Heidl György blogja

"A filozófia a szépségnél végződik, a teológia a szépséggel kezdődik."

Óriások vállán álló törpék

Bernard Le Bouyer de Fontenelle (1657-1757)

Bernard Le Bouyer de Fontenelle (1657-1757)

Bízvást mondhatjuk, hogy a tudományok csak most vannak születőben: egyrészt azért, mert a régiek idejében még szükségképpen tökéletlenek voltak, másrészt mert a barbárság hosszú sötétségében csaknem teljesen elvesztettük a nyomokat, harmadszor, mert csak mintegy száz éve léptünk a helyes útra. Ha megvizsgálnánk történetileg, mekkora utat tett meg a tudomány ilyen rövid idő alatt, azt is figyelembe véve, hogy közben megcsontosodott, szívós előítéletekkel kellett megküzdenie mindenütt, hogy olykor még a tekintély és a hatalom külső akadályai is útját állták, hogy a nem közvetlenül közhasznú ismeretek iránt milyen mérsékelt lelkesedés mutatkozik, hogy milyen kevesen szentelték magukat ennek a munkának, és milyen csekély ösztönzést kaptak hozzá: bámulatba ejtene a fejlődés nagysága és gyorsasága, úgy találnánk, hogy valamennyi újdonság a semmiből  támadt, és talán túl rózsás színben is látnánk a jövőt.

A hosszú életű Bernard Le Bouyer de Fontenelle (1657-1757) lelkesedik így A matematika és a természettan hasznosságáról c. munkájában (Préface sur l’utilité des mathématiques et de la physique. 1702,  Lakatos Mária fordítása, 1979, 199-200. o.).

Fontenelle és számos kortársa a tudományos felfedezések igézetében élt. Meggyőződéssel hitt a tudomány, sőt az egész emberiség szakadatlan fejlődésében, és amit később Immanuel Kant (1724-1804) a felvilágosodásról mondott, tudniillik, hogy az „az emberiség kilábalása saját maga okozta kiskorúságából”, azt Fontenelle bízvást elmondhatta volna korábban a kartezianizmusról. A hasonlóan lelkes Francis Bacon (1561-1626) például az Új Atlantiszban leírt egy eszményi államot, amelyet tudományos szervezetek irányítanak, tevékenységüknek megfelelően kilenc csoportban. Szerinte az antikvitás tisztelete akadályozza a tudományos előrehaladást, mert az antikvitás nem értékes régiség, hanem jámbor gyermekkor volt (Novum Organum 1.84.). A zugfilozófus Voltaire (1694-1778) szerint a görögök gyermekek a modern, barbár bölcsekhez képest (Dialogues d’Euhémere 8.).

Milyen egyszerű és mennyire hízelgő a modern ember számára az a gondolat, hogy a barbárság

Immanuel Kant (1724-1804)

Immanuel Kant (1724-1804)

korszakainak sötétségét a 17. században végre eloszlatta az értelem fénye, amely a rákövetkező évszázadban teljes világossággal felragyogott, és megszabadulva a tekintélyek uralmától végre felnőtté vált az emberiség! Vivát!

Meggyőződésem, hogy ez a kép teljesen hamis, bár mélyen bennünk él. Még történelem-felfogásunk, hármas korszakolásunk is a modernitás fejlődéseszméjét tükrözi: ókor vagy antikvitás, középkor, újkor vagy modernitás. A 15. században feltalált „középkor,” („medium aevium” „media tempestas”) beszorult a névadók korának „fejlett” modernitása, és az ígéretes, ámde fiatalon kimúlt antikvitás közé.

Ha a modernitás tudományos haladáseszméjének előzményeit keressük, érdemes előbb Arisztotelészhez (Kr. e. 384-322) fordulnunk. A művészetek, a filozófia és a természettudományok fejlődésének gondolata egyáltalán nem idegen a görög bölcselőtől. A Poétikában például kifejti, hogy a görög költészet, a tragédia és komédia természeti okokból fokozatosan fejlődött ki, mígnem elérte tökéletes formáját. Amikor pedig a Metafizikában egy-egy kérdés tárgyalásakor összefoglalja az elődök vonatkozó megállapításait, filozófiatörténetet szerkeszt, mégpedig úgy, hogy bemutathassa: az elődökhöz képest mennyiben helyesebb az ő felfogása.

arisztotelesz

Arisztotelész (Kr. e. 384-322)

A fejlődés azonban Arisztotelész szerint nem egyenes vonalú, nem végtelen, és a tudományos előrehaladás nem tudósok együttműködésének eredménye, hanem egyéni teljesítmény. Amint valami elnyeri azt a formát, amely mintegy kezdettől bele van kódolva, és ami felé törekszik, fejlődése lezárul, az eredmény pedig feledésbe merül. A Meteorologica (339b28-29) és a Metafizika (1074b10-12) egy-egy helyén a természettudományokkal kapcsolatban utal arra, hogy mindig ugyanazok a vélemények bukkannak fel, és mindig ugyanazokat a tudományokat találják fel: „valószínű, hogy minden tudomány és filozófia már több ízben a lehetőség mértéke szerint kifejlődött, és aztán újra feledésbe ment.”

Arisztotelész „fejlődés-ellenes” megjegyzéseit a XIV. századi kommentátorok az asztronómiára korlátozták. Az égi jelenségek körforgást mutatnak, a Nagy Év folyton lezárul, majd újra kezdődik, ezért az égi jelenségek ismerete minden korban újra kezdődik. Voltak, akik ezt kétségbe vonták. Oresmius (1320-1382) szerint például mindig valami új dolog történik, ezért az égi mozgások vizsgálatának tárgya is mindig új, folyton csak közelítőleges. Az ismert mellett mindig marad valami ismeretlen, ami további kutatásra sarkall.

A „tudományos fejlődés” középkori eszméje után kutatva érdemes kiemelni Szent Ágoston (354-430) egyik korai írását. A Rendről című dialógusban leírja, miként alakította ki a bűneset után az Ész fokozatosan a tudományokat, hogy azokon mint lépcsőfokokon eljusson az értelmi valóságok és Isten szemléletére. Ágoston ezt a kibontakozást nem helyezi történelmi összefüggésekbe, nem az emberiség, csupán az egyes ember tudományok általi előrehaladásáról beszél. Ugyanakkor ebben a művében vázolja azt, amit, véleményem szerint, majd Szent-Viktori Hugó kidolgoz a Didascalicon-ban.[1]

Szent-Viktori Hugo

Szent-Viktori Hugó (kb. 1096-1141)

Szent-Viktori Hugó (kb. 1096-1141) szerint a bűneset után az emberi történelemben a mechanikai tudományok és a szabad művészetek egyre inkább fejlődtek. A tudomány az emberi természet megsérült egységének helyreállítása végett született meg, vagyis a helyreállítás művének részét képezi. Sajnos nem részletezi, mikor, hogyan kezdődött és miként folytatódik majd a jövőben ez a tudományos fejlődés.

Chartres-i Bernátnak (megh. 1130) tulajdonítják azt a Newton által is gyakran idézett mondást, hogy „óriások vállán álló törpék vagyunk.” Az első ismert szöveg, amelyben ez a kép felbukkan Conches-i Vilmos (1090-1154) Priscianushoz írt egyik glosszája. Priscianus azt mondja a grammatikusokról, hogy „minél újabbak, annál világosabbak”, amihez Vilmos hozzáteszi:

Jól mondja, mivel a modernek világosabbak a régieknél, ámde nem bölcsebbek. A régieknek csupán saját írásaik álltak rendelkezésükre, nekünk azonban megvannak az ő írásaik, továbbá mindaz, amit kezdettől napjainkig írtak. Így többet ismerünk, de nem tudunk többet. Ily módon olyanok vagyunk, mint az óriás vállán álló törpe. Többet lát, de nem saját termetének köszönhetően, hanem fenntartója mérete miatt.

Az idézetből is látjuk, hogy az „óriás vállán álló törpe” hasonlatot a XII. században a túlzott elbizakodottsággal szemben használták, és nem a tudományos fejlődés alátámasztására. A kép azonban azt sugallja, hogy mégiscsak létezik tudományos fejlődés, és későbbi szerzők már ebben az értelemben beszélnek a trivium (grammatika, dialektika, retorika) és alkalmanként az orvostudomány fejlődéséről. A természetfilozófiában (ma természettudomány) ez a fejlődéseszme nem igazán érzékelhető, bár pl. Bath-i Adelard (kb. 1080 – 1152) szerint tévedés azt hinni, hogy a modern természetfilozófusok nem jöhetnek rá semmi újra.

Látszólag radikális, és korának közfelfogásától eltérő Roger Bacon ferences szerzetes (1214-1294)

Roger Bacon szobra Oxfordban. Forrás: http://en.wikipedia.org/wiki/File:Roger-bacon-statue.jpg

Roger Bacon szobra Oxfordban. Forrás: http://en.wikipedia.org/wiki/File:Roger-bacon-statue.jpg

kijelentése: „Soha, egyetlen korszakban sem fedeztek fel egy adott tudományt, hanem a világ kezdetétől fogva növekedett a bölcsesség, és még a jelen életben sem lett teljessé.” A megjegyzés azonban pedagógiai természetű, nem az emberiség tudományos fejlődésére, hanem az egyéni előrehaladásra vonatkozik: senki nem gondolhatja azt, hogy magától megtanulhat mindent. Fontos azonban, hogy Baconnak a tapasztalati tudományról (scientia experimentalis) kifejtett tanításai magukban foglalják a technikai-tudományos fejlődés lehetőségének gondolatát. Ha ugyanis minden tudományt a tapasztalat igazol, akkor egy kellőképpen hosszú életet élő ember – mint amilyenek az ősatyák voltak – teljesebb bölcsességre és tudásra tehet szert.

Innen már csak egy lépés az, hogy az emberiséget egyetlen emberhez hasonlítsuk és annak folyton gyarapodó tapasztalati tudásához eljussunk, amint azt a fentebb már idézett, Fontenelle teszi:

“Egy kellőképpen kiművelt elme, mondhatni, a korábbi évszázadok valamennyi nagy elméjéből tevődik össze, ami ugyanaz, mintha ez alatt az egész idő alatt ez az egyetlen elme művelődött volna. Így azután ennek az embernek, aki a világ kezdete óta mindmáig él, megvolt a maga gyermekkora, amikor csak az élet legalapvetőbb szükségletei érdekelték, az ifjúkora, amikor szép sikereket ért el a képzelet terén, a költészetben és az ékesszólásban, és ekkor kezdett gondolkozni is, de kevesebb alapossággal, mint amennyi hévvel. Most pedig elérkezett a férfikorba, amikor erőteljesebben és világosabban gondolkodik, mint valaha, de még többre ment volna, ha nem foglalja le olyan hosszú ideig a háború szenvedélye, megvetést ébresztve benne a tudományok iránt, melyekhez végül visszatért. Bosszantó, hogy nem lehet végigvinni egy ilyen jónak induló hasonlatot, de kénytelen vagyok bevallani, hogy ez az ember sohasem fog megöregedni; ez az ember mindig képes lesz arra, amire ifjúsága tette képessé, és egyre több olyan dologra is, ami az érett férfikor sajátja: azaz – felhagyva végre az allegóriával – az emberiség sohasem fog elkorcsosulni, és az egymást követő világos fejű emberek egészséges nézetei szakadatlanul összeadódnak.” (Elmélkedés a régiekről és a modernekrőlDigression sur les anciens et les modernes. 1688. Id. ford. 174-176. o.)

Nagyon modern és nagyon bizakodó szavak! A középkori szerzők ilyesmit nem mondtak, amit azonban  a tudományok fejlődéséről és az óriások vállán álló törpékről alkalmasint – még ha pedagógiai céllal is – kifejtettek, a XVII. század lelkes tudósai könnyen átértelmezhették.

A  vég nélküli tudományos előrehaladás eszméje fölötti ujjongás közben lényegesen megváltoztak az emberi történelemmel kapcsolatos elgondolások. A középkor biblikus üdvtörténeti szemléletét felváltotta a szekuláris, tudományos üdvtörténet, amely az emberiség barbár gyermekkorától a megvilágosodott, és soha véget nem érő felnőttkorig ível.

(Folytatás: Üdvtörténet és fejlődés)


[1] Ezt az összefüggést A. G. Molland nem említi, a továbbiakban viszont az ő tanulmányát követem. „Medieval Ideas of Scientific Progress.” Journal of the History of Ideas 39 (1978/4) 561-577.

Advertisements

3 comments on “Óriások vállán álló törpék

  1. Bystander
    május 31, 2013

    A hanyatlás forgatókönyvei gyakorta a (lélekben) idős emberek megfáradt lelkében vernek gyökeret. A haladás forgatókönyvei a kamaszok és a soha-igazán-éretté-nem-vált lelkekben tapadnak leginkább. “Hanyatlásról” vagy “haladásról” beszélni egyaránt értékrendről és lelkiállapotról tett vallomás. Mi van akkor, ha keresztényként a mélypontot is és a csúcspontot is a történelem krisztusi középpontjában találjuk meg?

    • H.Gy.
      május 31, 2013

      Terveim szerint erről szól majd a következő bejegyzés. 🙂

  2. Visszajelzés: Üdvtörténet és fejlődés | Heidl György blogja

Hozzászólások letiltva.

Information

This entry was posted on május 30, 2013 by in Filozófia.

Navigáció

Enter your email address to follow this blog and receive notifications of new posts by email.

Csatlakozz a 1,229 követőhöz

Archívum

%d blogger ezt kedveli: