉSZETE, Negyedik: AZ EUCHARISZTIA ÉS AZ EGYHÁZI KÖZÖSSÉG, Ötödik: AZ EUCHARISZTIA ÜNNEPLÉSÉNEK SZÉPSÉGE, Hatodik: MÁRIA, AZ „EUCHARISZTIKUS” ASSZONY ISKOLÁJÁBAN.
A katolikus igazságokat, identitást erősítő dogmákra, a katolikus Egyház egyedül üdvözítő mivoltára, az Oltáriszentség vételének szükséges feltételeire, más vallásúakkal a szent dolgokban való közösködés elítélésére, skolasztika által bevezetett és a lényeget jól kifejező megfogalmazás jelentőségére egyetlen utalás sincs Bystander vizionárius és Theilardistán kozmosz szemléletű eszmefuttatásodban
A Mysterium Fidei kapcsán a Trienti Zsinat tanítására, a szubsztanciális jelenlétre és a transzszubsztanciációra nem véletlenül hivatkozik II. János Pál pápa.
Néhány további kifelejtődött rész a “kozmikus távlatok” káros befolyása miatt:
“Hisszük az egy, szent, katolikus és apostoli” Anyaszentegyházat. Egy és katolikus az Eucharisztia is. Szent is, sőt a Legszentebb Szentség. De most elsősorban apostoli természetére szeretnénk irányítani a figyelmünket.”
“a katolikus hívőknek tartózkodniuk kell ezen elkülönült testvéreink szertartásain a szokásos áldozástól, tiszteletben tartva az ő vallási meggyőződésüket, nehogy bizonytalanságot keltsenek az Eucharisztia mivoltával kapcsolatban, és ennek következtében elmulasszák az igazság melletti egyértelmű tanúságtétel kötelezettségét. Ez ugyanis késleltetné a teljes, látható egység elérését. Hasonlóképpen nem képzelhető el, hogy a vasárnapi szentmisét ökumenikus igeliturgiával, vagy az említett egyházi közösségek tagjaival közösen végett imádsággal vagy az ő liturgikus szolgálatukon való részvétellel helyettesítsék. Az ilyen – megfelelő körülmények között önmagukban dicséretes – szertartások és találkozók előkészítik a vágyott teljes közösséget, az eucharisztikus közösséget is beleértve, de nem helyettesíthetik azt.”
“… helyesen írja elő a Katolikus Egyház Katekizmusa: „Annak, aki súlyos bűn tudatában van, meg kell gyónnia, mielőtt a szentáldozáshoz járul.”[74]
Ezért újra meg kívánom erősíteni, hogy érvényben van, és mindig is érvényben fog maradni az Egyházban a törvény, amellyel a Trienti Zsinat konkretizálta Pál apostol komoly figyelmeztetését és megparancsolta, hogy az Eucharisztia méltó vétele érdekében „előbb meg kell gyónni, ha valaki halálos bűn tudatában van”.[75]”
“Az Eucharisztia minden ünneplése nemcsak a saját püspökkel, hanem a Pápával, a püspöki renddel, az egész klérussal és az egész néppel egységben történik. Minden érvényes szentmise kifejezi ezt az egyetemes közösséget Péterrel és az egész Egyházzal…”
” Mária minden egyes szentmisénken jelen van az Egyházzal együtt, mint az Egyház Anyja. Ha az Egyház és az Eucharisztia elválaszthatatlan fogalompár, akkor ugyanezt kell elmondanunk Mária és az Eucharisztia fogalompárjáról is. Ezért emlékezünk meg Máriáról minden szentmisében ősidőktől fogva, Keleten és Nyugaton egyaránt.”
“Tegyük magunkévá Aquinói Szent Tamás érzületét, aki az eucharisztikus Krisztus legnagyobb teológusa s egyben szenvedélyes dalnoka…”
Látod Bystander, sehogy sem akar néhányunknál igazán bejönni modernista és antiskolasztikus elmélődésed.
Kedves Trienti! Látom, tréfás kedvedben vagy. Most minden idézeteddel egyetértek. Amit írsz mellé, azzal viszont egyikkel sem. Az utolsó mondatod pedig rágalom. Modernistának hozzáértő ember még nem nevezett. 🙂 Arról pedig könyvem is van, hogy P. Teilhard de Chardin víziójával nem tudok egyetérteni. Ez azért csak alibi? Én nem is beszéltem róla egyáltalán, azt Péter és Te kezdtétek. Nézz utána a könyvnek, és még a nevemet is kitalálhatod. 🙂
Kedves Heidl György! Az én nevem is szóba került Mathatiosnak írt válaszában. Erre reagáltam. Ha félreértettem Önt, elnézést.
Kedves Bystander!
Én nem tréfás kedvemben, hanem eddigi hozzászólásaid alapján következtettem modernizmusodra. Ugyanerre utalt rendkívül finom formában Szász Péter és Mathatios. Olvasd vissza őket. Hármunkkal állsz már szembe antiskolasztikus és tomista-ellenes megjegyzéseid miatt, -na és persze a Tanítóhivatal megnyilatkozásaival, melyek Aquinói Szent Tamás tanítását mindenki mást megelőzően követendőként ajánlják.
Megfogalmazásaidban a konkrét tényeket, magyarázatokat feltűnően kerülöd, vagy olyan művekből idézel, melyek szintén érthetetlenül utalgató, általánosságokban mozgó, megfoghatatlanul vádaskodó, nagyképű és zavaros fogalmazásúak. Ez a fajta stílus és az idegen eredetű szavak sűrű használata kedvez a tudományos LÁTSZATnak, az elfedéseknek és megtévesztésnek.
A 6 részre osztott enciklika címei 4-re lettek redukálva és modernista módon lettek átfogalmazva. A konkrétumokat tartalmazó és az enciklika egységéhez tartozó fontos, katolikusságot egyedüliként jellemző részek kimaradtak elmélődésedből.
A “Mi nem tagadjuk, csak éppen nem beszélünk róla” módszerét is előszeretettel használják a modernisták.
Összekevered a beszélgetést (ahol nem vagy az álláspontod védelméhez szükséges érvek birtokában), és az elítélést (amiben nem vagy kompetens). Légy olyan kedves, csak a magad nevében beszélj (rágalmazz)! Elégedj meg ezzel, ha a többiek nem kértek meg, hogy az ő nevükben is nyilatkozz.
“Összekevered a beszélgetést… és az elítélést….” Tudtommal a kettő nem zárja ki egymást.
Beleszólni mások beszélgetésébe egy nyitott fórum oldalán nem szokatlan és nem elítélendő. Nem hiszem, hogy téves következtetést vontam volna le a két említett úr hozzászólásaiból, mivel tévesen ítéled el, szólod meg azt a tomista irányvonalat, amit mi vallunk. Ha nekik ez nem tetszik majd szólnak nekem.
Én pl-ul nem bánom, ha más is bekapcsolódik veled való beszélgetésembe, még ha negatív módon is ítél meg/el engem. Legfeljebb megválaszolok neki is.
Emlékeztetőül hadd idézzem fel XIII.Leó pápa Aquinói Szent Tamásra utaló szavait, mely az Aeterni Patris kezdetű enciklikájában található meg: “A hitet az észtől pontosan megkülönböztette és mindkettőt harmonikus egységben összekapcsolta. Senki sem tért le az igazság útjáról, aki őt követte. Aki viszont őt támadta az mindig az eretnekség gyanújába esett.”
:
Kedves Trienti, itt tisztázzunk valamit!
Én soha nem támadtam Aquinói Szent Tamást, mert a legnagyobb katolikus teológusok egyikének tartom!!! Kb. abban az arányban súlyozom az ő jelentőségét a többiek között, ahogy a Katolikus Egyház Katekizmusa idézi őt pl. Ágostonhoz képest (messze Ágoston vezeti a listát), és a többi egyházatya között. Ezen kívül a kezdet kezdetétől különbséget tettem Szt. Tamás és a tomista iskola különböző történelmi rétegei között. A Katolikus Egyház Katekizmusát a II. Vatikáni Zsinat utáni egyház hiteles hangjának tekintem!
A II. Vatikáni Zsinat egyébként két helyen említi Szent Tamást, és ezekkel teljes mértékben azonosulok:
(1) OT 16: “A dogmatikát úgy kell elrendezni, hogy először a biblikus témákat adja elő; majd mutassa be, hogy a keleti és nyugati egyházatyák mivel járultak hozzá a kinyilatkoztatás egyes igazságainak hűséges áthagyományozásához és kifejtéséhez, s tárja föl az Egyház általános történelmével összefüggésben a dogma további történetét;[35] az üdvösség misztériumainak minél teljesebb megvilágítása végett tanítsa meg a növendékeket arra, hogy Szent Tamást követve spekulatív módon mélyedjenek el bennük és lássák meg összefüggéseiket;[36] vezesse rá őket annak a fölismerésére, hogy ezek a misztériumok a liturgikus cselekményekben[37] és az Egyház egész életében mindig jelen vannak és kifejtik hatásukat; és tanítsa meg őket arra, hogy az emberi problémák megoldását a kinyilatkoztatás fényénél keressék, a kinyilatkoztatott örök igazságokat az emberi dolgok változó világára alkalmazzák; s végül tudják az igazságokat korszerűen közölni embertársaikkal.[38] ”
E szemelvény zsinat által jóváhagyott 36-os lábjegyzete XII. Piuszra utal (!!!): “XII. Pius, beszéd a szemináriumok növendékeihez, 1939. jún. 24.: AAS 31 (1939), 247. lap: “A versengést… az igazság keresésében és terjesztésében Szent Tamás tanításának ajánlásával nem szüntetjük meg, az inkább ösztönzést nyer és biztos irányítást.” – VI. Pál, a Pápai Gergely Egyetemen mondott szózat, 1964. márc. 12.: AAS 56 (1964), 365. lap: “(A tanárok) az egyházdoktorok szavára tisztelettel figyeljenek, közöttük Szent Tamásé a legelső hely; az angyali doktornak ugyanis olyan éles az elméje, oly őszinte az igazság iránti szeretete és oly nagy a bölcsessége a legmélyebb igazságok feltárásában, megvilágításában és megfelelő egységbe foglalásában, hogy az ő tanítása a leghatásosabb eszköz nemcsak a hit alapjainak biztosítására, hanem az egészséges haladás hasznos és biztos gyümölcseinek a megszerzésére is.” Vö. még Allocutio coram VI. Congressu Internationali Thomistico, 1965. szept. 10.”
(2) GE 10: “Az Egyház nagy figyelmet fordít a felsőfokú iskolákra, főleg az egyetemekre és fakultásokra. A tőle függő intézményekben természetszerűen arra törekszik, hogy az egyes tudományszakokat saját elveik, módszerük és az őket megillető kutatási szabadság birtokában úgy műveljék, hogy napról napra mélyebb ismeretekhez érjenek el, s korunk újabb kérdéseire és kutatásaira figyelve, és az egyháztanítók, főleg Aquinói Szent Tamás nyomdokaiban járva mélyebben átláthassák, hogy mennyire az egy igazság felé tart a hit és az értelem.[31] Így a kultúra magasabbfokú fejlesztésénél nyilvánosan, állandóan és egyetemesen jelen lesz a keresztény gondolkodás, a katolikus intézmények növendékei tudásban kiváló emberekké válnak, akik felkészültek arra, hogy a társadalom életében fontos szerepet vállaljanak és a világban tanúságot tegyenek a hitről.[32] ”
Az igazságtalan vádaskodás mélyen elszomorít. A zsinati állásfoglalásokat a katolikusok tanítóhivatali normának kéne tekintsék, mint ahogy én is azt teszem.
Kedves Bystander!
Köszönöm az idézetek kikeresését. Neked írt válaszaim az általam megjelölt tomizmus védelmében, nem pedig a megbántás avagy rágalmazni akarás szándékából születtek.
Amit XIII. Leó pápa ajánlott az Aeterni Patrisban, azt vallom én is. Értékelem mindazon tomistákat, akik ennek szellemében őrzik és adják tovább Aquinói Szent Tamás tanítását lényegi változtatás nélkül, precíz fogalmazásban a modernizmus legárnyaltabb megtévesztéseinek cáfolatára és az igazság kompromisszum nélküli képviseletére.
Tisztelt Heidl György!
“…a nominalizmus filozófiai, ismeretelméleti irányzat, önmagában nem jelenti a depositum fidei-től való eltérést.”
Ez a megállapítás azért nem állja meg a helyét, mert a nominalizmus nem hermetikusan elzárt és következmények nélküli téves elmélet.
Mi a baj a nominalizmussal? Az, hogy “szükségképpen agnoszticizmusba visz, mert tagadja, illetve lehetetlenné teszi a tudaton kívül levő valóság lényegismeretét, ezzel tagadja az istenismeretet és az egész metafizikát.” (Hajós József néhai kanonok)
“Ebben a rendszerben nem fér el a tomista ontológia, istentan, lélektan. Az istenbizonyítékokat lerontja az oksági elv kritikájával; csak valószínűségi következtető erőt tulajdonít neki. A lélek szellemiségét, halhatatlanságát, az Isten létét, tulajdonságait, mint tudományosan bizonyíthatatlanokat, teljesen a hit körébe utalja.
A filozófiát szétválasztva a hittől, függetleníti az egyházi tekintélytől is. A szabadgondolkodás elvének ez rendkívül kedvez.” (Dr.Kühár Flóris O.S.B.)
Hasznosnak tartanám, ha meglevő Aquinói Szent Tamás könyveiből és az ő tanítását helyesen magyarázó, korunk problémáira is reflektáló írásokból időnként közkinccsé tenne részeket mindnyájunk és mindenki lelki javára, igaz ismereteink gyarapodására.
Köszönettel és tisztelettel: trienti
Kedves Trienti, nem véletlenül írtam, hogy “önmagában nem jelenti”. A hitletéteménynek nem képezi részét egyetlen filozófiai vagy teológiai irányzat sem. Ockham számára sem okozott hitbeli meghasonlást az, hogy tagadta az általános fogalmak önálló, az egyedi dolgoktól független, valóságos létezését. Az igaz, hogy vannak filozófiai, metafizikai és ismeretelméleti irányzatok – ilyen pl. a nominalizmus -, amelyeknek komoly következményei vannak a teológiára nézve, és kedvezőtlen folyamatokat indítottak el az európai szellemi-vallási életben. A hitletétemény azonban szerencsére nem a teológusok privilégiuma, hanem az egyház egésze őrzi. Hogy a kérésének is eleget tegyek, és mivel ismeretelméleti szempontból tomista vagyok, sietve lefordítok egy bekezdést a Summa contra gentilesből, amely szerint az igazság a dolog és a megértés megfelelése: „Mivel az igazság a megértés és a dolog megfelelése, amely által az értelem azt mondja: hogy ez ez, ez nem ez, ezért a megértésben az igazság arra vonatkozik, amit a megértés mond, nem pedig arra a tevékenységre, amely által mondja. A megértésnek ugyanis nincs szüksége az igazságra ahhoz, hogy a megértés aktusa megfeleljen a dolognak, hiszen a dolog anyagi, a megértés anyagtalan: amit az értelem a megértésben kijelent és megismer, annak kell megfelelnie a dolognak, hogy az valóban az legyen, amit a megértés mond.” Cont. Gent. 1.59.
Tisztelt Heidl György!
Nem mernék megesküdni arra , hogy “Ockham számára sem okozott hitbeli meghasonlást az, hogy tagadta az általános fogalmak önálló, az egyedi dolgoktól független, valóságos létezését.” A tapasztalat szerint a téves bölcseleti felfogás kihatással van az egyén hitletéteményhez való viszonyára is. A Katolikus Lexikon internetes változata írja:
“A Szentháromság v. Krisztus két természetének személyi egysége megragadhatatlan a nominalizmus számára. Az Egyház többször is elítélte Ockham erkölcsi, egyháztani nézeteit. A Szentháromság v. Krisztus két természetének személyi egysége megragadhatatlan a nominalizmus számára.”
“Ockham több tételét eretneknek minősítették.” (Katolikus Lexikon, Bp. 1932)
Nézzük mit írt a nagy történettudós Dr. Szántó Konrád O.F.M. :
“Ockhamot az isteni kegyelemről és az úrvacsoráról vallott gyanús tételei miatt Avignonba idézték és vizsgálati fogságba vetették. ……A teológia nála elsősorban nem az üdvösségtörténet kifejtése, hanem gyakorlótér a logikai-dialektikai ügyeskedések, szubtilis fejtegetések számára… az isteni akarat, minden tárgyi tekintet nélkül állapítja meg a jót és a rosszat.. Az üdvösséghez nem szükséges a kegyelem csak Isten abszolút akarata… az eredeti bűn következményeit lebecsülve , úgy vélte, , hogy az ember Isten kegyelme nélkül is képes véghezvinni a szeretet cselekedeteit.”
Az sem mellékes, hogy Ockham kiközösítve halt meg.
A nominalizmus újraélesztésével “semlegesítették, diszkreditálták a realista és objektíve normatív tájékozódású gondolkodási módszereket és helyezték használaton kívülre a szenthagyományos egyházi teológiai-filozófiai oktatás fő védnök lovagjának ismert Aquinói Szent Tamást. Tudomására hozva a megszeppent tudós világnak, hogy nincsenek abszolút érvényű, változatlan örök, ugyanakkor közölhetően objektív igazságok, hanem csak a változó, mindig evolutív-relativitások befogadására kész un. nyitottsági állapotok.” (Sz.A.)
Köszönöm a Summa Contra Gentilesből lefordított részt. Esetleg egy teljesebb szakasz közzététele Aquinói Szent Tamás bármely művéből -magyarázó kommentárral- bizonyára a továbbiakban is hasznos lenne mindnyájunknak az Ön fordításában vagy akár egy már meglevő fordításban.
Köszönettel: trienti
Kedves H. Gy.!
Köszönöm ezt az írást is, hogy közzétette, és az ebben a témában, ön által írt korábbi bejegyzést is. Őszintén szólva beleolvastam az itt kibontakozó vitába, de nincs elég filozófiai / filozófaitörténeti alapom, nemhogy megítéljem, de arra sem, hogy kövessem. Az viszont tény, hogy a bejegyzések közelebb vittek az Eucharisztia szeretetéhez.
Egy hálás olvasója.
Kedves Trienti!
Egy kissé késve, most olvastam el az utolsó megjegyzéseit. Nem állítottam sem Bystander-ről, sem másról, hogy modernisták lennének. Mindössze arra próbáltam rámutatni, hogy bizonyos a zsinat előtti teológiai irányzatokkal szemben talán egy kissé elfogultak. A zsinat ezeket a teológiai irányzatot nem tagadta meg, jóllehet talán egy időre háttérbe szorultak. A zsinat senkit sem itélt el, nem ebből a célból hívták össze. Úgy látszik eljött az ideje a zsinat “ideológiamentes” értékelésének és ez nem irányul zsinat előtti teológiai iskolák ellen. A Lument Gentium-mal kapcsolatban egy idézet Garrigou-Lagrange-tól: “A Summa-ban megtaláljuk a körvonalait az egyháztannak, amely aktualitást nyert a protestáns tévtanokkal szemben. De ez a későbbi tárgyalási mód, minthogy túlnyomóan külsödleges és apologetikus volt, úgymond a teológiai szempontok (az Egyház belső felépítése) háttérbe kerüléséhez vezettek…Szent Tamás, amikor Krisztusnak, mint főnek a kegyelméről beszél, az Egyházat misztikus testnek nevezi, amely magában foglal minden embert annak mértékében, ahogyan részesül a Megváltótól jövő kegyelemben.” (Reality, a Synthesis of Thomistic Thought, 226 lap).
Kedves matthaios!
Elnézést kérek, hogy tévesen ítéltem meg az Ön reagálását Bystanderrel szemben.
Én az ő erős anti-tomizmusában, szóhasználatában, írásai tartalmában modernizmust látok, amit az ő további hozzászólásai csak erősítenek bennem.
Nagyon köszönöm a többi hozzászóló nevében is, ezek szerint nem fölösleges az elvontabb vita sem.
Kedves Matthaios és Többiek!
Visszatekintő összegzésként azt tudom mondani, hogy bár én valóban nem tartozom azok közé, akik Garrigou-Lagrange-t a 20. század legéleslátóbb teológusai közé sorolják, de nem vagyok híve a teológiai viták ideologikus túlegyszerűsítésének sem. Garrigou-Lagrange fenti idézettel jelzett “neoskolasztikus önkritikáját” kevésnek érzem a közelmúlt teológiatörténetének ismeretében. Hélder Câmara püspök (ld. a zsinati feljegyzéseit a Vigilia szeptemberi számában) bizonyára okkal érezte háttérbeszorítva a Garrigou-Lagrange erős egyházpolitikai befolyásával jellemezhető korszakban azokat, “…akik arra várnak, hogy a túlságos óvatosságot kiegyensúlyozza a merész éleslátás…” Véleményem szerint arról VAN értelme elmélyült és fegyelmezett vitát folytatni, hogy kik voltak az éleslátók, hiszen ez a zsinat (és a katolikus identitás) helyes értelmezésétől elválaszthatatlan kérdés, ami félévszázad távlatából árnyaltabban látszik. Ahogy már többször jeleztem, a G-L körül kialakult neotomista iskolát főleg a katolikus identitás bizonyos elfogult és teológiailag / teológiatörténetileg megalapozatlan beszűkítéséért felelősnek tartom. Egy bizonyos exkluzivista (kizárólagos) mentalitás ezen iskola részéről – véleméynem szerint – a fő oka volt a zsinat által felszínre dobott viharos helyzetnek, egy amúgy is mélyreható feszültségekkel terhelt egyháztörténeti időszakban. Ahogy kulcspontokon utalgattam rá, ezt a neotomizmust – a zsinati atyák többségével együtt – rossz teológiai-mentalitásbeli hangsúlyokkal, és a katolikus identitást hordozó hiteles hagyomány beszűkítésével (de nem tévtanítással) vádolom, amit igyekeztem alátámasztani is. Mindezt egy mélyebb, az egyház történetében meghatározó katolikus identitás (és nem a modern világhoz való kritikátlan alkalmazkodás!) nevében teszem! Az exkluzivista tomizmussal szemben, Szent Ágostonnal együtt úgy gondolom (ő már Cypriant idézve mondja): „megengedett különbözőképpen gondolkodni, amíg megtartjuk a közösségi összetartozás kötelékét (a közösség jogát)” (De baptismo, III. 3,5).
A neoskolasztika egyházpolitikai helyzetének megvilágítása az egyháztörténészek feladata lenne. Ezt sok minden szinezheti: például az „egyházi észak-dél” problématikája, a modernizmus elleni jogos fellépés keretei között elkövetett túlzások, az egykori katolikus államvallású országok léte stb. Ki az éleslátású teológus? Szerintem az, aki szintézist tud létrehozni hit és értelem, teológia és természettudomány, Egyház és a világ változásai között. Egyszer létrejött egy ilyen szintézis, természetesen ez után is maradtak nyitott kérdések. A hittitkok megvilágítására és megfogalmazására azonban egy viszonylag egységes fogalomrendszert használtak, a teológiai vélemények sokféleségét le tudták írni ezen rendszer nyelvén. A neoskolasztika oktatásának problémája az volt, hogy ezt a nyelvet nem tudták úgy átadni a teológiai oktatásban, hogy mögötte mindig látszódjon a tartalom. A mennyiségileg megnövekedett, izgalmas történelmi, egzegétikai stb anyag mellett ez „száraz, merev gittrágásnak” tűnt. Ez megpecsételte a neoskolasztika sorsát. Az egyházpolitika egykori „neoskolasztika általi befolyásoltsága” ellenkezőjére fordult. Közben ötven évvel „öregebbek” lettünk, és látszik, hogy a szintézis hiányzik. A teológiában értékes a filológiai jellegű megközelítés, de szerintem ez önmagában kevés. A szintetizáló törekvések nem igazán sikeresek. Azt kellenne észrevenni, hogy a neoskolasztikának vége, de a neoskolasztika elleni retorika már azt eredményezte, hogy értékei veszendőbe mentek. Gondolok itt például Garrigou-Lagrange életművének arra a részére, amely a tomizmus és a nyugati (kármelita) misztika szintézisére vonatkozik. Pesszimizmusra azonban nincs okom, mert az egyházi körökben kissé háttérbe szorult skolasztika éppen laikusok között nyerhet teret, és itt többről van szó mint a középkori filozófia történetéről. Például a kvantummechanika olyan értelmezési kisérleteiről, amely erre skolasztikus fogalmakat próbál használni. Lehet, hogy a skolasztika a természetbölcseleten keresztül jön vissza? A modern matematika és természettudomány olyan kérdéseket vet fel, amelyek túlmutatnak saját területükön. A skolasztika itt egy értékes megközelítés lehet?
Kedves Bystander!
‘a neotomizmust – a zsinati atyák többségével együtt – rossz teológiai-mentalitásbeli hangsúlyokkal, és a katolikus identitást hordozó hiteles hagyomány beszűkítésével (de nem tévtanítással) vádolom’
A „a katolikus identitást hordozó hiteles hagyomány beszűkítése” egyenlő a tévtanítással, mert a hiteles hagyományból elhagy valamit, tulajdonképpen eretnekségnek is nevezhető. Azért nem gondolnám, hogy ez lenne a helyzet. Inkább olyan teológiai iskolák vitájáról lehet szó, amelyek közül az egyik már nem is igazán létezik. A patrisztikus hagyomány nem áll szemben a neotomizmussal, mert a neotomizmus is ennek a hagyománynak a teológiai feldolgozása. A hagyomány az anyagi rész, a feldolgozás pedig az a formai mozzanat, amely ebből az anyagból rendszert teremt. Eközben bizonyos szempontok több hangsúlyt kaptak, más szempontok pedig kevesebbet, de ettől még nem tagadják őket. Két hibát követtek el a zsinat előtt, a zsinat idején: az egyik a neotomizmus történetiséghez való “hanyag” hozzáállása volt, a másik pedig a neotomista iskola megsemmisitésére való törekvés. Ez utóbbi lényegileg sikerrel járt, de ez nem tükrözödik a zsinati dokumentumokban, amelyek sehol sem itélik el a neotomizmust, csak olyan szempontokról is beszélnek, amelyekről a neotomizmus nem beszélt kifejezetten, de nem is tagadott. Lehet azonban, hogy a zsinat kijelentéseinek teológiai feldolgozásához ma is hiányzik a neotomizmus fogalmi apparátusa.
Kedves Matthaios!
Itt egy érdekes és fontos ponthoz érkeztünk, amikor a lényegi tomizmus-kritikám kapcsán (ld. „a katolikus identitást hordozó hiteles hagyomány beszűkítése”) Ön a hagyomány fogalmáról beszél. Úgy gondolom, hogy épp az itt kifejtett hagyomány-felfogásával (ami szűkebb a katolikusnál) Ön akaratlanul demonstrálja, amire utaltam: a hagyomány intellektualista (tanítás-központú) felfogása maga is tomista beszűkítés, bár kifejezetten tévtanításnak nem nevezhető. Ezt szeretném megvilágítani ebben a hozzászólásban.
Mi a “hagyomány”? A II. Vatikáni Zsinat válasza a teológiatörténet alapján ez: A “hagyomány” Isten Igéjének (a Logosznak) az élő, Szentlélek erejében megvalósuló továbbadása, ami az egész Egyház életébe “beletestesülve” valósul meg. Ennek csak az egyik dimenzióját jelenti a doctrina. A hagyomány a keresztény élet egészét körülöleli, aminek az “orthopraksziszon” túl persze része az “orthodoxia” is. Az egy intellektualista és szekularizálódott beszűkítés, amikor ezt a tágas, “kettős természetű” és kifejezésmódjaiban szükségképpen sokszínű valóságot csupán a tantételekre korlátozzák. A hagyomány eleven tengelye a Feltámadott Krisztus és a hívek közötti személyes KAPCSOLAT “erőtere” a Szentlélekben. Ez a kapcsolat a doctrina elemiben is leképeződik, de ez utóbbi nem meríti ki azt. Mivel a doctrina nem maga a kapcsolat, ezért a hagyomány a tanítás szintjén sokszínű, egymást kiegészítő, de egymásnak nem ellentmondó elemeket is magában foglalhat, időben fejlődhet stb… (Most nem megyek bele annak kifejtésébe, amire Szász Péter korábban már fölhívta a figyelmet, hogy a hagyomány teológiája megkülönbözeti az Apostoli Hagyományt / = Szenthagyományt = Hagyományt / és a kisbetűvel írott egyházi hagyományt, ami az előbbit magként magában foglalja, és ami különböző parikuláris hagyományokban nyilvánul meg).
Ezt az intellektualista hagyomány szemléletet kifejezetten tomista hibának tekintem, mert Joseph Ratzinger szerint Szent Tamás implicit hagyomány-teológiája még nem viseli magán ennek a beszűkülésnek a jegyeit. “Performatív-eretnekségnek” lehetne ezt nevezni, mert nem állít dogmatikailag téves dolgot. Csak olyat állít, ami a voltaképpeni hagyománytól nem idegen természetű, de a hagyományban jelen lévő, azt kiegyensúlyozó más szempontokat már elhagyja. Ez egyfajta csőlátást eredményez, ami hosszabb távon a katolikus identitást érintő egyensúlyzavarral jár, ahogy ez valóban krízist is eredményezett a zsinat előtti egyházban. Azt neveztem “tomista vakfoltnak”, hogy a hagyomány és a (tomista megközelítésű) doctrina azonosítása miatt ezt pl. egy Garrigou-Lagrange láthatólag nem érzékelte, amivel súlyos károkat okozott. Ennek a vakfoltnak a problémájára kívánta felhívni – az akkor szükségesnek ítélt hangszínnel, ami ma idegenül hat – a figyelmet a “Nouvelle Theologie” (G-L megbélyegző kifejezése a vitapartnerre). Erre hívják fel a figyelmet a patrisztika örököseiként a kortárs ortodoxok is, ahogy arra szintén utaltam. Véleményem szerint a tomizmusnak a történetiség és a vízió-szegénység Ön által is említett problémáján túl, ebből a sérült hagyományfelfogásból is ki kéne törnie ahhoz, hogy ne szüntelenül önmagáról beszéljen, hanem ma élő képviselőin keresztül gazdagíthassa a kortárs egyházi életet Szent Tamás tágas, a szó szakadások előtti értelmében “katolikus” látásmódjával.
‘Ön akaratlanul demonstrálja, amire utaltam: a hagyomány intellektualista (tanítás-központú) felfogása maga is tomista beszűkítés’
Kedves Bystander!
A hagyományról eddig kifejezetten nem beszéltem. Magamat idézem: „A patrisztikus hagyomány nem áll szemben a neotomizmussal, mert a neotomizmus is ennek a hagyománynak a teológiai feldolgozása. A hagyomány az anyagi rész, a feldolgozás pedig az a formai mozzanat, amely ebből az anyagból rendszert teremt. Eközben bizonyos szempontok több hangsúlyt kaptak, más szempontok pedig kevesebbet, de ettől még nem tagadják őket.” A teológia a kinyilatkoztatás (amely hozzánk a Szentíráson és a szent hagyományon keresztül jut el a tanító Egyház közvetítésével) tudományos szintű feldolgozása. A dogmatika (tulajdonképpen erről van szó) az a tudományos vállalkozás, amely a hittel kapcsolatos állításokat rendszerezi, a bizonyithatóság szemszögéből vizsgálja és a teljesen soha fel nem fogható hittitkok jelentését fogalmak segítségével igyekszik megvilágítani. A bizonyítás elsősorban arra irányul, hogy kimutassa, hogy az állítás része-e (közvetlenül vagy közvetve) a hitletéteménynek, nehogy olyanról állítsuk, hogy a hithez tartozik, ami nem is tartozik oda vagy fordítva. A hagyomány nem azonos a dogmatikával, mint ahogyan a hit sem azonos a dogmatikával, sőt még a Katolikus Egyház Katekizmusa sem azonos vele. A dogmatika használja tehát a hagyományt, de nem azonos a hagyománnyal. Ezt nem vonta kétségbe senki, semmilyen iskolából. Ezért szerintem a fenti vád nem megalapozott. Bizonyos mértékig minden teológia „intellektualista”, hiszen ettől teológia és nem prédikáció, nem lelkigyakorlatos elmélkedés stb. Hogy miért van szükség az ilyen értelemben vett teológiára, ebbe most ne menjünk bele. Abba se menjünk bele, hogy a mai felfogás szerint ez a teológia mennyire tekinthető tudománynak.
A neotomizmus tulajdonképpen arról szól, hogy a teológiai képzés keretén belül folyó filozófiai oktatásban a Szent Tamás által képviselt filozófiai megközelítést kell képviselni. A neotomizmus „teológiai” lényege tehát az, hogy a hitletétemény tudományos feldolgozását ezzel a filozófiai, fogalmi megközelítéssel kell végezni. „A hagyomány és a (tomista megközelítésű) doctrina azonosítása” azonban olyan vád, amely nem állja meg a helyét, erre nem láttam bizonyitékokat.
Az orthodox teológia antiskolasztikus irányultságának ismeretében nem lehet túl sok elimerést várni tőlük a skolasztikával szemben. A skolasztika a szakadás utáni nyugat „terméke”, amely szerintük a nyugati szekularizáció oka. Ebben van is igazság, mert a skolasztika a határok kijelőlésével hozzájárult a teológián kívüli tudományok autonómiájának elismeréséhez. Ez aztán a tudományok fejlődéséhez vezetett. Szerintem „palamita” környezetben ez soha nem történt volna meg. A tudományok fejlődésének azonban voltak és vannak árnyoldalai is. Az ősbűn következtében sérült emberi természet már csak ilyen. (Az persze érdekes, hogy a nyugati teológiát vádolják az elvilágiasodás miatt, ugyanakkor pedig nem gondolnak arra, hogy a „szent” Oroszország lett a világ legkegyetlenebb ateista diktatúrája, de ezt csak úgy zárójelben mondom.) Valójában az egyházszakadás utáni nyugati teológia, hitélet, misztika, liturgia nem dekadencia, hanem ezek Krisztus egyházának az életéből fakadtak, amely egyház a Lumen Gentium szerint a Katolikus Egyházban „áll fenn” (subsistit).
A „tomista vakfoltra” és Garrigou-Lagrange szerepére egy kicsit később térnék vissza, mert már így is hosszúra sikerült ez a megjegyzés.
Kedves Matthaios, akkor engem – az Ön álláspontját illetően – ez a tétel-mondata vezetett félre:
“A ‘a katolikus identitást hordozó hiteles hagyomány beszűkítése’ egyenlő a tévtanítással, mert a hiteles hagyományból elhagy valamit, tulajdonképpen eretnekségnek is nevezhető. ”
Örülök, ha itt egy félreértést tisztáztunk.
“Az persze érdekes, hogy a nyugati teológiát vádolják az elvilágiasodás miatt, ugyanakkor pedig nem gondolnak arra, hogy a „szent” Oroszország lett a világ legkegyetlenebb ateista diktatúrája, de ezt csak úgy zárójelben mondom.”
Nem kívánom itt az ortodoxa ügyvédjeként fellépni. A fenti kritika elnagyoltsága azonban zavar, hiszen a marxizmus éppen nyugatról importált szekularista ideológia volt, így a dolog összetettebb. Az ortodoxokat azért érdemes néha figyelmesen meghallgatnunk, mert correctio fraterna-val (keresztény kritikával) tudnak szolgálni a saját “vakfoltjainkat” illetően, amelyek vannak. Két szem kell a teljes térlátáshoz, ez biológiai tény.
Ha Garrigou-Lagrange vitáját meg akarjuk érteni, akkor a modernizmusból kell kiindulni. Ez sok ágból álló, egymással nem is mindig összefüggésben álló szellemi irányzatok gyüjtőneve. Talán a relativizmussal és immanentizmussal lehetne ezeket az irányzatokat jellemezni. Úgy tűnik, hogy IX. Piusz és X. Szent Piusz figyelmeztetései nem egy nem létező „papírtigris” ellen irányultak. A „relativizmus diktatúrájának” említése szinte már „egyházi közhely”. A túlzásba vitt hisztoricizmus szerint például a dogmák újrafogalmazásra szorulhatnak, hiszen ezek megfogalmazásai egy adott kor függvényei, ezeket a megfogalmazásokat mindig a kor igényei szerint kell változtatni. Ezért az olyan – dogmákban előforduló – kifejezések mostani használatának jogosultságát vonták kétségbe, mint például „transsubstantiatio”, „causa formalis”, „forma substantialis” etc. Az immanentizmus abban nyilvánult meg, hogy az emberen kívül objektíve létező valóságok létét, megismerhetőségét kétségbevonták, a hit igazságait a belső vallásos érzés, élet, egzisztencia megnyilvánulásainak, kifejeződéseinek tartották. Garrigou-Lagrange 1946 körül kapcsolódott be egy folyóiratcikkeken, könyveken keresztül folyó vitába. A vita végül is gyözelmével ért véget, XII. Piusz Humani Generis (1950) enciklikája az ő álláspontját képviselte. Ez az enciklika most is megtalálható a Vatikán honlapján, nem tudok róla, hogy valaki is visszavonta volna. A Kúria és a nyugat-európai országok hierarchiája közti feszültség eredményeként a II.Vatikáni Zsinat szakértői között rendre megjelentek azok, akik Garrigou-Lagrange ellenfelei voltak, ő viszont ekkor már súlyosan beteg volt. Azt a modernizmust, amelyet a pápák és a különböző enciklikák elitéltek, a zsinat sem hagyta jóvá, viszont megjelentek olyan irányzatok, amelyek a relativizmussal és immanenciával kapcsolatban „barátságosabb attitüdöt” vettek fel. Több zsinati teológus (pl. Jean Danielou is) úgy érezte, hogy a „szellem kiszabadult a palackból”. A modernizmus abból az igényből fakadt, hogy az Egyház „elavult, kortól függő” tanítását hozzáigazítsák az adott korhoz. Ez az igény csak addig jogos, amíg a tanítás külső formáira, megközelítésekre stb. vonatkozik, de a dogmák által kifejezett tartalmak esetében már nem.
Ahogy a szinódusról szóló aktuális híreket hallgatom, kellene nekünk ide még egy igazi “aggiornamento-szóvivő” a kommentelők közé, aki a modernizmus elfojtásával kapcsolatos elnagyoltságokat és az éleslátás itt-ott jelentkező hiányát is elemezné (több ponton maga a Tanítóhivatal korrigált)), aminek következtében a 20. század teológiájának egy hatalmas gubancot kellett szálanként kibogozgatnia (ami még csak részlegesen sikerült). Én nem állok bele az aggiornamento-szóvivő szerepébe, mert ez nem sajátom. Még Garrigou-Lagrange is összekeverte az aggiornamento-szóvivőket (amit Benedek pápa csütörtöki beszéde szerint lehet nem csak modernista-, hanem jó értelemben is venni) a ressourcement-teológusokkal.
Én a zsinat előtti teológiai vitákból azokkal érzek szellemi rokonságot, akik a hagyomány összetettsége nevében, egy jól értelmezett “teológiai pluralizmusért” szálltak síkra. Ezt szükségesnek látták a neotomizmus hegemóniájával szemben határozottan képviselni, mégpedig az alábbiakhoz hasonló okokból:
(1) A teológiai pluralizmus megkerülhetetlensége egyrészt a keresztény kinyilatkoztatás természetéből fakad, amely mint Isten önközlése, emberi nyelven nem foglalható szavakba maradéktalanul. A hagyomány alapján Aquinói Szent Tamás is utal a kinyilatkoztatott igazság transzcendens természetére: „egy hitcikkely az isteni igazságra vetett pillantás, amely [pusztán csak] ráirányul arra [az isteni igazságra]” (articulus fidei est perceptio divinae veritatis tendens in ipsam) (STh II-II 1,6). Szent Tamás itt arra mutat rá, hogy az emberi nyelven kifejezett isteni igazság mindig önmagán túl, azon magasabb isteni valóság felé mutat, amely az ember számára megragadhatatlan. Mivel nincs maradéktalanul elégséges nyelvi forma a kinyilatkoztatott igazság megfogalmazására, ezért nem csak tolerálható, hanem kifejezetten kívánatos is lehet, hogy a különböző teológiai megfogalmazások kiegészítsék egymást, és így a transzcendens igazság teljesebb megközelítéséhez vezessenek.
(2) A történelmi-időbeliség szempontjából is fontos a teológiai pluralizmus kérdésköre. Ez utóbbihoz kapcsolódik, hogy a dogmafejlődés jelensége is a korokon átívelő sokféleség kifejeződésének tekinthető. Ez a történelmi sokféleség tükröződik abban is, ahogy a „hit egyszer s mindenkorra szóló öröksége” (Júd 3) a szentek változatosságában jutott kifejezésre a különböző korokon át. Így megfigyelhető egyfajta teológiai pluralizmus az egyháztörténelem olyan kiemelkedő alakjaiban, mint Antiochiai Szent Ignác, Lyoni Szent Irenaeus, Aquinói Szent Tamás vagy Bagnoregiói Szent Bonaventúra, akik mégis egyek a hitben. A teológiai pluralizmus kérdését nem csupán történeti szétágazáskén, hanem még sokkal inkább eszkatologikus távlatból kell szemlélni. Pál apostol ezt írja: „Ma még csak tükörben, homályosan látunk, akkor majd színről színre. Most még csak töredékes a tudásom, akkor majd úgy ismerek mindent, ahogy most engem ismernek” (1Kor 13,12). A hitben járás homályos természete a földi zarándokút során nem nyújt tökéletes ismereteket, ami a teológusokra vonatkoztatva bizonyos jól körülhatárolt, legitim sokféleséget von maga után.
Ezek a ressourcement-teológusok sokszor erős kritikusai lettek a zsinat utáni egyház “progresszívjeinek” (erre jó példa a fent idézett Danielou-kör).
Ahhoz a kérdéshez, hogy ebben a teológiai pluralizmusról szóló döntő vitában a II. Vatikáni Zsinat kiknek adott igazat… A sokféleség jelenléte a liturgiában, a teológiában és a spiritualitásban, úgy tekinthető, mint az Egyház katolicitásának kifejeződése (vö. LG 23; AG 22; UR 4). A zsinat többször utal bizonyos legitim formagazdagságra a tantételek teológiai kifejezésének területén is (vö. UR 17; AG 22; GS 62). Látni kell, hogy a sokféleség nem mond ellent szükségképpen az Egyház egységének, sőt, akár elő is mozdíthatja azt (vö. LG 12, UR 16; OE 2).
Elképzelhető, kedves Matthaios, hogy a “teológiai pluralizmus” helyesen értett elvével közös alapon állunk?
Kedves Bystander!
„Teológiai pluralizmus” mindig is volt az Egyházban. A teológia persze sok szakágból álló tudomány: egyháztörténet, szentírástudomány, liturgika, patrisztika… A legfontosabb ezek közül a dogmatika. Ha valaki elővesz egy zsinat előtti dogmatikakönyvet, láthatja a vélemények sokaságát és azt, hogy a szerző hogyan próbál állást foglalni a kérdésekben. Egy másik dolog is szembetűnik azonban: az állítások mögött egy szócska áll, amely utal arra, hogy milyen az állítás „bizonyossága” (certitudo). Itt ilyen szavak (vagy magyar fordításaik) fordulnak elő: de fide, fidei proximum, sententia certa, sententia probabilis, sententia probabilior … Ezek a „census”-ok részben a szerző véleményét tükrözik a „gyengébb” esetekben, arra azonban világosan utalnak: léteznek objektív teológiai igazságok (dogmák), amelyek igazságértéke nem függ a történelemtől. Ezen igazságok megfogalmazásának azonban van történelme, ezt nevezhetjük dogmafejlődésnek. Garrigou-Lagrange vitája, amelyre a Humani Generis tett pontot, erről szólt. Itt arról volt szó, hogy hogyan kell értelmezni az analógiát, az univocitást a dogmafejlődésben. A dogmafejlődés a homályosabb megfogalmazás felől tart a világosabb, egyértelműbb megfogalmazások felé, amely folyamat magában foglalja azt a megkülönböztetést is, amely elválasztja a helyes kifejezést a hasonló értelmű, de a dogmát nem megfelelően, tévesen leíró kifejezésektől. A dogmák tulajdonképpen a fejlődésnek „magaslati pontjai”, amelyek nem csak tévedésekkel szemben fogalmazzák meg a helyes állítást, hanem „erről” a magaslatról lehet értelmezni az egyéb állításokat is. Az Eucharisztia esetében ezek a „hegycsúcsok” a valós jelenlét és a szentmise valóságos áldozat volta. Az elért csúcsról lefelé menni és alacsonyab helyről kialakítani a „megfigyelési pontot” nem nagyon érdemes, mert ez visszafejlődés. Ez az én „pluralizmus értelmezésemnek” lényeges része, amely azonban nem zárja ki a teológia további fejlődését. Ennek azonban nem szabad elveszítenie a dogmák által nyert irányt és magasságot. Lehet, hogy ebben egyetértünk?
Kedves Matthaios!
Ön: “Lehet, hogy ebben egyetértünk?” Én: Igen, egyetérünk. Számomra ez megnyugtató nyugvópontja ennek az eszmecserének, amit ezúton is köszönök! Örömmel ismerek rá régi, ismerős, tomista barátom apologetikus hajlamú, veretesen katolikus gondolatvilágára. 🙂
Trienti-nek viszont ravaszkás mosollyal üzenem, hogy egy kis tréfát engedtem meg magamnak, Matthaios-szal közös pontot keresve az eszmecserében (és egyúttal egy hivatkozást is becsületesen pótolok). A fenti hozzászólásom magva (a keretet leszámítva) a Pápai Gergely Egyetem híres Dizionario di Teologia Fondamentale-jából (az egyik kongregáció mai bíboros prefektusának szerkesztésében), William Henn “Teológiai pluralizmus” c. szócikkének szemelvényes fordítása. Így Trienti nem csak a világ legrangosabb katolikus teológiai fakultásának egy a Szentszék munkatársaként is működő tanárát “cenzorálta” markáns határozottsággal, hanem egy olyan, katolikus teológia mércéjeként is szolgáló alapművet, amelyen a lehető leghivatalosabb “Nihil obstat” (“semmi akadálya (a katolikus hitnek / közreadásnak)” cimke) található. Ezek után nincs lelkiismeret furdalásom. Pici se!
Oremus pro invicem!
Íme a modernista tévedések, kétértelműségek, megtévesztések!
“Én a zsinat előtti teológiai vitákból azokkal érzek szellemi rokonságot, akik a hagyomány összetettsége nevében, egy jól értelmezett “teológiai pluralizmusért” szálltak síkra. Ezt szükségesnek látták a neotomizmus hegemóniájával szemben határozottan képviselni,…”
“Isten önközlése, emberi nyelven nem foglalható szavakba maradéktalanul.”
” Szent Tamás itt arra mutat rá, hogy az emberi nyelven kifejezett isteni igazság mindig önmagán túl, azon magasabb isteni valóság felé mutat, amely az ember számára megragadhatatlan. Mivel nincs maradéktalanul elégséges nyelvi forma a kinyilatkoztatott igazság megfogalmazására, ezért nem csak tolerálható, hanem kifejezetten kívánatos is lehet, hogy a különböző teológiai megfogalmazások kiegészítsék egymást, és így a transzcendens igazság teljesebb megközelítéséhez vezessenek.”
“…a dogmafejlődés jelensége is a korokon átívelő sokféleség kifejeződésének tekinthető. Ez a történelmi sokféleség tükröződik abban is, ahogy a „hit egyszer s mindenkorra szóló öröksége” (Júd 3) a szentek változatosságában jutott kifejezésre a különböző korokon át.”
” A hitben járás homályos természete a földi zarándokút során nem nyújt tökéletes ismereteket, ami a teológusokra vonatkoztatva bizonyos jól körülhatárolt, legitim sokféleséget von maga után.”
“A sokféleség jelenléte a liturgiában, a teológiában és a spiritualitásban, úgy tekinthető, mint az Egyház katolicitásának kifejeződése.”
” Látni kell, hogy a sokféleség nem mond ellent szükségképpen az Egyház egységének, sőt, akár elő is mozdíthatja azt.”
Kedves Bystander, a modernizmus egyik jellemzője:
“…a skolasztikus filozófiát, ahol tehetik, kinevetik és megvetik. Akár tudatlanságból teszik ezt, akár félelemből, akár éppen mind a két okból, az bizonyos, hogy az új dolgok tanulmányozását mindig összekötik a skolasztikus módszer gyűlöletével, és nincs nyilvánvalóbb jele annak, hogy valaki a modernizmus tanai felé hajlik, mint hogyha irtózni kezd a skolasztikus módszertől. A modernistáknak és pártolóiknak emlékeznie kellene arra a kárhoztatásra, amellyel IX. Pius sújtotta ezt a tételt: „Az a módszer s azok az elvek, amelyekkel a régi skolasztikus tudósok kezelték a filozófiát, már nem felelnek meg a mi korunk szükségleteinek és a tudományok haladásának.” (Syllabus, 13.)
A “neotomista hegemóniáról” pejoratív értelemben beszélni és “teológiai pluralizmust” emlegetni modernista szlogen.
Értelmünk ismerete hiányos, de amit megismer, az objektíve igaz. A tévedést nem szabad összetéveszteni a hiányos ismerettel!…Igaz, hogy Isten titkait az emberi értelem kimeríthetően nem ismerheti meg, de a kinyilatkoztatás alapján elégséges módon megismeri ahhoz, hogy igaz istenfogalmat alakítson ki, és ez a lényeg…Ha azt állítjuk, hogy értelmünk nem ismerhet meg végérvényes elveket, mivel ismeretünk nemcsak hiányos, hanem mindig ideiglenes és relatív is, ezzel a történelmi relativizmusnak és a nominalista szkepticizmusnak nyitunk ajtót. Éppen ez a relativista magatartás fokozza a teológia jelenlegi válságát. Akik megfeledkeznek arról, hogy fogalmaink az analóg megismerésből fakadó korlátozottságuk ellenére is változtathatatlan igazságokat képesek felfogni, elveszítik a kellő tiszteletet az igazsággal szemben. (Tudós-Takács János)
‘…a dogmafejlődés jelensége is a korokon átívelő sokféleség kifejeződésének tekinthető.’
Valóban? Ez a fajta értelmezés melyik egyházi dokumentumban olvasható?
‘A hitben járás homályos természete a földi zarándokút során nem nyújt tökéletes ismereteket, ami a teológusokra vonatkoztatva bizonyos jól körülhatárolt, legitim sokféleséget von maga után..’
“Istent senki sem ismerheti meg olyan tökéletesen, ahogy Õ önmagát ismeri. De a részleges ismeretet nem szabad összetévesztenünk a nem-biztos, vagy nem-objektív érvényű ismerettel. Istenről alkotott ismeretünk részleges, hiányos, de objektív érvényű lehet: amit az ellentmondás elvének alkalmazásával analóg módon megismerünk róla, az objektív igazság és nem szubjektív képzelgés…
Ha mindezek fényében visszatérünk a kezdetben felvetett problémára, a pluralizmus vallásszemléleti igényére, azt kell mondanunk, hogy a pluralizmusnak csak relatív és időleges létjogosultsága lehet: csak addig élhetnek egymás mellett egymásnak ellentmondó fogalmak Isten mivoltáról és tulajdonságairól, amíg az ellentmondás elvére való visszavezetéssel objektív bizonyosságot nem szerzünk, hogy melyik Isten-fogalom felel meg az objektív valóságnak..A pluralizmus abszolutizálása mindig agnoszticizmusból fakad és szubjektivizmusba torkollik. A vallási agnoszticizmus elutasítása pedig nem szűkkeblű partikularizmus, hanem korunk két fő szellemi betegségének, a nominalista szkepticizmusnak. (Tudós-Takács János)
‘A sokféleség jelenléte a liturgiában, a teológiában és a spiritualitásban, úgy tekinthető, mint az Egyház katolicitásának kifejeződése.’
Tudja Bystander, az Egyház katolicitása nem ebben áll. Ezt Jó ha tudja William Henn OFM is.
Különben nem ő az egyetlen, aki téves álláspontot képvisel a felvetett témában.
Persze a szöveg erős kétértelműsége, pontatlan fogalmazása miatt kimagyarázható.
A magas egyházi rang nem óv meg automatikusan senkit a modernista tanokkal való rokonszenvezéstől.
A “Nihil Obstat” sem bír ma már olyan komoly jelentéssel, mint régen.
Kedves Trienti! Biztos, hogy a Szittyakürt főmunkatársát (TTJ) akarod a tomista teológia védelmében idézni? Legalábbis mókás. 🙂 (A “pluralizmust” pedig kevered a “relativizmussal”, ami két különböző dolog.)
Kedves Bystander!
Akik ismerik TTJ nagy teológiai jártasságát, kiváló tanulmányait, előadásait, Aquinói Szent Tamás Summájának (részbeni) magyarra fordítását, azokat vajmi kevéssé érdekli egy célzatosan kiemelt főmunkatársi megjelölés. Ő az 1992-94 között megjelent színvonalas Veritas filozófiai és teológiai folyóirat főszerkesztője is volt.
A tőle vett idézetekhez érdekes módon nem szóltál hozzá. Tudom miért. Ne segíts! Megbízhatatlan volt politikailag és ezért járatlanná vált teológiai kérdésekben.
A “pluralizmust” pedig kevered a “relativizmussal”… Az édesgyermekeket nem keverem, csak testvérként veszem őket.
Szeretném megkérdezni, hogy a teológiai pluralizmus nálatok modernistáknál mit jelent pontosan?
,
Az eddigi megbélyegzéseid alapján így helyes: “Aki SZÁMODRA meglepően túllépi a TE alkalmi, internetes olvasmányaid határait, az SZERINTED ‘modernista’.” Még akkor is, ha ez a határátlépő maga a Katolikus Egyház vagy annak a ‘Nihil obstat’-ja! Azt kezdem érteni, hogy így vagy úgy, de mindenekelőtt félérett ‘antimodernista’ identitásod van (benne egy csipetnyi retro-val, Google-teológiával, TTJ-féle ‘tomizmussal’, szittyakürttel). A kérdésedre válaszolva: A pluralizmus azt jelenti a katolikus teológiában, hogy az alkalmi vitánk nem “zéró összegű játék”, vagyis én téged is katolikusnak tartalak a Katolikus Egyház által kijelölt határok alapján, és nem csak a kiber-térben. Szeretek katolikus lenni!
Kedves Bystander,
úgy látszik, hogy nem ismered az internet adta ismeretszerzés lehetőségét és értékét.
Ennek helyes használatával semmi baj nincs! Ezt csak azért mondom, hogy ne legyen lelkiismeret furdalásod, ha esetleg te is használnád a kiber-teret tudásod gyarapítása érdekében.
A teológiai modernizmus iránti szimpátiád nyilvánvaló számomra. Ez nem szubjektív vélemény részemről, hanem a hozzászólásaidból levont logikus következtetés.
Lehet, hogy ezt más nem látja, vagy nem akarja megfogalmazni. A vita azért észrevehető közted és a téged finoman kiigazító két úr között -tőlem függetlenül.
Elgondolkozhatsz azon, hogy én az ő hozzászólásaikkal értek egyet!
Érdekes módon ők még semmi kivetnivalót nem találtak szavaiddal élve “félérett ‘antimodernista’ identitásomban (benne egy csipetnyi retro-val, Google-teológiával, TTJ-féle ‘tomizmussal, szittyakürttel)..” Ha ez így lenne, valamilyen módon szerintem már szóvá tették volna.
További jelek modernizmusoddal kapcsolatos meglátásom helyességére: visszaellenőrizhető ismereteim és mondanivalóm kigúnyolása, Tudós-Takács János leszólása, anti-skolasztikus és anti-tomista alapállásod, az Aeterni Patris és más Aquinói Szent Tamás Summáját, filozófiáját, módszerét dícsérő, legfőbbként ajánló pápai enciklikák negligálása. Ha ez nem a te inged, ne vedd magadra!
Nem veszem magamra! 🙂 Kiber-jellemhibáid miatt fő vitapartnered is búcsúzik tőled: kibermagányodat ne bőbeszédűséggel, hanem imádsággal próbáld majd feloldani! 😦
Bystander, mit jelent a “Kiber-jellemhiba”? Még nem találkoztam ilyen meghatározással.
“Kibermagány?” Mindenki ettől szenved szerinted, aki veled vitába száll?
“Bőbeszédűség” nálam? Mit értesz ez alatt? Ez nem túl szubjektív ítélet velem szemben, saját hozzászólásaid és más írások terjedelmét is figyelembe véve?
Ha locsogásra gondolsz, az inkább a modernisták sajátja.
Hogy lehet, hogy nem velem, hanem veled vitatkoznak hosszabb idő óta jogosan?
Ők talán ugyanúgy félreértenek vagy nem értenek veled egyet? Nem lehet, hogy esetleg a szemléletmódoddal és példáiddal van a baj?
Köszönöm az imádságra való buzdításod, még ha nem is a legnemesebb szándékból eredt, hanem mondandód bántani akaró csattanója akart lenni.
Föl se vedd, Trienti!
Bystander tipikusan az argumentum ad hominem (http://hu.wikipedia.org/wiki/Argumentum_ad_hominem) hiába esett. Körülbelül úgy, mintha azt mondanánk, hogy Bystander a Barcelonának drukkol, tehát hülye a filozófiához, a teológiában pedig biztosan téved. Ráadásul gyerekes pszichologizálásba kezdett személyed felől. Gondolom olyan távdiagnózissal mint az EZO TV sztárjai, vagy Gyurcsók József a lá Boncz Géza.
A “kiber-” arra utalt, hogy nem a gép előtt ülőről mondok távdiagnózist, hanem néhány hét kommentelés után (!) arról az illetőről – az internetes viselkedésére alapozva -, aki néhányszor hangsúlyosan rágalmazott, továbbá kétszer az uszítás becstelen eszközével élt (felhatalmazás nélkül egy csoport nevében tett állításokat). Ezen a lapon bizonyos minimális becsületességre joggal számít az ember. Minél “tradicionalistábbnak” adja ki magát valaki, annál inkább. (A többihez csak annyit, hogy nem kapkodva, hanem figyelmesen kell olvasni/írni, ha hozzászól az ember.)
Kedves Péter, köszönöm baráti szavaid.