Heidl György blogja

"A filozófia a szépségnél végződik, a teológia a szépséggel kezdődik."

Szüntelen újrakezdés

Az Egyház ma az Istenszülőt ünnepli, és majd január 17-én emlékezik meg Remete Szent Antalról. Az új esztendő kezdetén most mégis Antal aszketikus életének egyik sajátosságát szeretném kiemelni, a szüntelen újrakezdést. Antal példája alapján azt mondhatjuk: a tökéletesedés abban áll, hogy mind nagyobb erőfeszítést teszünk az elindulásért.

A remeték atyjáról, Antalról  ( kb. 251 – 356) az a kép alakult ki, hogy mintegy szakaszonként haladt előre a tökéletesedésben. Miután mindenét eladta, először szülőfaluja mellett telepedett le, azután továbbállt, és egy ideig sírboltban lakott. Később elhagyott sivatagi erődítménybe költözött, végezetül pedig egy hegyi barlang adott otthont neki. Úgy tűnik, mintha a különböző lakóhelyek a lelki tökéletesedés egyes állomásait jelképeznék.

Ez a megközelítés azonban formális, és a szent híres életrajzának (Vita Antonii) közelebbi olvasata alapján megcáfolható. A környezet változása ugyanis soha nem volt befolyással Antal lelkiállapotára, spirituális fejlődésről kronológiai értelemben nem lehet beszélni. Nem világos ugyanis, miért volna Antal tökéletesebb a hegyen, mint például a sírkamrában.

Lelki fejlődésről csupán a Vita legelején (1-2. fejezetek) olvashatunk. Antal gyermekkorában szüleivel együtt járt templomba, odaadóan hallgatta a felolvasást. Évekkel később a templomba menet egyszer „elgondolkozott azon, hogy miként hagytak el mindent az apostolok és követték az Üdvözítőt; azok az emberek pedig, akikről az Apostolok cselekedeteiben van szó, miként tették vagyonukat az apostolok lába elé” (vö. Csel 4,34-35), és amikor belépett a templomba, azt hallotta: „Ha tökéletes akarsz lenni, menj, add el minden vagyonodat, add a szegényeknek, jöjj, kövess engem, és kincsed lesz a mennyben” (Mt 19,21). E parancs hatására Antal mindenét eladta. A pénz nagy részét szétosztotta a szegények között, egy keveset azonban megtartott nővére számára. Más alkalommal azt hallotta a templomban: „Ne aggódjatok a holnap miatt” (Mt 6,34), s e szavak oly mélyen megérintették, hogy azt a keveset is odaadta a rászorulóknak, amit testvére érdekében tartott magánál. Nővérét fogadalmas szüzek gondjaira bízta, ő maga pedig aszkétaként élt a falu határában.

Mindeddig Antal tökéletesedett. Csakhogy abban a pillanatban, amikor képes volt mindenről lemondani, még a testvéri szeretetből fakadó aggódásról is, vagyis, amikor igazán megtért és teljesen egyedül maradt Istennel, elérte a tökéletességet. Azzal, hogy Krisztus felszólításának maradéktalanul eleget tett, teljes valójában elkötelezte magát mellette. Igaz, elveszíthetné és újból elnyerhetné azt a tökéletességet, amit a döntés, a teljes lemondás, “visszavonulás” – ezt jelenti a görög anakhórészisz – pillanatában elnyert. Azt az erőt, mely igyekszik kilendíteni őt ebből az egyensúlyi állapotból, ördögi, démoni kísértésnek mutatja be az életrajz, az eszközt pedig, melynek segítségével Antal minden esetben legyőzi a kísértést, aszkézisnek nevezi.

Antal tehát nem lesz tökéletesebb: ő a tökéletesség megtartásáért küzd naponta. Az aszkézist minden áldott nap újrakezdi, és nem egy már elért szellemi fokról emelkedik feljebb és feljebb. Antal bizonyos értelemben kilépett az időből: „Ugyanis méltatlannak tartotta, hogy idővel, nem pedig vággyal és elhatározással mérjék az erény útját és az erény miatt vállalt visszavonulást. Ezért ő maga sem emlékezett meg az elmúlt időről, hanem mint aki az aszkézis elején tart, minden egyes nap nagyobb erőfeszítést tett az előrehaladásért, miközben folyvást Pál apostol kijelentését mondogatta önmagának: Feledve mindazt, ami mögöttem van, és nekifeszülve annak, ami előttem van (Fil 3,13). Megemlékezett Illés próféta szaváról is, aki azt mondta: Él az Úr, akinek színe előtt állok ma (1 Kir 17,1; 18,15). Megfigyelte ugyanis, hogy amikor azt mondta, „ma”, nem mérte az elmúlt időt, hanem mintha mindig az alapot fektetné le, mindennap azon fáradozott, hogy olyanná tegye magát, amilyennek Isten előtt mutatkozni kell, tisztaszívűvé és készségessé arra, hogy csak az ő akaratának engedelmeskedjék, senki másnak.” (Vita 7.)

Antal számára megszűnt a mérhető idő. Az az idő, amiben ő élt, az állandó összpontosítás, „nekifeszülés” (Szent Pálnál: epekteinomenosz) jelene. Ezt a gondolatot egy közeli párhuzam segítségével talán jobban megvilágíthatjuk. Szent Ágoston a Vallomások 11. könyvében szintén Fil 3,13 alapján fejti ki azt a híres tanítását, hogy az idő a lélek szétfeszülése, szétterjedése (distentio animi). A hosszú gondolatmenetet lezáró mondatot idézem:

„Minthogy azonban minden életnél jobb a te irgalmasságod, íme: az én életem szétfeszülés, de a te jobbod fölemelt engem Uramban, az ember fiában, aki közvetítő közted, az egy, és köztünk, a sokban sok által sokak között, hogy az által ragadjam meg jobbodat, aki által megragadtattam, s hogy a régi napokból összegyűjtsem magam, követve az egyet, feledve az elmúltakat; nem szétfeszülve, hanem nekifeszülve, nem annak, ami jövendő és mulandó, hanem annak, ami előttem van, és nem a szétfeszülés, hanem a ráfeszülés alapján törekszem a felülről való meghívás jutalmára (vö. Fil 3,12-14), hogy ott dicsérő szót halljak, és szemléljem gyönyörűségedet, amely nem jön, s nem múlik el.” (11.29.31)

Ágoston arra törekszik, amit a Vita szerint Antal megvalósított. Az egyiptomi remete megfeledkezett a múló időről, visszatért a szétszóródás, a sokaság világából az egységhez. Az az állapot, amelybe Antal és a pusztai remeték összeszedettségükkel eljutottak, maga az erény (areté):

„Az erénynek egyedül arra van szüksége, hogy akarjuk, mivel bennünk van és belőlünk jön létre. Mert az erény abból a lélekből jön létre, amely természetének megfelelően megőrzi az értelmi képességet. Természete szerint pedig akkor őrzi meg, amikor megmarad olyannak, amilyennek megalkottatott, márpedig Isten igen jónak és egyenesnek alkotta meg. Ezért mondta a népnek Józsue, Nún fia, amikor parancsot adott: „Egyenesítsétek ki szíveteket az Úr, Izrael Istene előtt” (Józs 24,23). János pedig így szólt: „Tegyétek egyenessé ösvényeiteket” (Mt 3,3). A lélek egyenessége ugyanis azt jelenti, hogy a lélek természetének megfelelően megőrzi értelmi képességét, úgy, ahogy megteremtetett. Amikor viszont elhajlik és elfordul természetétől, akkor a lélek bűnéről beszélünk.” (Vita Antonii 20. fejezet)

Advertisements

One comment on “Szüntelen újrakezdés

  1. trienti
    január 2, 2013

    Még egy rövid idézettel szeretnék tisztelegni Isten Szent Anyjának.

    “A korai századoktól fogva megtalálható a keresztény írók műveiben a
    szép megszólítás, Szűz Mária, Tengernek Csillaga. Clairvaux-i Szent
    Bernát, a mézajkú doktor így ír a Szent Szűzről:

    ‘Mária szűz-anyaságához oly méltón illik a név: Tengernek Csillaga.
    Ez a szűz-anyaság igen találóan hasonlítható a csillaghoz. Amint a csillag anélkül szórja szét sugarait, hogy veszítene fényéből, úgy a Szűz is
    szüzessége érintetlenségével szülte gyermekét… Szűz Mária az a rendkívüli és kiváló csillag, mely szükségképpen kelt fel az élet e hatalmas
    és széles tengere fölé… Tekints e Csillagra, hívd segítségül Máriát!…
    Veszélyek, kételyek és gyötrelmek között: gondolj Szűz Máriára, hívd
    segítségül Máriát! Nevét szüntelenül emlegesse ajkad, és soha ne felejtse el szíved! Hogy részesülj közbenjárása segítségében, ne mulaszd
    el követni példáját!
    Ha Őt követed, nem tévedsz el.
    Ha Őt kéred, biztosan remélhetsz.
    Ha Őrá gondolsz, nem hibázol.
    Ha Ő tartja kezedet, nem esel el.
    Ha Ő oltalmaz, nincs mitől félned.
    Ha Ő vezet, nem fáradsz el.
    Ha Ő irgalmaz, biztosan célhoz érsz.’

    Az Egyház örökszép imádsága, a lorettói litánia köszöntései visszhangozzák, hányféleképpen nyilvánul meg felénk, emberek felé a Szűzanya jósága. Megszólításai változatosak, mégis ugyanazt a szándékot rejtik magukban, hogy a Szent Szűz Isten kegyelmeit kívánja közvetíteni felénk, és a mi imádságos hódolatunkat vinni Isten trónja elé.” (tengernekcsillaga.hu)

    Kár, hogy a szentekről egyre kevesebb, vagy semmilyen szó nem esik. Ezért mindig nagy örömmel olvasom az olyan cikkeket melyek közbenjárásukra, tanításukra, vallomásaikra, példájukra irányítják a figyelmet.

    ” Istenünk, ki Remete Szent Antalnak megadtad, hogy a pusztában szolgáljon Neked, kérünk, segíts minket közbenjárására, hogy önmagunkat megtagadván Téged mindig és mindenek fölött szeressünk!”

Hozzászólások letiltva.

Information

This entry was posted on január 1, 2013 by in Egyházatyák, Teológia.

Navigáció

Enter your email address to follow this blog and receive notifications of new posts by email.

Csatlakozz a 1,229 követőhöz

Archívum

%d blogger ezt kedveli: