A lemondás

Amikor a keresztények a “Hiszek egy”-et, vagyis a nikaia-konstantinápolyi Hitvallást imádkozzák, nem gondolnak arra, micsoda kegyetlen viták, sokszor véres harcok során formálódott meg az a szöveg, amelyet a 325-ben tartott első és a 381-ben ülésezett második egyetemes zsinat szentesített. A Hitvallás elmondásakor valószínűleg az sem fordul meg a fejükben, hogy e fontos szöveg korántsem hozta meg a békét, egyetértést és megnyugvást a IV. századi egyházban. Mindkét zsinatot parázs viták, szakadások, árulások, száműzetések, kínzások, vértanúságok követték – és hasonlóképpen történt a többi egyetemes zsinat esetében is. Némi fogalmat alkothatunk a zsinatokat kísérő efféle szakadásokról, elhúzódó értelmezési vitákról, intrikákról, küzdelmekről, ellenségeskedésekről, ha a II. Vatikáni Zsinat utóéletére gondolunk, az egyre szánalmasabbnak tűnő szakadár mozgalmakra, és arra a tényre, hogy még ötven évvel az események után is e zsinat értelmezése a katolikus teológia egyik legfontosabb kérdése. Sőt, egyre centrálisabb kérdéssé kezd válni, amelyhez immár egy egyháztani szempontból is fontos, megújító erejű pápai lemondás is hozzátartozik.

Amikor 381. májusában Theodosius császár egyetemes zsinatot hívott össze az akkor már nagy jelentőségű császárvárosba, Konstantinápolyba, az elsődleges cél annak a szentháromságtani kérdésnek a megnyugtató tisztázása volt, hogy a Szentlélek miként viszonyul az Atyához és a Fiúhoz. Mivel azonban ebben az időben az ariánus Démophilosz lemondása után a konstantinápolyi püspöki szék betöltése körül heves vita bontakozott ki, a zsinatnak ezt a feladatot is meg kellett oldania. Éppen ezért a trinitológiai és krisztológiai kérdésekben már mérvadó tekintélynek számító, művelt, elismert teológust, Nazianzoszi Gergelyt jelölték pátriárkának. Évekkel korábban Gergelyt barátja, Baszileiosz szaszimai püspökké szentelte, ő azonban soha nem foglalta el a kisváros püspöki székét. Ellenzői most arra hivatkoztak, hogy kánonjogi szempontból szabálytalanul történt az áthelyezése Konstantinápolyba.

Utólag kicsinyes dolognak tűnik az egész, de a kicsinyes emberek akkoriban is gyakran diadalmaskodtak. Pedig mennyire jelentéktelen alakok voltak azok a püspökök Gergelyhez képest! A bizánci egyház Gergelyt a “teológus” jelzővel tiszteli, amelyet csak János apostol és evangélista és a későbbi bizánci misztikus költő, Szent Simeon érdemelt ki. Nazianzoszi Gergely azért “teológus”, mert szentéletű ember és egyben teológus zseni volt, aki bepillantást nyert Isten legszentebb misztériumaiba, és megújította, elmélyítette a misztériumokról való beszédet. Kevésbé jámbor és kevésbé tudós püspöktársainak intrikáit azonban képtelen volt elviselni. Búcsúbeszédéből és későbbi, versbe szedett önéletrajzából szomorú kép bontakozik ki a IV. század végének egyházi viszonyairól. Amikor azonban efölött búslakodunk, ne felejtsük el, hogy ugyanezekben az évtizedekben kristályosodott ki a keresztény teológia és aszketika fogalomkészlete, született meg a keresztény irodalom halhatatlan remekműveinek egész sora, épültek fel csodálatos bazilikák, templomok, és indult virágzásnak az egyházi, liturgikus művészet! A kor, amelyet az események szereplői és szemtanúi szégyenletesnek tartottak, később teológiai-filozófiai, kulturális és művészeti aranykornak bizonyult. A kortársak és érintettek számára botránynak, gyalázatnak és kudarcnak tűnő események – amelyek valóban azok is voltak! – árnyékában kevésbé látványos módon, de maradandó kincsek születtek, amelyeket nem rág meg a moly, és nem lopnak el a tolvajok. E kincsek szerves részei lettek a keresztények életének, hitének, imádságainak, gondolkozásmódjának. Kínban, szégyenben, fájdalomban, áldozatok árán, de hihetetlen értékek jöttek létre.

Egy Gergely-formátumú ember nem tudja elviselni a kicsinyes pártoskodásokat, a szekulárisan gondolkozó, lakomákat rendező, reprezentáló püspökök ostoba vetélkedését a hatalomért. Lemondott, és lemondását egy megrázó beszédben igazolta, amelyből most, időszerűsége miatt, néhány részletet idézek.

“Adjátok meg nekem munkám bérét! Milyet? Nem olyat, amit azok kapnak, akik könnyűszerrel fogadnak el bármit, hanem azt, amit én határozottan követelhetek. Adjatok nyugalmat a nagy munka után, indítson meg titeket az ősz fej, tartsátok tiszteletben, hogy idegenek voltunk, iktassatok be ide másvalakit, akit miattatok üldöznek, akinek keze tiszta, hangja nem szokványos, aki megfelelő lesz arra, hogy nektek mindent megadjon, s viselni tudja az egyház gondjait is, mert éppen most van ennek az ideje. Látjátok rajtam, hogy milyen a testi állapotom; nyomaszt a kor, a betegség és a munka. Mi szükségetek van gyáva öregre, félénkre, aki már szinte naponta halódik, nemcsak testileg, de gondjaiban is? Mennyire terhes még ezt is elmondanom nektek! […]

Megfáradtam, amikor gyengédségemet vádként hozzák fel ellenem. Megfáradtam, harcolva beszéddel, irigységgel, küzdve az ellenségesekkel és a mieinkkel. Amazok a szívet sebzik meg, s kevésbé találnak célba, mert a nyilvánvaló ellenséget nem nehéz kikerülni. Sokkal terhesebbek, akik hátulról leselkednek az emberre, s minél gyanútlanabb vagyok, annál sikeresebben. Még ha nagyon tapasztalt kormányos lennék is, s körülöttünk lenne az a hatalmas tenger, mely hullámzik a hajó körül, nagy az ellentét a hajósok között, más s más miatt versengnek egymással, ellenállnak egymásnak és a hullámoknak: meddig bírnám ki ezt a kormánykerék mellett ülve, hogy küszködjek a tengerrel és az utasokkal, s a kettős vihartól szerencsésen mentsem ki a hajót? Ezeknek a hajósoknak, ha nagyon együtt harcolnak is, igen nehéz a megmenekedés, hogy ne merülnének el, mikor egymással is versengenek? 

Minek kellene mást is mondanom? Hogyan vezethetem ezt a szent küzdelmet? Mondja meg valaki, hogyan vezethetem ezt az ugyanúgy szent, mint barbár harcot? Hogyan egyesíthetném, hogyan hozhatnám össze azokat, akik egymás ellenére trónolnak, egymás ellenére pásztorkodnak, és a népet, amelyet magukkal rántottak? […] Meddig tart az “enyém”, a “tiéd”, a “régi” és az “új”, a “beszédesebb” és “lelkesebb” a “nemesebb” és “nemtelenebb”, a “szegényebb” és “gazdagabb” megkülönböztetés a tömeg előtt? […]

Búcsút mondok neked, Krisztus-szerető nagyváros. […] Jöjjetek az Igazsághoz, valami jobb belátására készülődjetek, tiszteljétek Istent a szokottnál jobban! Nem a vélemény megváltoztatása a szégyellnivaló, hanem a rossz vélemény fenntartása, mely pusztulást jelent. Isten veletek, Kelet és Nyugat, érettetek és miattatok harcolunk. […] Köszöntelek Háromság, akiről elmélkedtem, te vagy ékességem! Légy üdve ezeknek is, mentsd meg ezeket, az én népemet (mert az enyém, még ha másként fogják is kormányozni); népem, hozzanak hírt nekem rólad, mindig fenségeset, hogy gyarapodsz a tanításban és az erkölcsökben! Gyermekeim! A letéteményt őrizzétek, emlékezzetek meg megkövezésemről! Urunk Jézus Krisztus kegyelme mindnyájatokkal, Amen!” (Vanyó László fordítása nyomán)